Alaric rövid öntudatra térése csupán néhány múló másodpercig tartott. A majdnem végzetes aneurizma és a régóta fennálló krónikus betegsége okozta hatalmas megterhelés visszarántotta őt a felszín alá. Szemhéja megremegett, kizárva a kórházi vakító fényeket, és az izmait megfeszítő merevség feloldódott a matracban. Békés, természetes álomba merült. Az órákon át tartó szaggatott zihálás megszűnt, helyét egyenletes, ritmikus légzés vette át, amely betöltötte a csendes szobát.

Lucius Pratt mozdulatlanul állt az ágy mellett. Keze olyan erővel szorította az ágyrács hideg fémjét, hogy az ujjpercei teljesen elfehéredtek. Remegő hitetlenkedéssel meredt az orvosi monitorokra. A kiszámíthatatlan, kaotikus vonalak egészséges, stabil hullámokká simultak. Az aneurizma, amely még percekkel ezelőtt megrepedéssel és a nagyra becsült művész életének kioltásával fenyegetett, stabilizálódott. Ez dacolt minden tudományos magyarázattal.

Lucius nagyot nyelt, küzdve, hogy megőrizze a hidegvérét. Meg kellett védenie a saját hírnevét. Ha Alaric később meghal, a kórháznak akkor is szembe kell néznie a hatalmas Hayes család haragjával. Tobias Reed felé fordult. Az aggódó asszisztens az ágy lábánál téblábolt, tekintete Alaric békés arca és a lüktető monitorok között ugrált.

– Jól van Mr. Hayes? – kérdezte Tobias, hangja a remény és a még mindig ott kísértő rettegés keverékétől remegett. – Tényleg meggyógyította az a lány?

Lucius a mély megdöbbenését gyorsan a szakmai komolyság fátyla mögé rejtette. Megigazította fehér köpenyét, és megköszörülte a torkát. – Egyelőre stabil az állapota – mondta Lucius komoly, kimért hangon. Félrelépett, és Alaric fedetlen bőrére mutatott. – Nézze csak meg ezt.

Tobias közelebb lépett. Követte az igazgató mutatóujját, és apró, halványvörös akupunktúrás nyomokat látott Alaric sápadt mellkasán és halántékán.

– A fiatal lánynak sikerült elnyomnia az akut krízist – magyarázta Lucius, óvatosan elhárítva a végső felelősséget orvosi csapatáról. – De a szíve továbbra is rendkívül gyenge. Ez a stabilizáció csak átmeneti. Ha ez így marad, a megfelelő utókezelés nélkül talán csak néhány hónapja van hátra. A szíve elkerülhetetlenül fel fogja mondani a szolgálatot.

Tobias a halvány nyomokat bámulta, miközben a mellkasában újra fellángolt a pánik. – Akkor kezelnünk kell! Nem várhatunk!

– Nem tudjuk megismételni, amit tett – mondta Lucius a fejét rázva. – Csak az a Vance családból származó fiatal lány birtokolja a krónikus betegsége teljes gyógyításának kulcsát, aki ezt a csodával határos beavatkozást elvégezte. Meg kell találnia őt.

Tobias megkapaszkodott ebbe a kétségbeesett reménysugárba. Nem ismerte a Vance családot, hiszen nem Oakmont Cityből származott, de tudta, hogyan mozgósítson erőforrásokat. Elővette a telefonját, sarkon fordult, és sebesen kisétált a forgalmas kórházi folyosóra. Sürgető parancsokat ugatott a kagylóba, és egy hatalmas, az egész városra kiterjedő kutatást indított el Marcella Vance után.

Eközben a Vance-rezidenciára nehéz csend borult.

Marcella belökte a nehéz dupla ajtót, és belépett a csiszolt márvány előcsarnokba. Abban a pillanatban, ahogy a lába érintette a padlót, egy éles hang hasított bele a ház csendjébe.

– Hol jártál?!

Sylvia a tágas nappali közepén állt, arca eltorzult a rút dühöngéstől. Marcellát méregette, szemeiben neheztelés égett. – Épp csak kijöttél a javítóintézetből! Vissza akarsz menni? Ezt akarod?!

Marcella megállt a bejáratnál. Az ereiben maradt méreg súlyosan nehezedett az izmaira. Úgy érezte, mintha végtagjai ólommal lennének tele, és a kórházi megerőltetéstől tompa fájdalom lüktetett az ízületeiben. Ráemelte a tekintetét a vele szemben álló dühös nőre.

– Mivel érdemeltem ki, hogy folyamatosan szégyent hozz a családra?! – visította Sylvia, és agresszívan tett egy lépést előre. Marcellára nem tekintett másként, mint a makulátlan társadalmi képén esett foltra. Átnyúlt a közeli konzolasztalra, és felkapott egy vastag, nehéz keménykötésű könyvet. Ujjai belevájódtak a gerincébe. – Mindent tönkreteszel, amihez csak hozzáérsz!

Sylvia minden figyelmeztetés nélkül, egyenesen Marcella arcába vágta a nehéz könyvet.

Marcella látta a levegőben repülő lövedéket. Éles, tapasztalt ösztönei azt üvöltötték neki, hogy lépjen félre, de a szervezetében lappangó méreganyagok fellázadtak. Lelassult reflexei cserbenhagyták. Nem tudta időben megmozdítani elnehezült végtagjait.

*Csatt.*

A keménykötésű könyv vastag éle egyenesen Marcella arccsontjának csapódott. A durva ütés élesen visszhangzott az előcsarnokban. A könyv nehéz puffanással esett a márványpadlóra, lapjai meggyűrődtek.

Éles, maró fájdalom sugárzott szét Marcella arcán, de meg sem rezzent. Nem kiáltott fel, és a kezét sem emelte fel, hogy csillapítsa a fájdalmat. Csak állt ott némán. Lassan felemelte a tekintetét, és Sylvia szemébe nézett. A szeme jéghideg volt, mentes minden félelemtől, melegségtől vagy meghunyászkodástól.

Sylvia figyelmen kívül hagyta a fagyos tekintetet. Remegő, ápolt ujjával a tágas ívű lépcsősor felé mutatott. – Zárdkózz be a szobádba! Holnap egy felső tízezernek szóló művészeti kiállításon kell részt vennünk. Azonnal kezdd el tanulmányozni a hagyományos festészetről szóló könyveket, nehogy bolondot csinálj belőlünk nyilvánosan! Ha lejáratol azok előtt az emberek előtt, meg fogod bánni, hogy egyáltalán visszajöttél ebbe a házba!

Pont abban a pillanatban porcelán lágy csilingelése hallatszott a folyosóról. Odette kecsesen belépett a nappaliba, kezében egy ezüsttálcával, rajta egy gőzölgő csésze friss citromteával. Lágy, begyakorolt mosolyt viselt, a tökéletes, gondoskodó lány szerepét hibátlanul játszva.

– Anya, kérlek, nyugodj meg – mondta Odette édes és megnyugtató hangon. Átsiklott a szobán, és óvatosan letette a tálcát a dohányzóasztalra. Elegáns, kimért mozdulatokkal nyújtotta át a csészét Sylviának. – Főztem egy kis citromteát, hogy megnyugtassa a torkod. Ne tedd tönkre az egészségedet azzal, hogy ezen dühöngsz.

Odette ezután Marcella felé fordult, hangneme szelíd feddésbe váltott át. – Marcella, te épp csak hazajöttél. Természetes, hogy Anya ideges. Egy ideig nem kellene a szeme elé kerülnöd. Menj fel az emeletre, és olvass néhány könyvet, hogy művelődj.

Sylvia elvette a teáscsészét, viselkedése abban a pillanatban megenyhült, ahogy Odette-re nézett. Imádta a lányt, a szeme megtelt meleg szeretettel. – Odette, te mindig olyan szófogadó vagy.

Sylvia kortyolt egyet a teából, majd ismét tiszta undorral nézett Marcellára. – Halálra aggódtam magam miatta, és nézd meg! Semmit sem tanult! Bezzeg te, Odette! A tanulmányi eredményeid lenyűgözőek. Az összes művésztanárod elismer téged, és annyi barátod van. Mindenhol a figyelem középpontjában vagy.

Sylvia gúnyosan nézett Marcellára. – Bárcsak örökre a javítóintézetben hagytalak volna! Ha nem lennétek ikrek, azt hinném, elcseréltek a születésedkor!

E kegyetlen szavak hallatán Marcella hirtelen egy éles, nyilalló fájdalmat érzett a mellkasában. Ez a mélységes szomorúság múlni nem akaró nyoma volt, az eredeti gazdatest visszamaradt érzelmeinek kísérteties visszhangja. A régi Marcella sóvárgott az anyja szeretetére, és lesújtotta ez a folyamatos elutasítás.

Marcella saját lelkét azonban ez nem hatotta meg.

Mivel előző életében megtapasztalta a testvérei és a tanárai részéről áradó valódi, feltétel nélküli családi szeretetet, pontosan olyannak látta Sylvia felszínességét, amilyen volt. Sylvia nem tudta, hogyan kell szeretni. Csak azt tudta, hogyan használja az embereket a saját státusza emelésére.

Marcella elnézett Sylvia mellett, és Odette-re fókuszált. Odette az anyjuk mögött állt, ajkain önelégült, leereszkedő mosoly játszott. Úgy nézett Marcellára, mintha egy legyőzött ellenséget figyelne, aki élvezi a háztartásban betöltött felsőbbrendű helyzetét.

Marcella egy cseppnyit sem mutatott abból a frusztrációból vagy dühből, amit vártak tőle. Ehelyett éles, gúnyos vigyor terült szét az arcán.

– Tényleg azt hiszed, hogy lenyűgöző vagy, csak mert megtanultál néhány olcsó trükköt, amivel az emberek kedvében járhatsz? – kérdezte Marcella nyugodt hangon, ami mégis úgy vágott, mint a penge.

Odette tökéletes, kedves maszkja megrepedt. Mosolya megbicsaklott, arckifejezése pedig azonnal merevvé és tartózkodóvá vált. – Hogy érted ezt?

Marcella figyelmen kívül hagyta Odette védekező hangnemét, és átható tekintetét Sylviára szegezte. A derültség és a rideg tisztánlátás keverékével nézett az idősebb nőre. Aztán visszanézett Odette-re.

– Nézz rá – mondta Marcella, enyhén Sylvia felé biccentve. – Kérdezd meg magadtól, hogy egyáltalán szeret-e téged. Nem szeret. Csupán értékes eszközként tekint rád. Nem vagy több, mint egy kiegészítő, amit arra használ, hogy felvágjon vele a gazdag barátai előtt a saját társadalmi köreiben.

– Miféle képtelenségeket hordasz össze?! – visított fel Sylvia, arca a friss dühtől kipirult. A vád túlságosan is betalált.

Marcella ügyet sem vetett Sylvia kitörésére. Tekintetét Odette-re szegezte. Az önelégültség eltűnt Odette arcáról, és egy pillanatnyi valódi bizonytalanság vette át a helyét.

Marcella halkan felhorkantott, a szeme megtelt őszinte szánalommal. – Más gyerekek feltétel nélküli szeretetet kapnak az anyjuktól anélkül, hogy bármit is tenniük kellene érte. De te? Neked ki kell zsigerelned magad, végtelen erőfeszítéseket kell tenned, csak hogy kicsikard tőle ezt a szeretetet.

Marcella a lépcső felé lépett, jeges tekintete még utoljára elidőzött Odette-en. – Abban a pillanatban, ahogy elveszíted a hasznosságodat, vagy abban a másodpercben, ahogy nem felelsz meg a magas elvárásainak, pontosan ugyanazzal a kegyetlenséggel fog félredobni, ahogyan velem bánik. Fontold meg, megéri-e egyáltalán ez a sok erőfeszítés.

Anélkül, hogy megvárta volna bármelyikük válaszát, Marcella hátat fordított. Nyugodtan felsétált a tágas lépcsőn, léptei némán nyelődtek el a szőnyegen, egyenesen a szobája felé véve az irányt.

A nappalit fojtogató, feszült és nehéz csendben hagyta maga mögött. Odette kővé dermedten állt a szoba közepén. Az édes, gondoskodó álarc, amit viselt, darabokra hullott. Üres tekintettel meredt a néptelen lépcsőre. Ahogy Marcella szavai visszhangoztak a fejében, és apránként leforgácsolták a gondosan felépített biztonságérzetét, Odette arca hirtelen sötét keserűségbe torzult.