Silas a hálószoba tompa fényében szikrázó hatalmas gyémántgyűrűt bámulta, az árulás mélyen a mellkasába markolt. Tekintetét csalódottság árnyékolta be, miközben megrázta a fejét. – Vajon az a sok engedelmes, előzékeny viselkedés csak egy rohadt színjáték volt?

Helena élesen felhorkant. Arcvonásai eltorzultak a megvetéstől, eltörölve minden nyomát az egykor benne lakozó anyai szeretetnek. – Nyilvánvaló. Amikor Bianca két nappal ezelőtt meglátogatott minket, le sem tudta venni a szemét erről a gyémántról. Azt terveztem, hogy neki adom a Dominickal kötött eljegyzésére. Ki gondolta volna, hogy Callista egyenesen az orrunk elől fogja elcsenni?

Fel-alá sétált a szőnyegen, selyemköntöse halkan suhogott. – Te valószínűleg nem tudod, de Bianca és Callista együtt jártak iskolába. Általánostól a gimnáziumig. Bianca elmesélte nekem, hogy a fiúk mindig rajongtak Callistáért, drága ajándékokkal halmozták el. A szeme sem rebbent soha. Csak elvette az összeset gondolkodás nélkül.

– Hagyjuk ezt – legyintett Silas, félbeszakítva a szónoklatot. Megdörzsölte a homlokát, küzdve azzal, hogy összeegyeztesse a folyosó végén lakó csendes lány képét egy számító tolvaj hirtelen jött imázsával. – Hamarosan elmegy. Mi neveltük őt ennyi éven át. Jobb, ha egyszerűen elengedjük ezt, és mossuk a kezeinket.

Helena megállt, és szigorú pillantást vetett a férjére. – Most azonnal figyelmeztetlek, Silas. Egyetlen centet se adj neki. A szegény emberek olyanok, mint a feneketlen kút. Amint belekóstolnak a könnyű pénzbe, újra és újra visszajönnek, hogy teljesen kivéreztessenek. Nem hagyhatjuk, hogy ez történjen a családunkkal. Mindenünk, amink csak van, a mi igazi gyermekeinket illeti meg.

Silas összeszorította az ajkát, és bólintott. – Ne aggódj. Holnap a látszat kedvéért szívélyes maradok, de a számláimról egy fityinget sem fog látni.

Míg a Mercerek az emeleten térképezték fel kicsinyes pénzügyi határaikat, Callista a tágas, szinte üres hálószobája közepén állt. Az ajtó mellett sorakozó poggyászokat bámulta, ajkán fanyar mosoly bujkált. Szinte nevetni lett volna kedve.

Öt elegáns bőrönd állt katonás sorban. Kettőből dőlni készültek a dizájnerruhák, egyben magassarkúk sorakoztak, a negyedik tele volt luxus táskákkal, az utolsó pedig egy seregnyi prémium bőrápoló terméket és ékszert rejtett. Egyikük értéke sem haladta meg az öt számjegyet. Az igazán csillagászati árú darabokat Helena már elzárta, de ez Callistát csöppet sem érdekelte.

Elsétált a drága bőröndök mellett, és megragadott egy szerény sporttáskát. Bedobott néhány alapvető ruhadarabot és a tabletjét, majd behúzta a cipzárt. Előhúzott egy levélpapírt az íróasztala fiókjából, fogott egy tollat, és gyorsan odafirkantott egy üzenetet.

– Elmentem. Ne aggódjatok, és ne is hiányoljatok! – olvasta fel a szavakat, hangja alig volt több suttogásnál a csendes szobában.

Letette a levelet pontosan az íróasztala közepére, Callista a vállára vette a sporttáskát, és kisurrant az ajtón. Mint egy szellem, úgy suhant át a hatalmas villán, maga mögött hagyva minden nyomát annak az életnek, amelyet a Mercer család finanszírozott. Átnavigált a sötét, barlangszerű nappalin, amíg el nem érte az előszobát. Előhúzta a zsebéből a lakáskulcsát és a belépőkártyáját, és egy lágy, végső csengéssel ledobta őket a márványkonzolra.

Kitárta a nehéz bejárati ajtót, és kilépett a csípős éjszakai levegőre. Egyetlen pillantást sem vetett hátra a magasodó kúriára. Ehelyett végigsétált a kanyargós felhajtón a kapuk közelében parkoló szerény fekete autóhoz. Ez a saját szerzeménye volt, a saját keresetéből vette. A Mercerek egyetlen fillérrel sem járultak hozzá.

Beült a vezetőülésbe, átdobta a táskáját az anyósülésre, és beindította a motort. A motor csendes zúgása betöltötte az utasteret. Callista elővette a telefonját, rákoppintott egy elmentett számra, és várt.

A vonal felépült. – A mostani pillanattól kezdve mondjanak fel minden szerződést a Mercer Grouppal – rendelte el, hangja szenvtelen volt és megalkuvást nem tűrő.

Egyetlen másodpercig döbbent csend visszhangzott a hangszóróból. Aztán vad ujjongás és fütyülés robbant ki a vonal másik végén.

– Végre! – kiáltotta egy élénk hang a zűrzavarban. – Befejezted, hogy a lábtörlőjük legyél!

Callista halkan, őszintén felkacagott. – Sajnálom a sok gondot, amit okoztam. De a mai naptól hivatalosan is kiszálltam ebből a családból. Többé már nem a mi problémánk az ügyeik intézése.

További nevetés tört ki a kagylóból. – Mindenki itt van a bázison! Gyere, ünnepelj velünk. Már behűtöttük az italokat!

Zene, koccanó poharak és zajos gratulációk kaotikus keveréke árasztotta el az autó kis terét.

– Pokolian igaz! – ordította egy másik hang a mikrofon közelében. – Gratulálok a helyes döntéshez, és hogy megszabadultál a ballaszttól. Holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy felveszem a kapcsolatot Silas Mercer irodájával, és felmondom az Aether Grouppal fennálló összes partnerségüket.

– Még ha térden csúszva könyörögnek is, akkor sem hátrálunk meg – szólt közbe az első hang, szinte vibrálva az izgalomtól.

Callista játékosan elfintorodott, és a halántékát dörzsölte, mivel a puszta hangerő fejfájással fenyegetett. – Épp vezetek. Később beszélünk. – Bontotta a vonalat, sebességbe tette a kocsit, és elhajtott a fényűző környékről.

Sejtése sem volt arról, hogy az utca túloldalán, a tölgyfák sűrű árnyékába burkolózva egy elegáns fekete terepjáró parkolt alapjáraton. Úgy lapult a sötétben, mint a tökéletes pillanatra váró ragadozó; utasai minden mozdulatát figyelték.

Sterling Vance hátradőlt a terepjáró plüss bőrülésében, éles tekintete Callista távozó járművének hátsó lámpáira szegeződött. Abban a pillanatban, hogy az autó befordult a sarkon, rövid parancsot adott.

– Kövessük azt az autót. Maradjunk észrevétlenek.

– Igen uram – válaszolt Marcus Reed a vezetőülésből. A titkár simán sebességbe tette a terepjárót, ráhajtott az útra, és biztonságos, észrevehetetlen távolságból követte Callistát.

Marcus az úton tartotta a szemét, de az elméje sebesen járt. A csend a fülkében súlyosnak érződött. Miután mérföldeken át szőtték útjukat a város éjszakai forgalmában, a kíváncsisága végül túlcsordult. Gyors pillantást vetett a visszapillantó tükörbe.

– Mr. Vance, ön visszatért, és egészen Oakhaven Citybe repült egy nagyon is konkrét okból – kezdte Marcus, gondosan megválogatva a szavait. – Úgy emlékszem, az volt az elsődleges célja, hogy személyesen találkozzon Silas Mercerrel. Ki akarta vizsgálni, hogyan sikerült megszereznie az Aether Group kizárólagos East Bank-i forgalmazási jogait.

Sterling nem válaszolt. Mellkasán összefont karokkal ült, lehunyt szemmel, légzése egyenletes volt.

Marcus nyelt egyet, és szorosabban markolta a kormányt. – De abban a másodpercben, ahogy az a lány megjelent, az összes figyelmét rá irányította. Érdekli önt?

Legbelül Marcus szinte imádkozott az igenért. Ha sztoikus, munkaalkoholista főnöke valaha is őszinte érdeklődést mutatna egy nő iránt – legyen az tizennyolc vagy harmincnyolc éves –, Marcus parádét rendezne. Dicsőítő énekeket zengene az egeknek.

Sterling azonban hallgatott, arckifejezése olvashatatlan maszk maradt, nem rendítette meg a fürkésző kérdés.

Marcus, lévén a végsőkig makacs, nem hagyta annyiban a témát. – Ő volt a Mercer család aranylánya. Most megváltoztatta a nevét Callista Thorne-ra. Két héttel ezelőtt vizsgázott le. Múlt héten kiderült, hogy nem Silas biológiai lánya. Ma pedig elvileg összepakol, hogy találkozzon az igazi családjával.

Szünetet tartott, és vett egy mély lélegzetet. – Az előzetes háttérellenőrzésemből az derült ki, hogy jól nevelt, tanult, és kerüli a feltűnést. Azon kívül, hogy elképesztően gyönyörű, és kiváló tanuló, papíron semmi más nem tűnik ki vele kapcsolatban. Szóval mire fel ez a hirtelen, intenzív érdeklődés?

Sterling folyamatos csendje csak olaj volt a tűzre Marcus égő kíváncsiságán.

– Nem akarok tolakodó lenni – erősködött Marcus, és hangja egyre sürgetőbbé vált. – De a Mercer Group kizárólagos forgalmazási szerződése az Aether Grouppal hamarosan lejár. Ha most nem biztosítjuk be magunkat, további három évet kell várnunk. Nem engedhetünk meg magunknak ilyen késedelmet. Lydia kezelése nem várhat. Meg kell találnunk Dr. Callát, és a Mercerek az egyetlen biztos nyomunk.

A gumik aszfalton suhanó halk zúgása töltötte be a teret, mielőtt Sterling végre kinyitotta a szemét. Tekintetének hideg, elemző csillogása egyenesen áthatolt a hátsó ülés árnyékain.

– Évek óta dolgozol velem – szólalt meg Sterling halk, hátborzongató mormolással. – És még mindig nem látod, mitől olyan különleges?

Marcus pislogott egyet, egy pillanatra kibillent az egyensúlyából. Kellett neki egy másodperc, hogy feldolgozza: Sterling valóban Callistáról beszél. Összeráncolta a homlokát, és végigpörgette magában a Mercer-villa előtti rövid találkozás minden apró részletét. Elemezte a testtartását, a ruháit, a lépteit, ahogy az autójához ment. Rejtett fegyvereket, titkos jelzéseket, vagy egy kiképzett ügynök bármilyen jelét kereste.

Bárhogy is törte a fejét, semmire sem jutott. Beletörődően felsóhajtott.

– A kinézetén kívül nem látok benne semmi különöset – vallotta be Marcus, hangjába egy nagy adag kíváncsiság vegyült. – Kérem, világosítson fel.