– Mi ez a baromság, hogy teherbe ejtettelek? – morogja Lysander.

Meg akarom magyarázni, de ő tovább ugat rám. – Elmondtad ezt bárki másnak is a recepción kívül?

Megrázom a fejem.

– Helyes. Mert ha a sajtóban elterjed a pletyka, hogy teherbe ejtettem egy herceg lányát, megöllek!

Kétségem sincs afelől, hogy megtenné.

– Most meg kereshetek egy új recepcióst.

Pislogok. – De miért?

– Mert látta az arcodat. Nem akarok háborút robbantani a hercegekkel.

Felnyögök. Erre gondolhattam volna.

– Figyelj, nem azért jöttem, hogy bajt keverjek neked. – Lysander nem tűnik meggyőzöttnek. – Csak azért mondtam ezt, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy a recepciós szóljon neked, hogy kereslek. És kérlek, ne rúgd ki őt.

Kissé ellazul, de a testével még mindig fogságban tart. – Mit akarsz? – A hangja hideg és nyers.

Lesütöm a szemem. Még ha ing van is rajta, látom a jól definiált izmainak körvonalait. Talán edzőterembe járt? – Szükségem van a segítségedre.

Várom, hogy mondjon valamit, de ő hallgat. Aztán a tekintetem találkozik az övével, és ő elneveti magát. – Tőlem kérsz segítséget? Sosem hittem volna, hogy megérem ezt a napot.

A nagy veszekedésünk alatt talán azt mondtam neki, hogy egy nárcisztikus alak, aki csak magára gondol, és hogy soha nem lesz szükségem tőle semmire.

– Miből gondolod, hogy segíteni akarok neked? – gúnyolódik.

Valóban, miből?

De mindabból, amit az interneten olvastam róla, és a fotókból, amiket róla meg a számtalan nőről láttam, tudom, mit imád Lysander: a szexet. Mint minden lord.

Mi mindent meg kell tennem, hogy kijussak a városból. Hogy megmeneküljek Alonzo elől.

Kihúzom magam, és határozott hangon megszólalok: – Mert még mindig megvan az az egyetlen dolog, amit akartál tőlem, de soha nem adtam meg neked.

Összehúzza a szemét. – Milyen dolog?

Most komolyan beszél?

Soha nem voltam félénk típus, de ezt hangosan kimondani zavarba ejt.

Lysander vár, és látom rajta, hogy egy hajszál választja el attól, hogy kihajítson az irodából.

– A szüzességem – mormolom.

Gólya voltam a középiskolában, amikor megismertem Lysandert. Ő harmadéves volt és az egyik legnépszerűbb srác, én pedig a félénk stréber. De valahogy mégis egymásra hangolódtunk. Soha nem volt köztünk semmi romantikus. Nem azért, mintha nem tetszettünk volna egymásnak, hanem mert a lordok és a hercegek nem vegyülnek egymással. És bár a középiskola koedukált volt, és randizhattunk volna titokban, nemet mondtam neki, amikor elhívott. Féltem attól, mit tenne az apám, ha valaha is megtudná, mi van köztünk Lysanderrel. Különben is alig engedte meg, hogy abba a középiskolába járjak. Csak azért egyezett bele, mert Beatrix, az egykori legjobb barátnőm is oda járt.

Amikor másodéves voltam, Lysander elmondta, hogy szerelmes belém, és hogy kínzás számára, hogy nem lehet velem. Igent akartam mondani, a barátnője akartam lenni, és szabadon szeretni őt, de ismét nemet mondtam neki.

Lysandernek és nekem ellenségeknek kellett volna lennünk, nem pedig szeretnünk egymást.

Ráadásul addigra Alonzo már elkezdett nagyobb figyelmet szentelni nekem, én pedig rettegtem, hogy Lysandernek baja esik, ha bárki rájön. Így hát mélyen a szívembe temettem az iránta érzett érzelmeimet.

Nem sokkal a második elutasításom után Lysander szóba sem állt velem többé. Fájt. Annyira fájt, hogy hetekig sírtam. Aztán elárult a lehető leggonoszabb módon.

A melleimre süllyeszti a tekintetét – nem tűnik túl lenyűgözöttnek.

Azok közé a lányok közé tartozom, akiknek nincs nagy melle. Emiatt mindig is gátlásos voltam, különösen a középiskolában, amikor a fiúknak csak a jó alakú lányokon akadt meg a szemük. Lysander is azokat szerette.

– Tudod, Aria, még mindig ugyanaz a dög vagy, akit a középiskolában megismertem. Miből gondolod, hogy érdekel a megdugásod, amikor bármelyik nőt megkaphatom, akit csak akarok?

Sejthettem volna, hogy csak az olyan nők vonzzák, akiknek van cicijük és seggük, amit meg lehet fogni. De nem állok készen a feladásra. Legalábbis még nem. – Mert emlékszem egy időre, amikor még bármit megadtál volna azért, hogy levetkőztess.

A szeme végigpásztázza a testemet, úgy méreget, mintha eladó lennék, amitől úgy érzem, mintha nem lennék elég jó neki. A nők, akik általában a fotókon mellette szerepelnek, szőkék, magasak és gyönyörűek. Én egyáltalán nem vagyok ilyen. De igazán megpróbálhatná egy kicsit jobban leplezni az undorát.

A rohadt életbe, Lysander! Tudhattam volna, hogy nem szabadna egy lord segítségét kérnem.

– Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm veled, Aria, de nem érdekel a megdugásod. Ahogy a megsegítésed sem. – Hátat fordít nekem, és az íróasztalához indul. – Csukd be magad mögött az ajtót.

Lelohad a vállam. Volt egy esélyem, és elpuskáztam. Gombóc szorul a torkomba. – Értem. – Erősen megszorítom a táskám pántját. A körmeim a tenyerembe vájódnak. – Reméltem, hogy segíteni fogsz. De látom, tévedtem. – Sarkon fordulok, ujjaim rászorulnak a kilincsre. Mielőtt lenyomnám, egy legyőzött sóhaj szakad ki belőlem. – Remélem, Alonzo de la Vega nem fog megkínozni, mielőtt megöl. A fájdalom nem az én asztalom.

Lysander hangos morgást hallat, ami megijeszt. Egy szempillantás alatt mögöttem terem, a mellkasa a hátamhoz simul, a keze megragadja a csuklómat, megakadályozva, hogy elmenjek.

– Mit. Mondtál? – sziszegi a fülembe.

Majdnem megfeledkeztem arról, hogy Alonzo ölte meg Alistair Vance-et, Lysander apját körülbelül egy évvel ezelőtt. Alonzo azt állította, hogy baleset volt, de a lordok ezt nem vették be. Alistair halála után nem telt el sok idő, és mindkét oldalon megjelentek a hullák a városban. Lysander állíthatja ugyan, hogy nem akar újabb háborút indítani a hercegek és a lordok között, de éppen Alonzo volt az, aki ezt megtette tíz hónappal ezelőtt.

– Semmi közöd hozzá. Azt mondtad, nem érdekel a segítségnyújtás. – Amikor nem enged el, hozzáteszem: – El akarok menni.

Megpördít, a kezeivel erősen megragadja a vállamat. A táskám leesik mellém a földre. – Mi a faszt mondtál Alonzo de la Vegáról?

Miért tesz úgy, mintha hirtelen érdekelné?

Az Alonzo iránti gyűlölete olyan kézzelfogható, mintha a hőmérséklet hirtelen lecsökkent volna az irodában. Egy pillanatra vörösen villan meg a szeme. Valószínűleg csak a fény játéka, vagy a képzeletem űz velem játékot.

– Mondd el. Most! – parancsolja meg, amikor elhallgatok.

Sóhajtok. – Apám elrendezte a házasságot Alonzo és köztem. De nem tudok, nem akarok hozzámenni. Tudod, mit tesz a nőkkel.

Megdöbbenés ül ki az arcára, de egy másodperccel később már uralkodik az arcvonásain. – Szóval eljöttél hozzám, és azt remélted, hogy ha hagyod magad megdugni, megvédelek attól a szadistától. – Undorral a hangjában mondja. Talán jobban át kellett volna gondolnom ezt.