**Aria**

– Nézze, nem hívhatom fel Mr. Lysandert, csak végszükség esetén. Nem szereti, ha munka közben zavarják. Különben is, bajba kerülhetek miatta.

Lehet, hogy Ruby őszinte velem, de ha nem beszélek Lysanderrel… Gombóc nő a torkomban, és nehezen nyelek egyet. – Ez vészhelyzet! Csakis Mr. Lysander segíthet rajtam! – A hangom elcsuklik, a látásom homályossá válik. Nem szoktam mások előtt sírni, de most nagyon közel állok hozzá.

Ruby rám néz, és valami felvillan a tekintetében – szánalom. – Mit tett? Teherbe ejtette? Ha erről van szó, jobb, ha az ügyvédjével beszél. – Átnyújt nekem egy névjegykártyát. Nagy, arany betűkkel egy ügyvédi iroda neve áll rajta.

A kezemben lévő kártyát bámulva azon tűnődöm, mi történne, ha valóban azt mondanám, hogy terhes vagyok. Nem mintha ez lehetséges lenne, hiszen Alonzo sosem nyúlt hozzám, Lysandert pedig utoljára a középiskola utolsó napján láttam – akkor nem beszéltünk egymással, mert haragban voltunk. Bár vannak barátaim, tőlük nem merek segítséget kérni. De Lysander, ha még mindig olyan, mint a középiskolában volt, ő lesz a jegyem a városból kifelé – vagy legalábbis ebben reménykedem.

Még mindig könnyes szemmel hazudom el magam. – Igen. Gyereket várok tőle, és nem tágítok innen, amíg nem beszélek vele.

Ruby teátrálisan sóhajt egyet, mielőtt felveszi a telefont. – Mr. Lysander, egy nő keresi Önt. Azt mondja, terhes.

– Kicsoda? – kiáltja Lysander olyan hangosan, hogy még én is hallom.

Ruby összerándul. – Azt mondja, Ariana Salazarnak hívják.

– Nem ismerek semmiféle Ariana nevű nőt. – Rideg, monoton hangja alapján úgy tűnik, nem hazudik. A rohadék elfelejtett. De átkozott legyek, ha anélkül tágítok innen, hogy beszélnék vele.

– Akárki is legyen az, szabaduljon meg tőle. Hívja a biztonságiakat, ha kell! – morogja Lysander.

– Igen, Mr. Vance.

Ruby éppen le akarná tenni a kagylót, amikor kikapom a kezéből. Mielőtt megállíthatna, vagy mielőtt Lysander letehetné a telefont, beleszólok: – Lehet, hogy rám nem emlékszel, de abban biztos vagyok, hogy tudod, ki az apám: Ramon Salazar.

Lysander egy pillanatra elhallgat, majd olyasmit mond, amitől legszívesebben ordítanék. – Áh, szóval te vagy az. Add vissza a recepcióst.

Ruby kiveszi a kezemből a kagylót, és miután egy gyilkos pillantást vet rám, megszólal: – Mr. Vance?

– Küldje fel az irodámba – ugatja a férfi.

Ennek a férfinak mindig is borzalmas természete volt.

Ruby átnyújt egy látogatói kártyát. – Ezzel felmehet a legfelső emeletre, ott vannak a vezérigazgatói és az igazgatósági irodák. Geneva Mr. Vance titkárnője. Ő majd útba igazítja az irodájához.

– Köszönöm a segítséget! – mondom, miközben elveszem tőle a kártyát, és a lift felé veszem az irányt.

A kártya segítségével kinyitom a liftet, majd megnyomom a legfelső emelet gombját. A szívem kalapálni kezd a mellkasomban. Lysander és én – a mi barátságunk mindig is furcsa volt.

Lysander dühösnek tűnt. Mi van, ha nem hajlandó segíteni? Mit fogok akkor tenni? Nincs senki más, akihez fordulhatnék. Bármit megtennék, hogy rábírjam Lysandert a segítségre. És történetesen van valami, amit Lysander nagyon is akar.

A lift megáll, én pedig kiszállok. Néhány másodpercbe telik, mire megtalálom Geneva asztalát.

– Mr. Lysanderhez jöttem. – Megmutatom neki a látogatói kártyát. – Már vár engem.

Miután egyeztetett Lysanderrel, megmutatja, hol van az irodája.

Mielőtt belépnék, egyszer kopogok az ajtón.

Lysander Vance egy fényűző mahagóni íróasztal mögött ül, és hideg, szürke szemével engem bámul, fürkész. Bezárom az ajtót, és várom, hogy megszólaljon. Amikor legutóbb beszéltünk, hatalmasat veszekedtünk. Áthelyezem a súlyomat az egyik lábamról a másikra, bizonytalanul azon tépelődve, nekem kellene-e megtörnöm a jeget, és először mondanom valamit. Ő csak néz rám, és az arcára olyan kifejezés ül ki, amit nem igazán tudok megfejteni.

Valaha ő volt a legjobb barátom. De tudhattam volna, hogy ez nem tarthat örökké, nem egy lord esetében. Hercegek és lordok nem barátok, hanem ellenségek. És én meg most itt vagyok, apám egyik ellenségének a barlangjában. Vajon Lysander megment engem, vagy egy életen át tartó szenvedésre ítél?

Az egyetemi évei alatt – a vad korszakában – a fotói számos bulvárlapban megjelentek a szexuális életéről szóló botrányos cikkek kíséretében. És talán én magam is utána szaglásztam az interneten. Egészen addig, amíg rá nem kényszerítettem magam, hogy leálljak. Körülbelül egy éve láttam róla az utolsó fotót. Mindig is jóképű volt, de a férfi, aki most előttem áll… egyszerűen észbontóan dögös. És ezt egy olyan nő mondja, akit egyébként soha nem hoztak lázba a férfiak.

Percek telnek el anélkül, hogy bármelyikünk is megszólalna, és már-már kezdem azt hinni, hogy óriási hibát követtem el, amikor végül megszólal.

– Aria Salazar – szinte kiköpi a nevemet.

Még mindig gyűlöl? Úgy értem, tudom, hogy hatalmas volt a veszekedésünk, és mindketten bántó dolgokat vágtunk egymás fejéhez, de reméltem, hogy már túl van rajta. Nem mintha nem érdemelte volna meg azokat a dolgokat, amikkel vádoltam. Egy igazi seggfej volt aznap.

Nyugodt hangon megszólalok: – Lysander, örülök, hogy újra látlak.

Feláll. A szívem majdnem kiugrik a helyéről. – Én nem mondhatom el ugyanezt.

Mikor lett ilyen magas? És ennyire jóképű?

Lassan lépdel felém, mintha időt akarna adni nekem, hogy elmeneküljek az irodából, mielőtt elérne hozzám. És pontosan ezt is akarom tenni, mert ennyi idő után újra látni őt csak arra emlékeztet, milyen kegyetlenül összetörte a szívemet. Nem mintha valaha is elárultam volna neki, mennyire megbántott.

Ha bölcsebb lennék, elhagynám az irodáját.

De szükségem van rá.

Végül elér hozzám, és a kemény teste meg az ajtó közé szorít, kezeit a fejem két oldalán a fának támasztva. Forróság árad belőle.

Amikor meglátom a dühöt a szemében, hangosan nyelek egyet. Nem az a Lysander ő, akit egykor ismertem. Ez Lysander… hideg. Könyörtelen. Mibe kevertem magam?