Hazel

„Miss Connolly, magát is meg kell vizsgálnunk.” Amy, a nővér, aki befejezte Leo vizsgálatát, rám mosolyog.

„Jól vagyok. Csak sajogni fognak a tagjaim.” Inteni próbálok neki a kezemmel.

„Nos, a csuklója nem így fest. De az a sérülés nem attól van, hogy megmentette itt a kis Leót.” Felhúzza az egyik szemöldökét, én pedig a csuklómra pillantok. Már el is feledkeztem Brantley-ről. Mintha napokkal ezelőtt történt volna. Már most halvány lilulás kezdett kivirágozni a bőröm alatt.

Nem tagadom. „Nem, de nem is attól van, amire gondol. Őszintén szólva jól vagyok. A mentősök átvizsgáltak, mielőtt elindultunk. Lesznek karcolásaim meg zúzódásaim, de ennyi.”

A legrosszabbat a karomon bekötözték, miután letisztították. Pár napig kínszenvedés lesz az öltözködés miatta. Ami eszembe is juttatja, hogy a pulcsimtól azt hiszem, örökre elbúcsúzhatok.

Látom, amint Leo a vizsgálata után teljesen belekuckózik. Elég jól áll neki a lila. Nem fogom visszakérni. Főleg, hogy a narancssárga vizes jégkrémével, amit kapott, épp most csöpögteti össze az egészet. Legalább ma eggyel kevesebb dolgot kell kimosnom.

Ó, várjunk csak, bekapcsolva hagytam a szárítógépet, amikor eljöttem? Nem mintha kerek hét órával később ez számítana, de mivel nem hallottam szirénázást, feltételezem, a kampusz apartmankomplexuma nem vált dühöngő pokollá. Biztos vagyok benne, hogy a szalagcímek rettentő elnézőek lennének. »Szétszórt diák a kampusz apartmanjainak felét lángba borította, mivel járatta a szárítógépét, miközben nem volt otthon.«

„Hazel?” Leo engem bámul.

„Hé. Bocsánat, egy percre elkalandoztam. Akartál valamit?” Általában jobban kijövök a gyerekekkel. Valamiért sosem tévedek kanyargós gondolati ösvényekre, amikor velük vagyok, talán mert sokat beszélnek, és ezerrel pörögnek játék közben, így nem hagynak időt a kóborlásra.

„Nem. Csak olyan arcot vágtál, mintha fájna valami.”

„Valószínűleg úgy is volt. Eszembe jutott valami, amit talán elszúrtam, és elkezdtem aggódni.” – mosolygok rá.

„Leo.” – szólal meg egy határozott hang, és amikor odafordulok, látom, hogy egy koszos-szőke, állig érő hajú nő lépked az ágy felé. Sötét rózsaszín, lábszárközépig érő átlapolt ruhát és testszínű magassarkút visel. A sminkje visszafogott, de az ékszerei már nem. Valósággal csöpögnek róla a gyémántok. Nem hatalmasak, de több darab is van belőlük. Megszámolok egy tenisz karkötőt, két másikat is valamilyen gyémánttal és drágakővel, három gyűrűt, fülbevalót és egy a karkötőjéhez illő gyémántnyakláncot.

„Nagymama.” – mondja gyorsan Leo, és visszatér a jégkrémje majszolásához, mintha félne, hogy elveszi tőle.

„Nem maga az a nővér, akit keresek.” Fintorogva végigmér.

„Nem, de hívhatom Amyt.” Megnyomom a hívógombot az ágyon, de nem állok fel. Fáradt vagyok, és őszintén szólva fáj is mindenem.

Amy barátságos mosollyal az arcán sétál oda, és üdvözli a látogatónkat. „Jó napot, ön biztosan a nagymama.”

„Eleanor Blakely vagyok, ő pedig az unokám, Leo. Megsérült? Egy Perkins nevű tiszt tájékoztatott a baleset részleteiről, de a sérüléseiről semmit nem mondott.”

„Néhány karcolás és talán némi zúzódás a vállán. Miss Connolly a saját testével tompította az esését.” Amy hangjában büszkeség csendül, én pedig figyelem, ahogy a nő jéghideg kék szemei rám szegeződnek.

Az az érzésem, hogy ezek a szemek sosem melegek, különösen, ahogy végignézett az előttem lévő drága kisfiún. Még csak meg sem ölelte azt a traumatikus eseményt követően, amin keresztülment. Fáj érte a szívem. Emlékszem, hogy nem sokkal idősebben én is mennyire vágytam ölelésekre. Kíváncsi voltam, milyen érzés lehet az, ha szeretettel nyugtatnak meg, ahelyett hogy keménységre intő, gyors szavakkal próbálnának rendbe tenni.

Oda hajolok, és mosolyogva megszorítom Leo karját. Mielőtt elmegyek, biztosan megölelem, ha a nő megengedi legalább. Valakinek szeretetet kell adnia neki, mert ő maga olyan édesnek tűnik.

Halványan feszült hangok szűrődnek át az agyamon. Kiskoromban – ahogy felnőttem – hozzászoktam, hogy kizárjam a kiabálást és az ideges hangokat. Erről jut eszembe, fel kell hívnom Marthát, hogy bejelentkezzem nála. Hiányzik.

Visszafordulok Mrs. Blakely felé, ráeszmélve, hogy az ő hangját próbáltam épp kizárni.

„Miss Connolly! Figyel egyáltalán arra, amit mondok?” – Visszazökkenek a valóságba. A megdöbbenés és a felháborodás egyértelműen látszik az arcán.

„Sajnálom. Hosszú napom volt, és azt hiszem, a sokk most kezd úrrá lenni rajtam.”

Így is van. De nem szeretem magyarázgatni a kalandozó elmémet idegeneknek, hacsak nem muszáj.

„Azt kérdeztem, kárpótolhatom-e valahogyan azon kívül, hogy kifizetem a kórházi számláját.” Keresztbe fonja a karjait, és a lábával dobolni kezd a padlón.

„Ó, dehogy! Ez több mint elég.” Látom a szemében a megkönnyebbülést.

„Nagyon helyes.”

És ennyi volt, el vagyok bocsátva.

Leo felé fordulok. „Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Leo úrfi. Nagy és bátor fiú voltál ma.”

„Hiányozni fogsz, Hazel.” Szomorúan rám mered.

„Te is nekem. Szia, Leo.” Megölelem, és vonakodva távozom. Nekem sosem volt nagymamám, de úgy tűnt, Eleanor Blakely még csak meg sem közelíti, hogy megérdemelje ezt a címet. Egy apró, kétujjas intéssel elindulok kifelé a sürgősségiről.

Kilépek a levegőre, azon tűnődve, hívjak-e egy Ubert vissza a kampuszra. Nem éppen a legrövidebb séta lenne innen. Ahogy megnyitom az alkalmazást a telefonzsebem, meghallok egy füttyentést.

„Hé, Hazel.” Megfordulok, és látom Warnert, a mentőst. „Kell egy fuvar vissza a kampuszra? Az állomásunk pont mellette van.”

Hálásan elmosolyodom. „Az szuper lenne.”

Bólint. „Gyere csak. Majd elmesélheted nekünk a csinos, de prűd sárkány nagymama és az elhagyós dadus találkozóját.”

Felnevetek a jellemzésén. Pont ott tesznek le, ahol a baleset történt, ami nekem teljesen megfelel. Az autóm csak egy sarokra van onnan.

A fára pillantok, ahol épp egy vontató dolgozik, hogy elhúzza onnan a kocsit. Magamban megborzongok, örülök, hogy nem szorult a kisfiú a kettő közé. Vagy bárki más. Warner azt mondta, a sofőrnek ugyan eltört pár csontja, de fel fog épülni. Remélhetőleg a telefonja is tönkrement.

Visszafordítom a fejemet, és kis híján nekimegyek egy magas emberi lénynek. Szerencsére még egy centivel előtte megállok, amikor meglátom a négy bárót.

Természetesen megint csakis Declannek mehettem volna neki. Hátralépek egyet, remélve, hogy nem vett észre. De ma nincs ilyen szerencsém. Elkezdek mozogni, hogy megkerüljem őket, miközben ők szétnyílnak, elzárva az utamat. Csak egy szőke hajú óriásokból álló fal.

Declan és Donovan ikrek. Akárcsak Gavin és Lennox. Nagyjából egyidősek lehetnek, legalábbis a kampuszbeli pletykák szerint. Mindig suttognak róluk, a randizási szokásaiktól kezdve addig, hogy valójában milyen családi szálak fűzik őket egymáshoz. Másoknak azt mondják, fivérek, de biológiailag ez lehetetlen. Valószínűleg örökbefogadottak, bár ehhez őszintén szólva semmi közöm. Én mindenkinél jobban tudom, hogy egy család nem mindig a hagyományos értelemben vett család.

Gavin és Lennox pont annyira hasonlítanak Declanre és Donovanre, hogy az ember tudja, rokonságban kell állniuk. A hajuk inkább aranyszőke, mint hamvas, a szemük pedig égszínkék, nem úgy, mint Declan ezüstös kékje vagy Donovan jégkékje. Lennox haja a vállát súrolja, és többnyire a most divatos férfikontyba fogja. Gavin haja meg olyan, mint Declané: kissé bozontos és mindig szélfútta.

Felnézek rájuk, majd kettőt hátralépek azzal a szándékkal, hogy kikerülöm a hokis falat.

„Hazel, küldtek neked egy jégakkut. Elveszítetted?” – kérdezi Gavin nyugodt hangon. Ő a legbarátságosabb a négyük közül, már ha szabad ezt a kifejezést használnom. Inkább úgy mondanám, ő nem harap…

A csuklómra pillantva eszembe jut Leo, ahogy játszott vele a mentőautóban. El kellett valahogy terelni a figyelmét, én meg odaadtam neki. Olyan aranyos volt, ahogy azt mondta: „Nem, ez bibire van”, amíg meg nem győztem, hogy az én bibim már meggyógyult.

Mielőtt válaszolhatnék, felcsendül Declan morgó hangja.

„Persze, hogy elveszítette. Még ahhoz sem elég okos, hogy vegyen egy kabátot a kinti időhöz, miközben tudja, hogy fázni fog.” Gúnyosan mondja, de van a hangjában némi düh is. A szemei villámlanak. Forgatom a szememet, és elindulok, hogy kikerüljem őket.

Hangosabban utánam kiált. „Nem telik többre egy szemforgatásnál? Mindig a legalkalmatlanabb helyeken bukkansz fel, ugye?”

Szemöldökömet ráncolva folytatom a sétát. Fogalma sincs, milyen alkalmatlan helyeken szenvedtem már el dolgokat. Hallom Warner hangját a mentőautóból, aki épp el akar indulni a padkától.

„Hé Hazel, minden rendben? Zaklat ez a fickó?”

És néha a szétszórt agyam hamarabb lő ki dolgokat, mint ahogy pislogni tudnék, vagy jobban átgondolhatnám.

„Ahhoz legalább számítania is kéne valamit, hogy zaklasson. Jól vagyok. Köszi, Warner.” Intek neki. Csak sétálj tovább, Hazel. Valószínűleg nem ez volt a legokosabb ötlet, bár kétségtelenül kielégítő volt.

Mögöttem egy szisszenést, majd valami kuncogáshoz hasonló hangot hallok, amit egy köhögés fojt el.

„Basszus Dec, erre az égésre talán neked is jól jönne egy jégakku.” Ez Lennox halk hangja volt.

Befordulok a sarkon, és hagyom, hogy a szemem feléjük vándoroljon. Declan még mindig ökölbe szorított kézzel mered rám. Gyorsan a válla fölött hátrapillant, amikor Donovan odasúg neki valamit.

„Vigyázz, nehogy ugyanabba a csapdába ess, mint a nyulad, Hazel.” – mondja jéghidegen, én pedig elfojtok egy borzongást. De ekkor meglátom a Mercer fivérek felé tartó focicsapatot. Ez pont elég indok arra, hogy gyorsan beüljek az autómba és elhajtsak.

Amikor másnap reggel felébredek, nyögök egyet. Úgy érzem, mintha átment volna rajtam egy kamion. Beveszek egy ibuprofent, és veszek egy forró zuhanyt, hátha az megoldja a dolgot.

Az első órámra sétálok épp, amikor megcsörren a telefonom egy ismeretlen számmal. Felveszem, azon tűnődve, hogy ez a telemarketinges meg mit akar eladni nekem.

Meglepődöm, amikor újra meghallom azt a szigorú hangot.

„Miss Connolly, Eleanor Blakely vagyok.”

„Jó napot, Mrs. Blakely. Jól van Leo?”

„Igen, jól van. Meg kell beszélnem magával valamit a tegnapi kellemetlen incidenst követően.”

Uh oh, ez nem jelenthet jót…

„Egy állás miatt hívom, Miss Connolly. A közeledő ünnepek miatt a társasági naptáram rendkívül zsúfolt. Leónak hétfőtől péntekig óvoda után, illetve esetenként szombat délelőttönként szüksége lenne egy dadusra. Emellett előfordulhatna egy-két szombat este is, amikor programunk van. Hétköznaponként elhozná őt az óvodából az otthonunkba, és vigyázna rá délután hatig. Fél háromkor végez az óvodában. Az óvoda nincs messze a kampusctól. Madison tegnapi húzása után többé nem alkalmazhatom őt. Érdekelné ez a munka?”

Gyorsan átfutom az órarendemet. A legkésőbbi órám is véget ér 13:30-kor kedden és csütörtökön.

„Igen.” – válaszolom egyszerűen. Az volt a benyomásom, hogy nagyon is szeret beszélni, de hallgatni annál kevésbé.

„A megadott időbeosztást is tudná vállalni?”

„Igen.” Emellett elvileg még mindig tudok segíteni Maynek az unokaöccsével, Milóval, ha szüksége van rá.

„Nagyon helyes. Készítek egy szerződést. A fizetés heti 1000 dollár lesz.” Ezt csak úgy ott hagyja a levegőben, én meg várok, azon tűnődve, vajon csak képzeltem-e az egészet. „Előfordulhat, hogy rövid határidővel is megváltoznak a munkaórák, ezért hiszek abban, hogy a maga idejét megfelelően kell kompenzálnom. A munka tervezett időtartama az újév utáni néhány hétig tart, de elképzelhető, hogy meghosszabbítjuk.”

Gyorsan fejszámolok. Ezzel a diplomázásomig már egyáltalán nem is kellene dolgoznom.

„Ez rendkívül tisztességesen hangzik.” – felelem, tudván, hogy ostoba lennék visszautasítani ezt a munkát.

„Nagyon helyes. Ma tudok időt szakítani egy személyes találkozóra az otthonomban. Elküldöm SMS-ben a címet. Legyen ott fél négykor. Nem tűröm a késést, Miss Connolly.” Leteszi a telefont, én pedig azon tűnődöm, vajon törődik-e a másokkal szembeni jómodorral. Még ha ő lesz is a munkaadóm, ez túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen. Remélhetőleg mégis az.