Serena épphogy csak résnyire nyitotta a nehéz kórházi ajtót, majd földbe gyökerezett a lába.

A szűk résen keresztül látta, ahogy Lyla egy pohár vizet tart Declan felé. A férfi nem is vette a fáradtságot, hogy a pohárért nyúljon. Ehelyett lehajtotta a fejét, és egyenesen a nő kezéből ivott. A gesztus intimitása fizikai ütésként érte Serena bordáit. Úgy festettek, mint egy igazi család.

Megszorította a kezében lévő ropogós válási papírokat, az éles szélek a bőrébe vájtak. Egy kemény lökéssel sarkig tárta az ajtót.

Az ajtó csapódása felverte a csendes szobát. Leo, akinek apró arca élénk, lázas vörösségben égett, összerezzent Declan karjaiban. A hároméves kisfiú éles felsírással fúrta még mélyebbre az arcát Declan mellkasába.

Declan feje felkapódott. Sötét szemeiben meglepetés villant, amit gyorsan felváltott egy mély, védekező homlokráncolás. Senki sem számított arra, hogy a nő itt fog megjelenni.

– Serena – szólalt meg Declan mély, feszült hangon. – Mit keresel itt? Leo épp most aludt el.

Serena egyenesen állt, arca makulátlan jégmaszkká dermedt. A reggeli gyötrelmes szívfájdalom eltűnt, puszta távolságtartássá keményedett.

– Mi közöm nekem ehhez? – vágott vissza jéghideg hangon. – És neked? Egyáltalán a te fiad? Miért törődsz vele ennyit?

Declan állkapcsa megfeszült. – Serena! – Hangja élesebbé vált, visszhangzott a rideg, fehér falak között. – Ő egy beteg gyerek. Ha azért jöttél, hogy veszekedj, várd meg, amíg hazaérek. Ne zavard őt most.

Serena érezte, ahogy egy keserű nevetés bugyog fel a torkában. Azért jött, hogy átadja neki a válási papírokat. Még ha csak egy normális látogatásról lett volna is szó, mint Leo nagynénjének a házasság révén, minden joga megvolt hozzá, hogy ebben a szobában álljon. A férfi legelső ösztöne mégis az volt, hogy rosszindulatú behatolóként kezelje. Feltételezte, hogy csak azért jött, hogy jelenetet rendezzen.

Kizökkent az elhúzódó kábultságból. Teljesen belépett a szobába, egyenesen az ágy széléhez sétált, és a férfi felé nyújtotta a vastag papírköteget.

– Írd alá – követelte Serena minden melegségtől megfosztott hangon. – Minél hamarabb megteszed, annál hamarabb végzünk ezzel az egésszel.

Declan a legfelső oldalon virító, vastagon szedett szavakat bámulta. Tekintete jéghideggé vált. Úgy nézett a nőre, mintha elment volna az esze.

Mielőtt megszólalhatott volna, Lyla lépett közelebb. Tördelte a kezét, arca az ártatlan kétségbeesés mintaképe volt.

– Rena – mondta halkan Lyla, lágy, kérlelő mosolyt villantva. – Talán ez csak egy félreértés. Declan csak Leo miatt jött. Már jobban van. Miért nem mentek mindketten haza?

Lyla az ágy fölé hajolt, arcát közel vitte a beteg kisfiúhoz. – Leo, gyere anyához – kérlelte édes suttogással. – Dexnek most haza kell mennie, hogy pihenjen.

Leo reszketett. Az elhúzódó láz miatt törékenynek és nyúzottnak tűnt. Apró ujjait szorosan Declan gallérjának anyagába fúrta. Rázta a fejét, nem volt hajlandó elengedni a férfit.

– Dex, akarom, hogy itt maradj velem – sírt Leo, hangja rekedt és töredezett volt. – Kérlek, ne menj el...

Lyla arca zavart homlokráncolássá változott. Hangja egy hajszálnyival szigorúbb lett. – Leo, jó fiú, gyere ide.

Declan szorosan átkarolta a síró kisfiút. Rá sem pillantott Lylára. Tekintete a feleségén maradt.

– Rendben, vele maradok – jelentette ki Declan. Szorosabbra fűzte ölelését a gyermeken. – Látod, mennyire szenved, Serena. Nem tudnál egy kicsit észszerűbb lenni?

Serena állta a tekintetét. Éles, hasító fájdalom hasított végig a mellkasán, de nem engedte, hogy ez meglátszódjon. Elfojtotta lelke sebezhető részeit, és vastag jégréteg alá temette vérző szívét. Őket választotta. Újra. Szemébe nézve döntött úgy, hogy egy síró fiút és annak anyját vigasztalja, ahelyett, hogy a saját felesége követeléseivel foglalkozott volna.

Gúnyos, szarkasztikus nevetés hagyta el Serena ajkát. A hang szárazon és üresen lógott a fojtogató kórházi szobában.

– *Te* tudnál észszerű lenni? – vágott vissza. A kezében lévő dokumentumokra bólintott. – Írd alá a papírokat... vagy...

Szándékosan egy lépéssel közelebb lépett az ágyhoz. Szemébe nézett a reszkető fiúnak. Előrehajolt, és hagyta, hogy fenyegető, sötét él vonja be a szavait.

– Eljön érted a csúnya farkas, kölyök.

Leo már amúgy is törékeny és kimerült volt. A kegyetlen fenyegetés fizikai csapásként érte. Szemei tágra nyíltak a puszta rettegéstől. Sírni akart, de a "csúnya farkastól" való félelem megfojtotta a hangját. Hangos zokogás helyett csendes, remegő szipogás hagyta el az ajkát. Könnyek csorogtak le a piros arcán, amitől végtelenül szánalmasnak tűnt.

Declan arca elkomorult, mint a viharfelhő. Düh sugárzott feszült vállairól.

– Serena, komolyan? – hördült fel, hangja vibrált a haragtól. – Egy gyerekbe kötsz bele?

Serena meg sem rezzent. Arckifejezése üres maradt, a hideg távolságtartás szilárd fala. Közelebb tolta a papírokat a férfi mellkasához.

– Írd alá. – Tekintete hangosan és egyértelműen közvetítette a néma üzenetet. Nincs aláírás, nincs béke a drága Leója számára.

Figyelte Declan dühös szemeit. *Annyira kétségbeesetten védi őket, ugye?* – gondolta keserűen. *Rendben, hátralépek. Nélkülem, aki csak az útjában áll, azt csinálhat, amit akar. Még össze is bújhat velük, egy ágyban aludva? Már rohadtul nem érdekel.*

A kórteremben a feszültség vastaggá és fojtogatóvá vált. Declan gyilkos pillantást vetett rá, állkapcsa kővé dermedt. Leo halkan nyüszített az ingéhez bújva. Lyla kővé dermedten állt oldalt, zavartnak és bűnösnek tűnt, miközben az alsó ajkát rágta.

Serena lesütötte a szemét a csuklóján lévő luxusórára. A másodpercmutató egyenletesen és közömbösen ketyegett.

Visszanézett a férjére. Bedobta végső, gúnyos kihívását a súlyos csendbe, hangja halálos volt.

– Késő van. Pihennem kell – mondta Serena. – Declan, ha igazi férfi vagy, aláírod.