Sylvie szemszöge

A víz a hátamba verődik, de egyáltalán nem mossa el a csontjaimba mélyen beivódott kimerültséget. A köpködő zuhanyrózsa alatt állok, kezeimet felemelve, ujjaim a fejbőrömbe vájnak. Addig dörzsölöm, amíg a bőröm égni nem kezd. Ragacsos, bűzös üdítő vonja be minden egyes hajszálamat. Összetapasztja a tincseket, és vastag, cukros kéreggé keményedik. Az iskolában a gyerekek öntötték a fejemre ebédszünetben, és nevettek, ahogy lecsorgott a nyakamon, és átáztatta az ingemet.

Undorodva ráncolom az orrom. Az üdítő émelyítően édes, rothadó szaga betölti a szűk fürdőszobát. Egy maréknyi olcsó sampont nyomok a tenyerembe, és megpróbálom felhabosítani, de a kezeim nem hajlandóak engedelmeskedni. Kegyetlen lüktetés hasít végig az ízületeimen. Az ujjaimat ma korábban hátrafeszítették, a töréspontig csavarták. Most merevek, duzzadtak, és a lila csúnya árnyalataiban játszanak. Valahányszor megpróbálom behajlítani őket, hogy megragadjam a saját hajam, a tiszta agónia fehéren izzó fájdalomnyilallása hasít fel az alkaromba. Elharapom a szám szélét, és arra kényszerítem magam, hogy túljussak a fájdalmon. Ki kell mosnom ezt a koszt. Ha nem teszem, le kell vágatnom a hajam, és nem vagyok hajlandó megadni ezt az elégtételt a zaklatóimnak.

Nem tudom, meddig bírom még ezt a napi rutint. Minden reggel rettegéssel kezdődik. Minden délután megaláztatással végződik. Minden éjszaka friss fájdalmat hoz. A bőröm zúzódások vászna, amelyeknek soha nincs idejük meggyógyulni. Mielőtt a csúnya, lila foltok tompa sárgává fakulnának, újabb ütések érnek. Végighúzom a kezem a bordáimon, és összerezzenek, amikor a hüvelykujjam egy érzékeny ponthoz ér, amit apám hagyott múlt héten. Aztán ott vannak a nyomok, amiket a bátyám hagyott. A családom, az osztálytársaim – mindannyian sorra kerülnek.

A víz végül tisztán folyik. A cukros maradványok örvénylő tócsában tűnnek el a lefolyóban. Elzárom a nyikorgó csapot, és kilépek a hideg csempés padlóra. Dideregve a huzatos levegőben, egy vékony, kopott törölközőt csavarok a testem köré. Az ujjaim túlságosan fájnak ahhoz, hogy rendesen megszárítsam a hajam, így hagyom, hogy csöpögjön belőle a víz. Csak fel akarom venni a túlméretezett ruháimat, bemászni a takaróm alá, és úgy tenni, mintha a szobámon kívüli világ nem is létezne.

Lökésre nyitom a hálószobám ajtaját, meztelen talpam a kopott padlódeszkáknak ütődik. A földbe gyökerezik a lábam. A szívem hangosan és őrülten ver a bordáimnak.

Declan az ágyamon ül.

Az izmaim megfeszülnek. A pánik jegesen és élesen árasztja el az ereimet. Fagyottan állok az ajtóban, a törölközőt a mellkasomhoz szorítva. Fejben tízig számolok, egy kétségbeesett ritmusra próbálom lecsillapítani a légzésemet. *Kérlek, ne üss meg.* Némán imádkozom ezeket a szavakat, tekintetemet a bakancsára szegezve. *Ma már épp eléggé össze vagyok törve. Kérlek.*

Hátradől a fejtámlának, széles, gúnyos mosoly húzódik az arcán. Úgy tűnik, szórakoztatja a rettegésem, táplálkozik a belőlem sugárzó félelemből. Egy vastag tankönyvet emel a levegőbe.

A gyomrom görcsbe rándul. Már így is hegyekben áll a rám váró házimunka a földszinten, plusz a saját leckém. Most meg azért jött, hogy rám erőltesse a saját feladatait. Csendben maradok, és megfeszítem a vállam. Várom, hogy felugorjon, várom a súlyos öklöt, ami általában ezt a mosolyt követi.

– Nyugodj meg – mondja Declan. A hangja színtelen, súlyos türelmetlenség érezhető benne.

Mégis összerezzenek. A vállam felhúzódik, hogy védje a nyakamat. Az ütés sosem jön el. Arra kényszerítem magam, hogy kilélegezzek, bár a feszültség nem hagyja el a gerincemet. Még mindig megüthet. Csak arra vár, hogy leengedjem a pajzsomat.

– Csak oda akarom adni a leckémet – mondja.

Egy csuklómozdulattal áthajítja a nehéz könyvet a szobán. A levegőben vitorlázik, egyenesen a mellkasom felé célozva. Az ösztönök veszik át az uralmat. Felemelem a kezem, hogy elkapjam. A vastag gerinc a tenyerembe csapódik. A súlyos becsapódás megrázza a hátrafeszített ujjaimat. A tiszta agónia vakító sokkja hasít végig az ízületeimen. Erősen ráharapok a nyelvemre, hogy elfojtsam a torkomban feltörő sikolyt. Ügyetlenkedem, a könyvet a mellkasomhoz ejtem, és szorosan magamhoz ölelem, a légzésem szaggatottá válik.

Declan szeme követi a mozdulatomat. A roncsolt, remegő kezeimet bámulja. A gúnyos mosoly lehervad az arcáról.

A szobára halálos csend ereszkedik. Figyelem őt, a mellkasom hevesen zihál. Egy röpke, megdöbbentő másodpercre látom, ahogy valami megváltozik a tekintetében. A szeme összehúzódik, követve a sötét duzzanatot az ujjperceimen. A kegyetlen szórakozottság eltűnik. Hirtelen egy őszinte aggodalom villanása veszi át a helyét. Pislogok, biztos vagyok benne, hogy az elmém űz tréfát velem. Declan sosem törődik semmivel. Sosem mutat egy cseppnyi szánalmat sem, ha az én szenvedésemről van szó.

Kínosan fészkelődik a matracon. Ráharap az alsó ajkára, megszakítva a szemkontaktust. Feltolja magát az ágyamról, és az ajtó felé indul. A hátamat az ajtókeretnek vetem, hogy helyet csináljak neki, arra számítva, hogy egy lökéssel halad el mellettem.

Közvetlenül mellettem áll meg. Tekintetét a folyosóra szegezi, nem hajlandó rám nézni.

– Csak egy jótanács – motyogja az orra alatt. A hangja mély, fülelnem kell, hogy meghalljam. – Apa lent van, és megint iszik.

Mielőtt a száguldó elmém fel tudná dolgozni a szavakat, Declan kilép a folyosóra, és eltűnik a folyosó végén.

Egyedül állok a szobámban, szorongatva a tankönyvét. Az aggodalmának sokkja elpárolog, helyét azonnal egy sűrű, fojtogató rettegés veszi át, ami a gyomromban gyülemlik.

*Apa itthon van.*

Túl korán van. A nap még épphogy csak nyugovóra tér az ablakom előtt. Csak egyetlen oka lehet annak, hogy ilyenkor a házban van. Vagy korábban jött el a munkából, vagy elvesztett egy újabb állást. Ismerve a szokásait, az utóbbiról van szó.

Frusztráció buborékol fel a torkomban. Sikítani akarok. Hozzá akarom vágni a nehéz tankönyvet a falhoz, és kiengedni a dühöt, amit olyan mélyre temetek magamban. Ehelyett ráharapok az alsó ajkamra. Olyan erősen harapok, hogy megérzem a saját vérem fémes ízét. Lenyomom a pánikot, visszatuszkolom az elmém sötét sarkaiba. Le kell mennem a földszintre. Vacsorát kell csinálnom. Ha az étel nincs kész, amikor akarja, a büntetés még rosszabb lesz.

Ledobom a könyvet az íróasztalomra, és gyorsan felhúzok egy bő inget és egy kifakult mackónadrágot, összerezzenve, ahogy az anyag a friss zúzódásaimhoz ér. Kilépek a szobámból, és a lépcső felé osonok. A lábamat a fa lépcsőfokok legszélére helyezem, elkerülve a középső részeket, amikről tudom, hogy nyikorognak. Imádkozom, hogy már ájultan feküdjön a kanapén. Imádkozom, hogy az alkohol már egy mély, öntudatlan alvásba rántotta.

A lépcső felénél megcsap a bűz.

Sűrű, rothadó szagfal gomolyog fel a nappaliból. Az olcsó, állott sör keveredik a mosdatlan izzadság éles, savanykás szagával. A testszaga fojtogató. Megborzongok, a gyomrom felfordul az émelygéstől. Visszatartom a lélegzetem, és megpróbálok lábujjhegyen leosonni a hátralévő lépcsőfokokon. Észrevétlenül kell besurrannom a konyhába. Szellemnek kell lennem a saját otthonomban.

Egy padlódeszka felnyög a súlyom alatt.

A hang visszhangzik a csendes házban. Lent a nappaliban egy nehéz puffanás hallatszik a kanapé felől. Meghallott.

Megdermedek a legalsó lépcsőfokon. Árnyékok nyúlnak át a nappali karcos padlóján. Nézem, ahogy tántorogva talpra áll. Ide-oda dülöngél, jobb kezében egy félig teli sörösüveget szorongatva. Üres üvegek borítják a padlót a kanapé körül, az olcsó alkohol temetője. Puszta mennyiségüktől a pulzusom a fülemben dobol. Órák óta keményen iszik.

Az arca felpuffadt. Szemei vörösek, duzzadtak, és mély, alkoholmámoros dühvel égnek. Észreveszi, hogy a lépcsőnél állok. Egy beteges, torz mosoly húzódik az arcán.

Előrebukdácsol. Nehéz bakancsai a padlódeszkákon húzódnak. Behatol a személyes teremve, és a lépcső aljába szorít. A lehelete az arcomba csapódik, rothadó élesztő és hányás szagát árasztva. Küzdök a késztetéssel, hogy öklendezzek. Ösztönösen a falnak vetem a hátam, és összezsugorodom előtte. Menekülőútvonalat keresek, de testes alakja elzárja a bejárati ajtó felé vezető utat.

– Nocsak, nocsak – motyogja összefolyó szavakkal. – Hát nem a kis gyilkos az.

Összerezzenek. A kegyetlen jelző mélyre vág, kaparva a lelkem nyers sebeit. Zárva tartom a számat. A piszkos bakancsát bámulom. Nem vagyok hajlandó visszabeszélni. A csend az egyetlen pajzsom. Bármilyen szó csak olaj lenne a tűzre, és okot adna neki az ütésre.

*Nem vagyok gyilkos.* Kántálom a szavakat a fejemben. Erősen kapaszkodom beléjük. De a hazugságot már olyan régóta belém verték, annyiszor üvöltötték az arcomba, hogy a szélei kezdenek elmosódni. Néha, az éjszaka legsötétebb óráiban, kezdek hinni neki.

A nehéz üveggel hadonászik az arcom előtt. A borostyánsárga folyadék átcsap a peremen, és a padlóra fröccsen. Tiszta, szűretlen gyűlölettel mered rám.

Aztán leengedi a karját. Vastag, bőrgeszkedett kezét felfelé lendíti.

Megpróbálok lehajolni. Megpróbálok felkúszni a lépcsőn és elfutni. Nem vagyok elég gyors.

Az ujjai belemarnak a nedves hajamba. Egy hatalmas maréknyi tincset megragad, és lefelé rántja. Fájdalom hasít végig a fejbőrömön, forrón és vakítóan. A nyakam hátrabicsaklik. Zihálok, a könnyek kicsordulnak a szempilláimon, és végigfolynak az arcomon. Szorosan tart, egy helyhez láncolva engem.

Felkészülök az üvegre.

Egy gyomorforgató becsapódás visszhangzik a fülemben. Éles, robbanásszerű fájdalom tör ki a fejem tetején. Az ütés ereje darabokra töri a látásomat, a folyosó halvány fényét vakító fehér szikrákra repesztve. Izzadságának rothadó szaga elhalványul. A szorítás a hajamban meglazul.

A térdeim megrogynak. A padló sietve indul felém, de nem érzem a becsapódást.

Minden szuroksötét, végtelen sötétségbe zuhan. A fájdalom eltűnik, egy üres űr nyeli el. Ahogy a tudatom elszáll, egy utolsó, fáradt gondolat suhan át az elmémen.

Nem tudom, halott vagyok-e vagy élek. Jelen pillanatban áldás lenne halottnak lenni.