Vera figyelte, ahogy egymás oldalán belépnek, és sápadt, nyúzott arca a megkönnyebbüléstől meglágyult. Kinyújtotta vékony kezét, intve nekik, hogy jöjjenek közelebb.

– Tessa azt mondta, ma reggel elfoglalt voltál, Desmond – mondta Vera, hangja erőtlen, de meleg volt. – Ne pazarold a drága idődet egy ilyen öregasszonyra, mint én. Az orvosok és az ápolók itt nagyon figyelmesek. Neked a vállalati munkádra kell koncentrálnod.

– Nem vagyok annyira elfoglalt, anyám – válaszolta Desmond halk hangon.

– Igaza van – szakította félbe hűvösen Tessa. Kifeszítette ujjait Desmond szoros szorításából, üresen hagyva a férfi kezét, és helyette édesanyja vékony ujjait fogta meg. – Még ha elfoglalt is, delegálhatja a feladatait. Emellett, anya, Desmond mondani akar valamit.

– Mi az, Desmond? Hallgatom. – Vera meleg, várakozó tekintetét Desmondra fordította, gyengéd mosolya egyre szélesedett.

Desmond Tessára meredt, szemöldöke összeráncolódott. A nő közömbös viselkedése mélyen felkavarta. Odakint majdnem sírt, most pedig itt állt, alig várva, hogy lerántsa a ragtapaszt. A nő jéghideg nyugalma úgy érte, mint egy ütés.

Valóban semmit sem jelentett neki a háromévi házasságuk? Az egész csak egy hatalmas hiba volt a szemében? Annyira akarta ezt a válást, mert soha, egyetlen unciányi szerelmet sem érzett iránta?

Makacs, irracionális késztetés lángolt fel a mellkasában. Be akarta bizonyítani, hogy a nő téved. Szét akarta zúzni azt a jéghideg nyugalmat.

Lenyelte a válás szavait, amelyek már a nyelvén táncoltak.

– Ma van a harmadik házassági évfordulónk – bökte ki Desmond, tekintetét Tessa arcára szegezve. – Itt akarok maradni, és veletek vacsorázni.

Tessa szeme elkerekedett a hitetlenkedéstől. A férfire meredt, teste megdermedt, ahogy próbálta feldolgozni a szavak puszta abszurditását. Ez volt az az ember, aki épp tegnap követelt válást, az a férfi, akinek a gyermekkori szerelme odakint várt a kórház kapujában. Most pedig az odaadó férj szerepét játszotta.

– Itt akarsz enni? – kérdezte Tessa, hangjából csöpögött az éles szarkazmus. – Nem is tudtam, hogy rákaptál a kórházi kosztra, Carlisle úr. Nem kimondottan megveted a fertőtlenítőszagot?

Élénken emlékezett rá. Házasságuk első évében a férfi magas lázzal került kórházba. Amikor Tessa megpróbálta megetetni egy kis levessel, a kórterem steril, nyomasztó szagától fizikailag is rosszul lett. Nem volt hajlandó egy perccel sem tovább maradni a kelleténél.

– Családként együtt vacsorázni boldog alkalom – mondta Desmond simán, arckifejezése kifürkészhetetlen volt. – A környezet nem számít.

Tessa irritációt érzett a férfi puszta képmutatása miatt. Nem tudta felfogni, miért játssza ezt a játékot. Sloane épp odakint volt, mégis itt van, és úgy tesz, mintha érdekelné egy jelentéktelen évforduló. De mivel az édesanyja reménykedő szemekkel figyelte őket, nem leplezhette le a férfi hazugságait.

Vera megveregette Tessa kezét, szeme csillogott a megkönnyebbüléstől. – Ez csodálatosan hangzik, Tessa. Menj, rendelj valami ételt abból a szép étteremből az utca végén. Hozz valami olyat, amit Desmond szeret.

Tessa elfojtott egy sóhajt. Nem akarta kettesben hagyni őket, de édesanyja kérése nem sok választást hagyott számára. – Elmegyek az ételért – mondta halkan. Desmondhoz fordult, tekintete hideg, védelmező pillantássá keményedett. – Kérlek, vigyázz jól az édesanyámra, amíg távol vagyok. Ne engedj a közelébe senkit.

– Úgy lesz – ígérte Desmond, bólintva a fejével.

Tessa felkapta a táskáját, és kiment, léptei visszhangzottak a csendes folyosón.

Amint az ajtó kattanva bezárult, a melegség eltűnt Vera arcáról. Küzdött, hogy felüljön, légzése felszínes volt.

Desmond gyorsan előlépett, és egy puha párnát tett a háta mögé, hogy megtámassza. – Anyám, akartál velem valami olyasmiről beszélni, amit négyszemközt kell?

Vera ránézett, tekintete éles és tisztánlátó volt. – Sloane visszatért, nem igaz?

Desmond megdermedt a helyén, a keze ökölbe szorult a zsebében. Lassan bólintott. – Igen, visszatért.

Vera hosszú, nehéz sóhajt hallatott, szeme megtelt mély, anyai bánattal. – Három évvel ezelőtt az édesanyám és a nagyapád kényszerítettek titeket ebbe a házasságba. Ez egy érdekházasság volt, nem szerelemből köttetett. Neheztelsz ránk emiatt, Desmond?

Desmond az üres kórházi falat bámulta, nem találta a hangját.

– Igen, neheztelsz – válaszolta helyette Vera. – És mégsem töltötted ki soha ezt a neheztelést Tessán. Ezért mindig is hálás voltam neked. De Desmond... te csapdában és igazságtalanul kezeltnek érezted magad ebben a házasságban, de Tessa is. Ő ártatlan volt mindebben.

Desmond elfordította a tekintetét, marta a lelkiismeret-furdalás. Tudta, hogy Tessa ártatlan. Valójában olyan végtelenül kedves és gyengéd volt, hogy a düh hiánya a hirtelen válási kérelem miatt csak még súlyosabbá tette a bűntudatát. Nem kiabált, nem sírt, nem hibáztatta őt. Csendes elfogadása miatt szörnyetegnek érezte magát.

Elméje visszavándorolt a három évvel ezelőtti nászéjszakájukra. Az emlék élénk volt, saját dühe és keserűsége mocskolta be. Megkapta a hírt, hogy Sloane elmenekült az országból, hogy elkerülje a vele való házasságot. Elárulva és megalázva érezte magát, és a fogadáson alkoholba fojtotta a bánatát.

Mire bebotorkált a sötét hálószobába, erősen részeg volt, elméjét elhomályosította a düh. Amikor meglátta a fehér ruhájában rá váró Tessát, összetévesztette Sloane-nal. Részeg, vak dührohamában elvette a nő ártatlanságát. Durva volt, kezei zúzódásokat hagytak a nő finom bőrén, figyelmen kívül hagyva a csendes könnyeit. Ráerőltette magát, minden neheztelését a nő testén szabadította el, úgy bánt vele, mint annak a nőnek a pótlékával, aki elhagyta őt.

Mégis, az a kaotikus éjszaka után valami megváltozott. Bár meggyőzte magát, hogy nem szereti a nőt, azon kapta magát, hogy egyre jobban rászokik a puha jelenlétére. Vágyott sima bőrének érintésére, testének gyengéd melegére és a csendes kényelemre, amit az otthonába hozott. Az elmúlt három évben hevesen védelmezővé vált iránta. Még egy néma fogadalmat is tett magának: ha Sloane sosem tér vissza, eltemeti a múltját, és élete hátralévő részében a legnagyobb gondossággal és tisztelettel fog bánni gyengéd kis feleségével.

De Sloane visszatért. És a törékeny béke, amit felépítettek, darabokra hullott.

– Amikor Tessa tegnap este eljött meglátogatni engem, láttam rajta, hogy mélységesen boldogtalan – mondta Vera, hangja enyhén remegett. – Próbálta elrejteni, de ő a lányom. Mindenkinél jobban ismerem őt. Ő...

Mielőtt Vera befejezhette volna a mondatát, a nehéz faajtó éles, hirtelen nyikorgással kivágódott.

– Régen láttuk egymást, Vera néni!

Sloane lépett be a szobába, arcára ragyogó, műanyag mosoly volt tapasztva. Egy drága, élénk színű csomagolású gyümölcskosarat cipelt.

Abban a pillanatban, ahogy Vera meglátta, anyai melegsége elpárolgott. Hideg, kritikus szemekkel figyelte, ahogy Sloane odasétál, és leteszi a kosarat az asztalra.

– Desmond, annyira fáj a karom – nyafogott Sloane, ügyet sem vetve Verára, miközben a kezét Desmond karja köré csúsztatta, és szorosan belekapaszkodott. – Nem lett volna szabad ilyen nehéz dolgot cipelnem.

Desmondot az intenzív szégyen hulláma öntötte el. Vera átható, sokatmondó tekintete alatt meztelennek érezte magát. Megpróbálta visszahúzni a karját, de Sloane csak még szorosabban kapaszkodott bele, testét az övéhez simítva.

– Desmond, annyira szédülök – motyogta Sloane, szemei lecsukódtak. – Az orvos azt mondta, hogy a vérszegénységem rosszabbodott. Azt hiszem, el fogok ájulni.

Elkezdett megereszkedni, a térdei megrogytak. Desmondnak nem volt más választása, el kellett kapnia őt. Felemelte, és segített neki beülni egy közeli karosszékbe.

– Ülj ide – mondta Desmond, hangjában kényelmetlenség bujkált. – Elmegyek, és keresek egy orvost, hogy megvizsgáljon.

Sloane gyengén bólintott, és halk nyögéssel a homlokához szorította a kezét.

Desmond Verához fordult, elsietett bocsánatkérést mormolt, majd gyorsan elhagyta a kórházi szobát, alig várva, hogy megmeneküljön a fojtogató légkörből.

Abban a pillanatban, hogy az ajtó kattanva bezárult mögötte, Sloane törékeny, szédülő álcája a semmibe foszlott. Kiegyenesítette a hátát, gyenge arckifejezése önelégült, arrogáns vigyorrá torzult. Lenézett az ágyban fekvő, haldokló nőre, szemei rosszindulatú diadaltól ragyogtak.

– Őszintén azt hiszed, hogy Tessával marad? – kérdezte Sloane, hangjából csöpögött a mérgező szórakozottság.

Vera megszorította a takarót, mellkasa emelkedett és süllyedt, miközben küzdött a haragjával. – Három évvel ezelőtt elhagytad őt, és elmenekültél az országból. Tényleg azt hiszed, hogy a dolgok csak úgy visszatérhetnek a régi kerékvágásba? Desmond most már nős ember.

Sloane hátravetette a fejét, és hideg, gúnyos nevetésben tört ki. – Nős ember? Ne nevettess, Vera néni. Te is láttad őt az imént. Abban a pillanatban, hogy azt mondtam, rosszul vagyok, teljesen elfelejtkezett a lányodról. Csak és kizárólag én érdeklem.

Közelebb lépett az ágyhoz, és előrehajolt, hogy kegyetlen szavait egyenesen Vera fülébe suttogja.

– Hadd áruljak el neked egy kis titkot, ami elképesztően boldoggá tesz. Tegnap Desmond volt az, aki felvett a repülőtéren. Elvitt egy csodálatos vacsorára, és úgy bánt velem, mint egy királynővel. És tudod, mit csinált abban a pillanatban, ahogy hazaért?

Sloane szünetet tartott, kiélvezve a Vera arcán növekvő rettegés látványát.

– Válást követelt Tessától. Azonnal véget akar vetni a házasságuknak, és mindezt csak azért, hogy velem lehessen. Mindezt értem tette, Vera néni. A lányod egy senki a számára.