Valerius sóhajtott. Senkinek sem akart elmagyarázni semmilyen szarságot. – A kék verem nem is igazán egy kék verem. Inkább egy hatalmas, kör alakú medence fekete vízzel, amiben apró kék zafírok vannak... kivéve, hogy amikor közelebb érsz, rájössz, hogy a víz valójában tűz, azok a kis kék zafírok pedig az örökkévalóságig égő, elkárhozott lelkek. – Valerius vállat vont. – Azt sem tudom, miért válnak kékre a lelkek, ha a tűz fekete... gondolom, Balor úgy döntött, hogy kreatív lesz. – Ahogy ezt kimondta, Valerius egy olyan pillantást vetett Vossra, amivel a tudtára adta, hogy részéről befejezte ezt a beszélgetést.

– Ez némileg rémisztő – motyogta Alpha Vance az orra alatt.

– Fogalmad sincs – tette hozzá Kellan.

– Indulnunk kellene. Nyilvánvaló, hogy ezt a megbeszélést egy másik alkalommal kell folytatnunk. Megosztom az információkat Kaelarral, amiket adtál, aztán meglátjuk, hogyan tovább, és reméljük, hogy elhiszi. Én talán meg tudom állapítani, ha valaki hazudik, de ez nem jelenti azt, hogy Kaelarnak, vagyis jelen esetben Balornak hinnie kell nekem. Jobb, ha imádkozol, hogy Freya meggyőzze őt, hogy kíméljen meg; most ugyan sikerült elterelnie a figyelmét, de nem lesz állandóan mellette. – Valerius nyíltan figyelmeztette Vance-t. Nem akarta, hogy a férfi meghaljon, még akkor sem, ha bűnös egy falkatag elhanyagolásában; ez nem indokolja a halált... még akkor sem, ha az a falkatag a leendő Királynője lett. Ha Freya a múltban akarta hagyni a múltat, akkor Valerius támogatta ebben.

– Nem tudom eldönteni, hogy egy jó nagy alvásra van-e szükségem, vagy húsz feles tequilára – kuncogott Valerius, miközben Kellannal a kastély nekik kijelölt szárnya felé sétáltak.

– Én azt mondom, mindkettőre, testvér! – mondta Kellan izgatottan. – Rúgjunk be, aztán ájuljunk el Darius irodájában. Még nem terrorizáltuk őt ma! – gondolkodott hangosan Kellan.

– Hahaha, rendben, gyerünk! – Valerius készen állt megmutatni Dariusnak, hogy Kaelar miért tartotta mindig olyan szoros pórázon a *kistestvérét*.

Darius azt sem fogja tudni, mi csapott le rá!

~ ~ ~

Mindössze két percbe telt, mire Freya és Balor elértek az apró garázshoz. Meglehetősen rövid séta volt a kastélytól az otthonáig, de az, hogy a kastély a Félhold falka területén helyezkedett el, azt jelentette, hogy szó szerint mindenki látta, amint a Pokol Királyát hazahúzza magával. Freya látta az összes gyilkos, irigy és féltékeny pillantást. Freya természetesen figyelmen kívül hagyta őket; hozzászokott már mindenféle, főként gyűlölködő bámészkodáshoz, szóval nem érték váratlanul.

Balor ezzel szemben teljesen észre sem vette a bámészkodókat. Csak azt látta, ahogy a drága, aprócska párja hazaviszi őt. Szinte varázsütésre, Balor teljesen megfeledkezett Alpha Vance-ről és a találkozókról. Minden figyelmét Freyának szentelte, és esze ágában sem volt ezen változtatni.

*Most már tudod, miért viselkedtem így mostanában* – mondta Kaelar Balornak a fejükben.

*Kibaszottul tökéletes. A párunk, a Királynőnk, ő jelent mindent, Kaelar. Hogy a fenébe éltük túl eddig? Nélküle?* – suttogta vissza Balor.

*Nem tudom, de ez most már nem számít, itt van velünk, és csakis erre fogunk koncentrálni.* – Kaelar úgy döntött, hagyja, hogy Balor kiélvezze az időt a párjukkal. Kicsit visszahúzódott, hogy Balor Freyával lehessen, de nem távolodott el túlságosan, hátha szükség lesz rá.

Balort egy ajtócsapódás zökkentette ki a gondolataiból. Rájött, hogy hazaértek, és Freya kétségbeesetten zárja az ajtókat.

– Mit csinálsz, édesem? – ráncolta a homlokát Balor. Tudta, hogy senki sem követi őket; bár a figyelmét Freya kötötte le, soha nem lankadt az ébersége. Különösen nem akkor, ha az a párja biztonságát jelenthette.

Freya teljesen figyelmen kívül hagyta, odafutott a sötétített ablakához, és kinézett, és pontosan ahogy várta, a szomszédok és más falkatagok egymás közt suttogtak, és egyenesen az ő kis otthonára mutogattak.

Freya hatalmas sóhajjal és ráncolt homlokkal huppant le a babzsákjára.

– Tényleg ekkora baj, ha az emberek együtt látnak minket... sz-szégyellsz, mint a párodat...? – suttogta Balor.

Freyának azonban nem kerülte el a figyelmét a fájdalom a hangjában. – Persze, hogy nem! Csak nem vagyok még kész arra, hogy királynő legyek... az elmúlt tíz évben próbáltam láthatatlan lenni, de most már nem vagyok az. Az emberek vagy azt fogják hinni, hogy valami kurva vagyok, aki elcsábított, vagy akinek van egy kis esze, tudni fogja, hogy párok vagyunk. Egyszerűen nem akarok a figyelem középpontjába kerülni az iskolában. Még többet fognak bántani, és/vagy mindenki a barátom akar majd lenni. Semmi közöm nem akarok lenni ezekhez az emberekhez. Csak meg akartam húzni magam, amíg be nem fejezem az iskolát, és aztán a Mount Everest tetejéről üvöltöttem volna, hogy az enyém vagy. – magyarázta Freya. – Soha nem szégyellnélek. Lehet, hogy egy vadmacska vagy, de az én vadmacskám, és én... én szeretlek.

Balor nyugodtan ült az ágyukon, és hallgatta minden egyes szavát, de amikor a lány azt mondta, szereti, teljesen elvesztette a fejét. Az egyik pillanatban még ott ült, a következőben pedig már a levegőbe emelte Freyát, karjait a derekára fonva, és körbe-körbe pörgette. – Én is szeretlek, kicsim – mosolygott Balor fülig érő szájjal. A legtöbb ember azt mondaná, túl korai még kimondani, hogy szeretlek, de az ő világukban ez teljesen természetes volt.

– És amúgy is, inkább vagyok vadállat. Semmi macskás nincs bennem! – mondta Balor egy fújtatással, miközben letette Freyát az ágyra.

– Dorombolsz. – Ennyi elég volt Freyától ahhoz, hogy a férfi a földbe gyökerezzen. – Én is így gondoltam, kiscica – mosolyodott el Freya, tudva, hogy ezt a csatát még azelőtt megnyerte, hogy egyáltalán elkezdődött volna.

– Kiscica? – Balor lenézett a párjára, és mély, rekedtes hangon szólalt meg, amitől Freya nagyot nyelt. – Úgy nézek én ki, mint egy apró, puha, imádnivaló kis teremtés, kicsim? Ez sokkal inkább rád illik, nem gondolod, édes pofikám? – Balor továbbra is a rekedtes hangját használta, pontosan tudva, milyen hatással van a lányra.

– E-ez t-tényleg i-inkább r-rám h-hasonlít... T-te m-mindenesetre h-h-határozottan n-n-nem v-vagy k-kiscica... – Freya megint egy dadogó bolonddá vált.

– És akkor ez mivé tesz engem... kiscica? – suttogta most már Balor a fülébe, ajkain vad vigyorral. Nem tudta, hogy ennyire fel tudja zaklatni. Amikor hátradőlt, hogy ránézzen, észrevette a lány arcán a ráncolt homlokot. Freya egyértelmű zavarodottsággal a szemében nézett fel rá.

– Ez egy vadállattá tesz engem. Egy fenevaddá, ami meg akar e... – Balor szavát egy hangos kopogás szakította félbe az ajtón.

Balor mélyen felmordult. Már most felbosszantotta, bárki is merészelte megzavarni a párjával töltött idejét. Dühösen lépett az ajtóhoz, készen arra, hogy elijessze az illetőt, amíg meg nem érezte, hogy a csodálatos, tüzes szikrák elárasztják a kezét. Lenézett, és látta, hogy Freya összefonja az ujjait az övéivel. A lány felnézett rá, és a leggyengédebb, legédesebb mosolyát küldte felé. Balor érezte, hogy újra teljesen elolvad.

Egy újabb kopogásra Balor meglepően nyugodt módon nyitotta ki az ajtót. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy az arca ismét mogorvává váljon.

– Te meg mit keresel *itt*? – kérdezte Balor mélységes undorral.

– Eljöttem megnézni a leendő királynőnket – mondta csupán a nemkívánatos vendég édes mosollyal, miközben Freyára nézett.

Balor azonnal Freya elé lépett, elzárva őt előle. – Élve megsütlek, mielőtt valaha is engedném, hogy kibaszottul találkozz vele! Húzz a faszba, mielőtt ráuszítom Bane-t a szánalmas seggedre!

A férfi láthatóan nagyot nyelt, amikor Bane szóba került. Bane Kaelar és Balor pokolkutyája volt. Arra képezték ki, hogy teljesen könyörtelen legyen, ha harcra kerül sor. Nem ismer irgalmat. Míg a legtöbbek számára úgy néz ki, mint egy normális németjuhász, barna testtel és teljesen fekete fejjel, a pokolkutya formája olyasmi volt, amit az ember el sem tudna képzelni a legvadabb álmaiban sem.

– Nem akarok bajt keverni, Kaelar. Jóvá akarom tenni a hibámat, és haza akarok térni. Most, hogy megtaláltad a királynőnket, a dolgok jobbra fordulnak. – Azonnal palástolta a félelmét, és megpróbálta megmutatni Kaelarnak, hogy jó okkal van itt, és nem ártani akar.

– Nem Kaelar vagyok – mondta Balor, és engedte, hogy a szemei visszaváltozzanak mélyvörös színükre.

Freya, aki általában félénk, csendes és alázatos, ráncolta a homlokát és egyre bosszúsabb lett. Annak ellenére, hogy csak kevesebb mint egy hete ismerte meg Kaelart, már most érezte, mennyit változott a hozzáállása és a személyisége. Már nem igazán fél az emberektől annyira, de ez a két férfi most úgy beszélt róla, mintha ott sem lenne. *Egyáltalán ki a fene az a Bane?! Valószínűleg az egyik "kurvája".* Freya próbálta elhessegetni a gondolatot. Nem kellene hagynia, hogy zavarja, amit azok az őrök mondtak, de persze csúfosan kudarcot vallott, és mielőtt uralni tudta volna a saját száját...

– KI A FASZ AZ A BANE? Ő IS AZ EGYIK KURVÁD?! – sikoltotta Freya. Sokkal hangosabban csúszott ki, mint várta.