Hazel

Mindig is szörnyű volt az időzítésem. Nem csak a fókuszálási és szervezetlenségi problémáimmal, hanem mintha az univerzum rendezné így az eseményeket az életemben. Ma reggel is későn ébredtem, miután rosszul állítottam be az ébresztőmet. A kávézó, ahol néhány reggel megállunk reggelizni, tömve volt, ami további tíz perc késést jelentett.

A rutin megszállottja vagyok. Részben azért, mert segít abban, hogy a sínen maradjak, részben pedig azért, mert az unalom megnyugtató. Ha az ember nevelőszülőknél nő fel, mindig azon kell aggódnia, hogy hirtelen áthelyezik máshová. Amíg nyolcéves koromban Marthához nem költöztem, évente legalább háromszor-négyszer költöztettek. Szóval, nekem tökéletesen megfelel, ha minden áldott nap ugyanazt csinálom.

Hagyom, hogy a dalszövegek áramoljanak a fejemben, miközben kétségbeesetten próbálok visszaemlékezni az eredeti dal címére. Egyszerűen csak rá kellene keresnem, de minden alkalommal csak minden tizedik szót fogom fel, amikor hallom. Eltelik egy perc, mire rájövök, hogy a pult mögött álló lány engem szólít.

„Ó, elnézést. Egy chai lattét kérnék és egy áfonyás muffint.”

„Sajnálom, pont az imént adtuk el az utolsó áfonyás muffint az ön előtt álló srácnak. Mit szólna valami máshoz?”

Újabb bizonyíték arra, hogy pocsék az időzítésem. Remek!

Gyorsan benézek a vitrinbe. Tényleg nagyon vágytam egy áfonyás muffinra. Olyanra, amiben dundi, lédús bogyók vannak, és extra morzsás a teteje…

FÓKUSZÁLJ HAZEL! – kiáltok rá magamra.

„Ööö, mit szólna akkor egy túrós táskához.”

„És kifogytunk a chaiból is a lattékhoz.”

Kétszeresen remek.

„Akkor csak egy sima vaníliás lattét kérek.” – mondom csalódottan.

Visszasétálok az autómhoz, majszolom a túrós táskát, amit egyáltalán nem is akartam, és kortyolgatom a kávémat. Az legalább elfogadhatóbb, mint a sütemény. Aztán az a hülye dallam megint elkezd táncolni a fejemben.

Az első órám után felhívom a főnökömet, és megkérdezem, érdeklődött-e valaki aziránt, hogy dolgoznék nekik. Mrs. Simpson felsóhajt, és közli, hogy mostanában nagyon leült az üzlet, de bizakodó, hogy hamarosan adódik valami.

Leteszem a telefont. Tudok még várni néhány hetet, mielőtt tényleg szükségem lenne munkára. Van elég megtakarításom ahhoz, hogy további két hónapig simán eléljek. De nem szeretem a véletlenre bízni a dolgot, vagy túl közel kerülni a leégéshez. A legtöbb itteni kortársammal ellentétben nekem nincs kire támaszkodnom, ha ez bekövetkezik.

Besétálok a nap harmadik órájára, és közvetlenül az ajtó után megtorpanok. Általában elég korán érek be erre az órára ahhoz, hogy le tudjak ülni a hátsó sorokba. De valamiért az a két focista és a hokicsapat ma jóval korábban megérkezett.

Veszek egy gyors lélegzetet, és arra fókuszálok, hogy a szélső lépcsők felé induljak. Ha szerencsém van, simán elmegyek mellettük. De ahogy elhaladok a második sor mellett, megrántják a hátizsákomat, és épphogy csak talpon bírok maradni.

„Itt az átok. Tudtátok ti, srácok, hogy ő is idejár? Talán meg kéne mondanunk a professzornak, hogy ilyen balszerencsével nem vagyunk hajlandóak egy teremben ülni.”

Rámeredek Deacon White-ra, a focicsapat elkapójára. Imád szóban kötözködni velem. Preston, az irányító is itt van. Ő már-már gyűlölettel bámul rám. Azt hiszi, megvan rá az oka.

Csendben állok, és bámulok egy pontot a velem szemben lévő falon. Az óra hamarosan elkezdődik, és akkor majd békén hagynak. Régebben gúnyos megjegyzésekkel vágtam vissza, de semmi hatása nem volt, és csak még nagyobb célkeresztet rajzolt a hátamra. Az őszintét megvallva a csendem miatt nagyrészt levegőnek néznek, hacsak épp nem unatkoznak.

„Hé Mercer, láttad már itt bent az átkot?” – gúnyolódik Deacon. A perifériámon kiszúrom a négy bárót.

„Általában nem keresem a molyokat.” – szólal meg gúnyosan a hokicsapat egyik másik tagja, Brantley Vane. „Pedig szórakoztató lehetne levadászni őt. Azt szeretnéd, nem igaz, kis moly? Ha levadásznánk. Nem mintha a zsákmány olyasmi lenne, amit élveznél. Végre kiűzhetnénk az átkot.”

Néhány hete ráléptem a lábára, aminek következtében magára borította az italát. Két lánnyal flörtölt épp, akik kinevették és leléptek. Azóta különösen gyűlölködő velem szemben.

Látom, hogy még Deacon is felhúzza a szemöldökét erre. Ez elég sötéten és undorítóan hangzott. Mintha egy két lábon járó csatornacsapda lenne az a srác. Mielőtt megállíthatnám, az agyam elkezd örvényleni, és látok magam előtt egy zöld, ragacsos trutyival borított óriást, akinek rothadó tojás szaga van, és úgy kerget, mint azokban a régi Scooby-Doo rajzfilmekben, amiket Milo szokott nézni néhány délután.

„Hé, ne ignorálj engem, te mocskos kis ribanc! Örülnöd kéne, hogy egyáltalán észrevettelek.” Egy satuként szoruló szorítás fonódik a csuklómra és a nyakamra. Fájdalmamban felkiáltok és elesem, de a szorítás nem enyhül. Deacon talpra ugrik.

„Nem akartam, hogy hozzáérj ember!”

Brantley lángoló szemekkel mered le rám. Hirtelen egy másik kéz is rácsapódik arra, amelyik a csuklómat tartja. Teljesen körbeöleli azt, sőt egy kicsit az én kezemet is.

„Engedd el, de azonnal! Túl messzire mentél, Brantley.” – Gavin Mercer dühös hangja áttöri a félelmemet. „Az edző a seggedet is lerúgja, ha a lány feljelentést tesz.”

„Készülj fel, kis moly. Eljön a te időd. Tegyél csak feljelentést, én pedig gondoskodom róla, hogy egyáltalán ne élvezd a következményeket.” – vicsorogja, majd elviharzik.

Gavin kinyújtja a kezét, hogy felsegítsen, de én meghátrálok, és inkább a falba kapaszkodva állok fel. Egy egész sorozat zúzódás lesz a csuklómon és a nyakamon.

„Úgy érzed, eltört a csuklód?” – kérdezi halkan.

„Számítana valamit?”

Feldobogok a lépcsőn, messze tőlük a helyemre, és nem vagyok hajlandó sírni. Gyűlölöm ezt az iskolát, meg a sportrészlegeket is. A fociedző meg a hokiedző testvérek. Semmi sem történne, ha panaszt tennék. Ők uralják az iskolát, a várost meg a Mercer család uralja. Ha nem lennék teljes ösztöndíjas itt, egy szívdobbanás alatt elhúznék innen.

Preston felhorkant. „Azt hiszem, én ma lépek. Majd megmondom Lawson edzőnek, hogy ezen az órán van, amikor lemegyek a kondiba.” Vigyorogva felhúzza rám a szemöldökét.

Beroskadok a székembe, és végigcsinálom az órát, alig ábrándozva, annyira dühös vagyok. A csuklóm is lüktet. Jékelnem kéne. Hagyom, hogy előbb ők menjenek ki, vagy öt percig meg sem mozdulok, miután kimentek. Bár látom, hogy Gavin pár másodpercig felbámul rám. Valószínűleg attól tart, hogy ráhívom a biztonságiakat a kampuszról, és emiatt a csapattársa padra kerül.

Besétálok a következő órámra, és leülök. Mielőtt elkezdődne, látom besétálni a kampusz egyik klinikai nővérét. Körülkémlel, majd rám mutat. „Hazel Connolly?”

Bólintok. A kezembe nyom egy jégakkut, amit tépőzárral a csuklómra lehet erősíteni. „Azt az utasítást kaptam a hokiedzőtől, hogy ezt hozzam el magának.”

Elveszem, és közben azt kívánom, bárcsak Brantley arcába vághatnám inkább.

„Köszönöm.” A nővér elmosolyodik, majd távozik.

Kijövök az utolsó órámról, és úgy döntök, megállok egy jegeskávéra, mintegy jutalomként ezért a borzalmas napért. Már majdnem elérem a kávézót, amikor meghallok egy autót, amely túlságosan is gyorsan hajt ezen a kanyargós, egysávos kampuszúton. Látom, amint egy kisfiú, egy kis szöszi, lelép a járdáról, hogy átmenjen az úton. Az autó nem lassít, és azt is kiszúrom, miért nem. A sofőr a telefonját tartja szemmagasságban. Azt a fiút el fogja ütni.

„VIGYÁZZ!” – sikítom el magam, és a lábaim mintha önálló életre kelnének. Még épp időben érek oda hozzá, elkapom, és mindkettőnket a földre vetem. Sikerült úgy esnem, hogy ő nagyrészt rajtam landoljon, így elkerültem, hogy összekarcolja magát. A fájdalmat, amit a betonon való csúszás okoz, figyelmen kívül hagyva igyekszem úgy körbeölelni, hogy a testemmel minél jobban eltakarjam.

Az autó két másik kocsit is súrol, miközben egyenesen átszáguld azon a ponton, ahol a kisfiú az imént még földbe gyökerezett lábbal állt. Végül egy nem messze lévő fának csapódik, én pedig hallom, hogy mások is sikoltoznak.

Egy hölgy lép oda hozzám, és felsegít. „Az egészet láttam. Még jó, hogy magának abban az egy percben pont a helyén volt az esze.”

Inkább kész csoda, hogy épp nem valami Zelefántot vagy effélét kergettem a szétszórt agyammal, fut át az agyamon. De ezt nem mondom ki hangosan.

Leguggolok, és kinyújtom felé a kezem. „Szia. Hazel a nevem. Tudod mozgatni a kezedet és a lábadat, édesem?”

Könnyes szemmel bólint. „Fáj valamid?”

„A térdem.” Rápillantok a térdére, és látok egy apró horzsolást.

„Majd mindjárt ellátják, amint kiér a mentő. Hogy hívnak?” Kis tömeg gyűlt körénk, de én nem törődöm velük, csakis rá koncentrálok.

„Le… Leo.” – nyögi ki dadogva. Vacognak a fogai, és rájövök, hogy talán a sokk hatása alá került a rémülettől. Küzdök a fókuszálásért, és eszembe jut, hogy melegen kell tartani. Gyorsan áthúzom a fejemen a pulcsit, és ráadom.

„Tessék édesem, melegen kell tartanunk téged. Beszélj hozzám, jó? Mit csináltál itt kint teljesen egyedül?”

„A dadusom otthagyott. Gonosz, és kávét akart venni. Én nem akartam bemenni. Nagyon mérges volt, és bement. Nekem meg ott kellett volna várnom. De a szél felkapta a papíromat. És én utána futottam.”

Erre felmegy bennem a pumpa.

„Leo, hány éves vagy?” – A nő, aki segített, még mindig ott áll és hallgat minket. Azt hiszem, a telefonjával videózik is, de őszintén szólva nem igazán érdekel.

„Négy.”

Kibaszott idióta – ez az első gondolatom, no meg az, hogy fogni kéne egy fogót meg egy lángszórót, és jól megdolgozni a nyomorult valagát. Egyedül hagyott egy négyéves gyereket.

„Tudod, hogy hívják?”

Lassan bólint. „Madison.”

A mellettem álló nő gúnyosan felhorkant. „Majd nemsokára felbukkan, és halálra fogja aggódni magát. Jegyezze meg a szavaimat.”

Mielőtt azonban megtehette volna, egy mentőautó szirénája hívja fel magára a figyelmet.

„Leo, jön a mentőautó. Majd meglátjuk, fel tudjuk-e hívni a szüleidet. Tudnál…”

„Ó, ISTENEM! LEO? LEO?” – Egy magas, vörös hajú nő rohan oda, és torkaszakadtából üvöltözik.

A mellettem álló nő csak annyit motyog: „Hát, elég hatásos a belépője.” Megköszörüli a torkát. „Maga az a hírhedt Madison, aki magára hagyta a védencét?”

„Pofa be, hölgyem! LEO!” Rohanni kezd az autó felé. Lenézek Leóra, aki a pulcsimba próbálja elrejteni az arcát. Rámosolygok.

„Minden rendben, édesem. Bújhatsz oda be. Nem fogom elárulni neki, hol vagy, amíg a mentő közelébe nem érünk.”

Két mentőautó is leparkol a helyszínen, velük együtt egy tűzoltóautó és néhány rendőrautó is megérkezik. A mellettem lévő hölgy nagyon sokat segít. Megkérdezi a nevemet és a számomat. Hadarva lediktálom, miközben egy pillanatra sem veszem le a szemem Leóról. Küld nekem egy üzenetet.

„Mary vagyok. Elküldtem a nevemet és a videót.” Mary ezután integetni kezd a mentősöknek felénk.

„Megsérült itt valaki?”

„Ez a bátor fiatal nő rántotta ki ezt a kisfiút az autó elől. Nagyot estek a járdán. Talán meg kéne vizsgálni őt is.” Hálás vagyok neki, amiért a kezébe vette az irányítást.

„Hölgyem, ő a fia?”

„Nem, ő Leo. Épp csak most találkoztunk.” Rámosolygok, ő pedig kidugja a fejét a pulcsiból.

„Szia Leo, én Warner vagyok. Megütötted magad valahol?” – guggol le mellém.

„Ég a térdem. Fáj a vállam.” – mondja vékony hangon.

„Próbáltam úgy esni, hogy rajtam landoljon. Talán megüthette a vállát.” – teszem hozzá sajnálattal.

„Többet is tett a kelleténél azzal, hogy levitte őt az útról, Miss…”

„Hazel, Hazel Connolly.”

„Miss Connolly. Leo, felrakhatunk a mentőautóban lévő hordágyra, hogy bevigyünk a kórházba? Előbb bekötözzük a térdedet.”

Meghátrál és rám mered. „Hazel is eljöhet velem?”

Warner engem néz. „Persze, hogyne. Gyere, édesem. Elviszlek.” Felemelem, és ekkor megint rázendítenek arra a szörnyű sivalkodásra.

„Ó, LEO! HÁLA ISTENNEK, JÓL VAGY!” Egy vörös hajú folt penderül mellénk, és elkezdi rángatni Leót, próbálva kitépni őt a kezemből.

Sírva, szorosan megkapaszkodik a nyakamban. „NEM! NEM! HAZELT AKAROM! NEM!”

„LEO! Ne butáskodj. Gyere Madisonhoz.” Újra megrángatja, és kis híján mindkettőnket a földre ránt.

Warner ekkor megérinti a karját. „Hölgyem, el kell engednie. Nem akar magával menni. Kicsoda ön?”

Két rendőr is odaér mellénk.

„Én vagyok a dadusa. Nevetségesen viselkedik.” – horkant fel.

„Leo, én Perkins tiszt vagyok. Ő a dadusod?” A hangja kedves és nyugodt.

„Igen, de ő otthagyott engem!” – zokogja a nyakamba, én pedig ringatni kezdem őt.

„Betehetnénk a mentőautóba, hogy be tudják kötözni a térdét, és aztán válaszolnának a kérdésekre?” – kérdezem halkan.

Madison kivételével mindenki egyetért. Mary megmutatja a rendőröknek a videót, amíg mi bekötözzük Leo térdét. Perkins tiszt visszajön hozzánk.

„Rendben, Leo. Nem kell Madisonnal menned a kórházba. Majd intézkedünk, hogy felhívja a családodat, és ők ott legyenek.” Vet egy csúnya pillantást Madisonra.

„És Hazel eljöhet velem?” – kérdezi ismét azon a vékony hangon.

„Eljöhet, ha van rá ideje.” Bólintok a rendőrnek.

„Remek. Akkor a kórházban találkozunk. Még jó, hogy maga is itt volt, amikor a baleset történt, Hazel.”

Magamban némán egyetértek. Talán mégiscsak jobb az időzítésem bizonyos emberek számára, mint hittem.