Vespera szemszöge

Puha talajon gurulok végig, ami kiszorítja belőlem a szuszt. Nem tudok azonnal felállni. De ahogy kinyitom a szemem, rájövök, hogy éjszaka van, és itt is egy erdőben vagyok. Vajon... kudarcot vallottam?

Ebben a pillanatban meghallom egy bagoly huhogását, és hatalmas megkönnyebbülés önt el. Az Árnyak Erdeje nem ad otthont semmilyen állatnak. Ez azt kell jelentse, hogy sikerült. Sikerül felülnöm, és elvonszolom magam egy fához, aminek sóhajtva nekidőlök. Rendben. És most?

A portál használatán túl nem gondoltam át a szökésemet. Tudnom kell, hol vagyok. És fedél kell a fejem fölé. És... A gondolataim megállnak, amikor közeledő lépéseket hallok.

– Mondom neked, tévedsz, drágám.

– Azt akarod mondani, hogy őrült vagyok?

– Nem, de...

– Tudom, mit láttam! Láttam egy fényt, és tudni akarom, hogy mi az!

Mintha egy pár veszekedne. Fényt láttak? Talán az örvény fényét? Menekülnöm kellene? Egyáltalán meg tudok mozdulni?

Hirtelen két ember kerül a látóterembe. Egy pár. Úgy tűnik, már benne vannak a korban, de nehezemre esik kivenni a vonásaikat. Óvatosan közelednek felém.

– Ne jöjjenek közelebb...

A hangom gyenge és tele van aggodalommal. Megállnak, és összenéznek.

– Nem akarunk bántani, gyermekem. Én Martha vagyok. Ő pedig a férjem, Arthur. Hogy hívnak?

– Vespera.

Nem vagyok benne biztos, hogy okos dolog, de úgy érzem, megbízhatok bennük.

– Sérültnek tűnsz, Vespera – mondja Martha szinte anyai hangon.

– Csak fáradt vagyok.

Szeretném megnyugtatni. Nem is tudom, miért.

– Segíthetünk hazajutni.

– A családom... Nekem már nincs... családom.

A pár ismét összenéz. Biztos vagyok benne, hogy szánalom tükröződik a szemükben. Arthur leguggol elém, és nyújtja a kezét.

– Akkor gyere velünk – mondja határozottan.

– Igaza van, nem hagyhatunk itt. Ilyenkor még hideg van. És nyirkos az idő. Hamarosan felkel a nap. És én finom reggelit tudok majd készíteni neked!

– Mit szólsz hozzá?

Arthurra nézek, aki épp most tette fel a kérdést, majd Marthára. Olyan erősen megragadom a férfi kezét, amennyire csak tudom. Nem árt elfogadni egy kis segítséget. Úgysem maradok náluk sokáig.

Miután Arthur felsegít, a karomat a vállára teszi, Martha pedig a másik oldalra áll, hogy ő is támogasson. A melegségük megnyugtat. Martha szinte megállás nélkül beszél az úton. Arthur végül rászól, mondván, biztosan az idegeimre megy a felesleges fecsegésével. Ezen pedig elnevetem magam. Az első nevetésem a tragédia óta. Ugyanannyira fáj, mint amennyire megnyugtat.

Arthur és Martha egy csinos kis házban élnek, amelynek a hátuljánál egy rendkívül gondozott kert terül el. Otthonuk hangulatos, és a lámpák fényében látom, hogy valóban jócskán benne vannak már a korban, mégis úgy zsörtölődnek, mint a tinédzserek. Érzem, hogy nem emberek. Ismerem az embereket, az illatuk jellegzetes. De az övékét nem ismerem fel, bár emlékeztet valamire.

– Kérdezhetek valamit? – kérdezem tétován.

– Persze! – kiált fel Martha lelkesen, miközben szürke szemei felragyognak.

– Hol vagyok?

Meglepődnek a kérdésemen. Az ő helyükben én is meglepődnék. Egy erdőben talált nő, aki azt mondja, nincs többé családja, és nem tudja, hol van. Talán most már megbánták, hogy segítettek nekem?

– A Lycan Királyság fővárosában, Vulfgradban vagy.

Nem tudom elrejteni a meglepetésemet. A Lycan Királyság? A megmentőim lycanok? Szóval ezért emlékeztetett az illatuk halványan valamire. Látom, ahogy Arthur a tarkóját vakarja Martha rosszalló pillantása alatt.

– Meg kell kérdeznünk tőle, drágám – védekezik a férfi.

– Hagyj neki időt – mondja a nő ingerülten.

– Valami baj van?

– Nos... Szeretném tudni, hogyan kötöttél ki egyedül ebben az erdőben az éjszaka közepén – válaszolja tétován.

Martha könyökön vágja a férjét, mire ő úgy tesz, mintha egy nyilalló fájdalmat érezne. Imádnivalónak találom őket. Annyira emlékeztetnek a szüleimre. Megfájdul a szívem.

– A családom... Mindannyiukat megölték, és én... én elmenekültem... És most itt vagyok...

– Ó, istennőm – kiált fel Martha elborzadt tekintettel. – Drágaságom!

Megkerüli a konyhaszigetet, hogy megöleljen, és miután egy pillanatig habozom, végül elengedem magam, és viszonzom az ölelését.

Egy kis melegség és gyengédség, ez az, ami már egy hete hiányzik. Pont amikor azt hittem, hogy soha többé nem leszek képes sírni, könnyek égetik a szememet, mielőtt szabadon folyni kezdenének, miközben egy kicsit szorosabban ölelem a nőt. Martha dühös pillantást vet a férjére, akinek a vállai előreesnek.

– Vespera, annyira sajnálom! Nem akartam...

– Semmi baj. Előbb-utóbb úgyis el kellett mondanom – nyugtatom meg.

Martha vonakodva húzódik el tőlem.

– Gyerünk, készítek nekünk egy kiadós reggelit! Mindannyiunknak vissza kell nyernünk az erőnket.

– Maradhatsz nálunk – mondja Arthur, egy sokatmondó pillantást váltva a feleségével. – Egyedül élünk. Minket nem zavar. Hacsak nincs máshová menned.

Szirtyogva megrázom a fejemet, jelezve, hogy nincs.

– Akkor ez eldőlt – szögezi le Martha.

A lycan asszony újult lelkesedéssel folytatja az étel elkészítését, és csendes beszélgetés közben eszünk. Hagyom, hogy magával ragadjon a jókedvük és az egyszerűségük. Maradni akarok, mert tudom, hogy segíthetnek lapozni. Újra megtalálni az élet ízét. Csak azt remélem, hogy képes leszek visszaadni nekik azt, amit úgy tűnik, készek megadni nekem.

A következő héten az időm nagy részét az ágyban töltöm. Még mindig le vagyok gyengülve a méregtől. Türelmesnek kell lennem, és meg kell várnom, amíg a testem teljesen megszabadul tőle. Hamar rájövök, hogy Arthur nem valami bőbeszédű, ellentétben Marthával.

– Hogy érzed magad ma? – kérdezi tőlem.

– Ki kell mozdulnom! Különben megőrülök!

– Akkor mire várunk? – kiált fel lelkesen.

Olyan hálás vagyok nekik, amiért nem tesznek fel több kérdést, amióta velük élek. Ma pedig gyönyörű az idő, úgyhogy elvisz egy közeli parkba. Tele van élettel. Gyerekek szaladgálnak körülöttünk nevetgélve.

Martha mesél az életéről, amit nevelőnőként töltött a kastélyban. Arthur ezzel szemben őr volt. Tudom – mert elmondták –, hogy súlyos betegek, és az orvostudomány már nem tud segíteni rajtuk. Ezért a Király beleegyezésével elbocsátották őket a kastélyból, hogy hátralévő napjaikat békében tölthessék el. Egyik éjjel a szobám rejtekében megpróbáltam bevetni a gyógyító mágiámat, de a varázslatom kudarcot vallott. Tudom, hogy ez annak a jele: a sorsuk megpecsételődött, és már nem lehet mit tenni. Nincs más választásom, el kell fogadnom ezt.