Callista leült a vastag bőrkanapé szélére. Testtartása hibátlan maradt, vállait hátrahúzta, kezeit akkurátusan az ölébe fonta. Az üveg dohányzóasztal túloldalán Silas Mercer fürkészte, arckifejezése az atyai gondoskodás gondosan felépített maszkja volt.

– Holnap reggel találkozol a vér szerinti szüleiddel – jelentette be Silas. Hangjából betanult melegség áradt. – Intéztem neked egy sofőrt. Készítettünk számukra néhány ajándékot is.

Hátradőlt a párnáknak. – Évek teltek el azóta, hogy a saját vérvonaladdal éltél együtt. Szánj időt a beilleszkedésre. Tölts velük minőségi időt. Itt már nem kell aggódnod semmi miatt.

Callista világosan értette az üzenetet. Kimért bólintással válaszolt. – Köszönöm.

Silas előrehajolt, és az asztalon pihenő vastag papírkötegre mutatott. – Ez a ház egy búcsúajándék az édesanyádtól és tőlem. Nem vadonatúj, de a falak masszívak, és be van rendezve. Reméljük, megfelelő lesz a számodra.

Callista már átfutotta a dokumentumot. Tudta, milyen cím szerepel azon a tulajdoni lapon. Az ő gyermekkori otthona volt – egy szűk, roskatag, lakhatásra alkalmatlan lakás. A Mercerek azért tartották meg, mert abban reménykedtek, hogy a bontásból pénzt kapnak érte, vagy idős rokonok számára szolgálhat majd lakhelyül. Most ezt az értéktelen tulajdoni lapot ajánlották fel neki egyfajta szimbolikus gesztusként, mivel egyik terv sem vált be.

Megtartotta derűs, udvarias mosolyát. – Értékelem a gesztust, apa. Azonban kérlek, egyelőre tartsátok meg a házat. Szólni fogok, ha valaha szükségem lesz rá.

Silas arcán a nemtetszés röpke villanása suhant át, és hangja lehűlt. – Rendben. Ha meggondolod magad, csak hívd Eliast. Ő azonnal elintéz mindent.

Callista még egy bólintással jelezte, hogy megértette.

Rövid szünet után Silas folytatta. – A holnap fárasztó nap lesz. Megkértem Miát, hogy kezdje el csomagolni a holmijaidat. Pihenj le ma este, és indulj el korán holnap, hogy ne várakoztasd meg a szüleidet.

Callista kételkedett benne, hogy biológiai szülei legalább annyira alig várják a távozását, mint a Mercerek. Felemelkedett a kanapéról, és kisimította a szoknyáját. – Köszönöm, apa. El is megyek pihenni.

Szelíd viselkedése és csendes engedelmessége láthatóan tetszett Silasnak. A férfi sóhajtott, sajnálkozást színlelve. – Callista, te egy jó lány vagy. Ha a régen elveszett fiamnak nem lenne már barátnője, szívesen láttalak volna a menyemként.

Callista elfojtotta a késztetést, hogy megköszönje neki: megkímélte ettől a sorscsapástól. Visszaemlékezve arra, hogy Silas az évek során tanúsított iránta némi alapvető jóindulatot, egyszerűen csak jó éjszakát kívánt, és elindult az emeletre.

Silas a tekintetében a bűntudat és a vonakodás keverékével nézett utána. Meglepte, hogy milyen engedelmes maradt, még akkor is, amikor épp távozni készült. Remélte, hogy gyorsan le tudja zárni ezt az ügyet, hogy a valódi gyermekei végre beköltözhessenek. Ezzel a gondolattal elrakta a papírokat, lekapcsolta a villanyt, és elindult felfelé a lépcsőn.

A hálószoba ajtaja kattanva csukódott be mögötte. Helena Mercer idegesen fel-alá sétált luxus selyemköntösében. Amikor Silas belépett, megállt, és megkérdezte: – Na, mit mondott Callista?

– Nem csinált jelenetet – válaszolta Silas hanyagul, miközben a komódra dobta a megállapodást. – Visszautasította a házat. Azt mondta, majd szól, ha valaha szüksége lesz rá.

Helena megdöbbent, a szeme összeszűkült. – Az az öreg ház talán egy kicsit rozzant, de még mindig ér valamit. Szerintem csak úgy gondolja, hogy méltóságán aluli. Micsoda kapzsiság!

Silas a homlokát ráncolva lazította meg a nyakkendőjét. – Nem hiszem, hogy Callista ilyen lenne.

Helena szúrós pillantást vetett rá. – Egy több mint hatvanmillió dollárt érő villában élünk. Őszintén azt hiszed, hogy beéri egy olyan házzal, ami alig ér kétszázezret?

Mielőtt Silas vitába szállhatott volna, Helena felemelte a kezét. A szűrt fényben egy hatalmas Aether gyémántgyűrű csillant meg az ujjai között. – Tudod, hol találtam ezt az Aether gyémántgyűrűt?

Silas megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Nem. De hála Istennek, hogy meglett. Az pokoli veszteség lett volna.

– Mia találta meg Callista ruhái közé dugva pakolás közben – mondta Helena szigorú tekintettel. – Ezt a gyűrűt mindig elzárva tartottuk a szobánkban. És találd ki, ki vette el? Callista. Az a hálátlan kis tolvaj.

Tett még egy lépést, köntösének selyme suhogott éles mozdulataitól. – Fogadni mernék, hogy csak valami kifogásra vár, hogy a jövőben még többet sajtoljon ki belőlünk – folytatta Helena, hangja keményebbre váltott. – Meg kell védenünk, ami a miénk – a saját gyerekeink számára. Egy árva fillért sem adhatunk neki többé.