Maevia

„Vedd magadhoz a lányomat… vérforrásnak.”

Apám szavai visszhangoznak a trónteremben, miközben mögötte állok, a torkom annyira elszorult, hogy alig kapok levegőt, nemhogy beszélni tudnék. Nem akarom elhinni a szavait, amelyek elhagyták a száját, és Dante vámpírkirály arcát látva ő sem hiszi el.

– Mi a pokolról beszélsz? – kérdezi a király. – Azt akarod, hogy vigyem el a lányodat? Hogy kiváltsd azt az adósságot, amivel még mindig tartozol nekem, amiért ennyi éven át háborúztál a földjeim ellen? – Egy emelvényen áll, de ahogy beszél, leereszkedik egy lépcsőfokot. Még mindig jó tíz lábnyira van tőlünk, és ebben a helyzetben valószínűleg három lábbal magasabb apámnál, aki hat láb és egy hüvelyk magas. Biztos vagyok benne, hogy Dante király egyébként is magasabb apámnál, de ebből a szögből úgy néz ki, mint egy óriás, aki apámra tornyosul, egy dühös óriás.

Én magam is több mint dühös vagyok, miközben próbálom feldolgozni a történteket. Hallom, hogy Celia szűkölve sírni kezd, és a sírására apám összerezzen. Egy megdöbbent gázolást is hallok, vagy a mögöttem álló Kaelentől, vagy az anyjától, Eleanortól, vagy talán mindkettőjüktől. Még mindig nem tudom, mit mondjak. Csak arra tudok gondolni, hogy lemaradtam valamiről. Biztos, hogy a szüleim ezt a nyitást valamilyen módon arra használják, hogy felülkerekedjenek a vámpírokon. Biztosan része egy álnok tervnek, amiről nincs tudomásom.

Nem gondolhatják komolyan, hogy eladnak – ugye? Még csak fel sem tudom fogni, mit jelentene ez. Végül is nekem kellene lennem a következő Alfának. Nem számít, hogy nő vagyok. Apám kislány korom óta arra nevel, hogy átvegyem a falkát. Nem, valami nem stimmel.

– Kérlek, magyarázd meg magad, Gideon – mondja Dante, könyökét a behajlított karjára támasztva, miközben hosszú, karcsú ujjaival elgondolkodva simítja végig az arcát. – Magyarázd meg nekem, hogy a lányod – bárki is legyen e nőstények közül – miképp lehetne hasznosabb számomra, mint az a pénz, amit beleegyeztél, hogy kifizetsz nekem.

Amikor azt mondja, „e nőstények közül”, a tekintete futólag végigmér mindannyiunkat, és egy pillanatra összekapcsolódik a szemünk, mintha azt mondaná, tudja, hogy apámnak rám kell utalnia. Én amúgy az egyetlen nő vagyok itt, aki elég fiatal ahhoz, hogy a lánya legyen, Celiát leszámítva, ő meg még csak gyerek. A harcosok közül, akiket magunkkal hoztunk, egyetlen nő sincs, így rajtam kívül csak anyám és Kaelen anyja marad. Nyilvánvalóan ők nem a lányai.

Ezen végigzongorázva újabb félelemhullám fut végig a testemen. Mit jelentene itt maradni és a Vámpírkirály vérforrásává válni? Még csak elgondolkodni sem tudok rajta. Az összes vérforrásokról szóló történet, amit valaha hallottam, rosszabb volt még a harctéren lelt halálnál is.

Apámnak ismét meg kell köszörülnie a torkát, mielőtt beszél, ami legalább azt jelzi, hogy nincs különösebben elragadtatva ettől a tervtől, de az árulás, amely a szívemre telepszik, hihetetlen, miközben belegondolok, mit tesz éppen most.

Gondolataim a különféle képeken cikáznak, amelyek apámról és rólam élnek bennem, ahogy felnőttem, s ő oly sok mindenre megtanított. Különleges emlékek ugranak be – az első alkalom, amikor felültetett a farkasa hátára az erdőben, az északi fény nézése a napforduló idején, amikor fiatalabb voltam, vagy ahogy megtanított puszta kézzel halat fogni.

Nem, az nem lehet, hogy apám, az az ember, akit egykor apucinak hívtam, most elad ennek a szörnyetegnek, az ellenségünknek. Lehet, hogy jóképű arcával és feszes, izmos alkatával tökéletes férfinak tűnik, de engem nem csap be. Ő maga az ördög.

Szóval mi a fene folyik itt?

– Nos – kezdi apám, kapkodva a levegőt. – Azt hiszem, látni fogod, hogy ő tökéletes vérforrás lesz számodra. Jó vérvonalból származik, természetesen, hiszen én vagyok az apja. Intelligens, engedelmes, és egy nap még az udvarod hasznos tagja is lehet, ha él… ha megengeded neki.

Ha megéri azt a kort… ezt akarta mondani apám. Vissza kell fojtanom a saját kitörésemet, mert meg akarom kérdezni tőle, hogyan teheti ezt.

A tekintetem anyámra vándorol, és úgy tűnik, mintha egy halvány vigyor játszana a vörös ajkai körül. Értetlenül állok a dolog előtt. Anyámmal mindig is közel álltunk egymáshoz. Éppúgy, mint apámtól, tőle is rengeteg tanultam. Megtanította, hogyan kell úrinőnek lenni, hogyan kell táncolni, varrni, vendéget fogadni. Most tényleg képes ott állni azzal az önelégült vigyorral az arcán, miközben az egyetlen lányát eladják?

Nem értem. Eszembe jut, mennyire le volt sújtva, amikor Celia megszületett, mennyire elárulva érezte magát, amiért apám ezt tette vele, hogy gyermeket nemzett egy másik nőtől, és hogy én voltam az, aki vigasztalta, és biztosította őt arról, hogy minden rendben lesz.

Now, she is just going to let my father trade me to our enemy for a war debt? It doesn’t matter to me that the debt is so high, that some might think it an honor to be priced at such a rate. I can’t imagine selling my child. I look down at Celia, the closest thing I’ve ever had to a child at my young age, and I see the tears streaming down her cheeks. No, I could never, ever give her up.

Némán formálom a szót a húgom felé: „Minden rendben lesz”, de ez nem akadályozza meg a sírásban. Tudja, hogy hamarosan elszakítanak minket egymástól, és akkor nem marad neki senkije, én pedig nem bízhatok meg apámban, hogy gondoskodni fog róla.

Kaelenhez akarok fordulni, hogy könyörögjek neki, vigyázzon Celiára, de most nincs erőm rá nézni. Vajon fel fog szólalni mellettem? És ha nem én leszek a falkavezető, akkor ki lesz az?

Fejemet a bátyám felé fordítom, s Rafe arcán ugyanazt a halvány mosolyt látom, amit anyánk is visel. Tehát örül, hogy elmegyek, mert így mégiscsak ő lehet az Alfa.

– Attól tartok, ezt egyszerűen nem értem. – Dante király megfordul, és visszamegy a lépcsőn, a trónjához lép, majd belesüpped. A két oldalán álló férfiak kissé igazítanak a tartásukon. Tekintetem feléjük villan, de nem marad ott sokáig. Amikor a király a teremben van, senki más nem méltó többre egy futó pillantásnál.

Most viszont nem a külseje miatt bámulom őt. Azért bámulom, mert a döntésére várok. Nyilvánvalóan nem tudja, miért ér ennyit egyetlen vérforrás, és én sem tudom.

– Kérem, felség! – Apám szó szerint térdre borul, és anyámat is magával rántja a földre. – A háború… mindent elvett a népemtől. Épp most szállítottuk el Önnek a természeti kincseink tartalékait. Így is meglehet, hogy nem éljük túl a telet. Nem maradt semmink, amit elcserélhetnénk vagy eladhatnánk… A népem éhezik. Nincs elég pénz a számláinkon ahhoz, hogy kifizethessem a tartozásom akár csak egyharmadát is, de ígérem Önnek, ő megéri az árát.

Dante király megrázza a fejét. – Ha nem volt pénzed arra, hogy visszafizesd, el sem kellett volna kérned. Nem ugyanezt a beszélgetést folytattuk le tizenöt évvel ezelőtt, Gideon? Akkor, amikor azt mondtad, ha kölcsönadok neked tízmillió drake-et, képes leszel arra használni azt a pénzt, hogy leigázd a körülötted lévő falkákat, és ebben az esetben könnyedén visszafizetsz nekem húszmilliót? Megmondtam neked akkor is, hogy szerintem ez nem jó ötlet, de te ragaszkodtál hozzá, és apádnak az apámmal való kapcsolata miatt úgy döntöttem, hogy engedélyezem. Now, here we are, ten years after repayment was due, and you are still falling short on your end of the bargain.

Dante király szavait hallgatva majdnem leesik az állam. Szóval erről szólt a háború? Mert apám nem tudott visszafizetni egy adósságot? Homályosan emlékszem a más falkákkal vívott háborúkra kislány koromból, de nekem – ahogy minden akkori iskoláskorú gyermeknek – azt mondták, hogy a többi falka támadott meg minket.

Apám rohamosan idegenné vált számomra.

– Esztelen vállalkozás volt! – Apám elengedi anyám kezét, és teljesen elterül a padlón, zokogva. – Nem hibáztatom a haragját, uram. Nem tehetem. Nevet akartam szerezni magamnak az apámtól függetlenül, de elbuktam. Kérem, legyen irgalmas hozzám.

– Irgalmas voltam hozzád! – Dante király nem tűnim közel sem olyan dühösnek, mint amilyennek lennie kellene. – Az adósság több mint felét elengedtem, még mielőtt harcolni kezdtünk volna. És te még azután is megtagadtad, hogy megadd nekem a fennmaradó részt, így kénytelen voltam elvenni a keleti földjeidet fizetség gyanánt. Tudom, hogy harcosok tízezreit veszítetted el a csatában, de tudod, ez nekem sem volt ingyen. Ha a háború árát hozzáadnám ahhoz, amivel tartoztál nekem, tíz életem alatt sem tudnád visszafizetni.

Megjegyzése nyomán a tőle balra álló férfi halkan elneveti magát a bajsza alatt, és azt hiszem, egy olyan vámpír számára, aki örökké élne, ha soha nem gyilkolják meg, valóban vicces lehet azt mondani, hogy tíz élete van.

But no one else is laughing, least of all me.

Most már értem, hogy ez a helyzet egészen más, mint amilyennek valaha gondoltam. Mindvégig azt hittem, hogy a vámpírok, akárcsak a többi falka, ránk támadtak, hogy egyszerűen csak azt akarták, ami a miénk, sőt, hogy belőlünk akartak táplálkozni. Az emberekkel ellentétben a farkas alakváltókból való táplálkozás nem hordozza magában egy másik vámpír teremtésének kockázatát – ami tudomásom szerint a király külön engedélye nélkül tilos náluk a népességszabályozás miatt. Mi nem válhatunk olyanná, mint ők, mert a testünk természetes módon képes felvenni a harcot a méreggel, amely az embereket élőhalottá változtatja.

But we can die.

If greedy vampires take too much, we can be drained and killed. While it’s not illegal for a vampire to kill a wolf shifter by draining them, it is frowned upon. Most of them prefer our blood or human blood to animals, so it is easier to simply keep a supply of wolf shifters on hand to feed from. Humans can’t be kept that way because they must be completely drained and killed with one feeding so as not to break the law about creating more vampires.

Ezért sok harcosunk hord magánál méregtablettát, hogy megakadályozza az elfogását és azt, hogy egy vérforrás nyomorúságos életét kelljen élnie.

Fogalmam sincs, mi történik, ha a Vámpírkirály visszautasítja apám ajánlatát, de tudom, hogy ekkora összeget soha nem tudunk visszafizetni.

Alsó ajkam megremeg, amint kezdem megfogalmazni a mondatot. Meg kell próbálnom meggyőzni Dante királyt, hogy vigyen el engem, hogy megérem azt az összeget, hogy valahogy megéri majd neki, ha megtart vérforrásnak, de mielőtt kinyithatnám a számat, apám már újra talpon van.

– Ígérem Önnek, megéri az árát. Nézzen rá. Látja, milyen gyönyörű? – Megfordul, és felém mutat, de a következő kijelentésétől az epe tolul fel a torkomba.

– Gyere ide, kedvesem. Gyere, és ismerd meg a királyt… Celia.