A rémisztő felismerés ütésként érte Laviniát a mellkasán. *Meggyilkolták.* Mogyoróbarna szeme tágra nyílt, puszta iszonyat futott végig az ereiben, ahogy feldolgozta a tornácon visszhangzó zord hírt. Emmett unokatestvérét hidegvérrel megölték. Nem ismerte ezeket az embereket, mégis felfoghatatlan volt a gondolat, hogy min mentek keresztül a túlélő testvérek.

Ujjai elzsibbadtak. A nehéz favödör kicsúszott a szorításából, és hangos, nedves puffanással ért földet. A víz átcsapott a peremen, kifröccsent a szoknyája szegélyére, és beszívódott a csizmája bőrébe. Nem törődött a rendetlenséggel, hátrahagyta a vödröt, és eszeveszetten átrohant az udvaron.

Emmett a tornác lépcsője közelében állt, a földbe gyökerezett lábbal. A sokk kiszívta az életet amúgy vibráló arcából, sápadtan és megdöbbenten hagyva őt.

– Te jó ég! – zihált Lavinia. Kinyújtotta a kezét, megfogta Emmett mindkét kezét, és megszorította a kérges ujjait, hogy vigaszt nyújtson. – Milyen borzalmas. Mi történt?

Emmett nagyot nyelt, a hangja remegett. – Nem vagyok benne teljesen biztos. Silas úgy tűnik, nem akar beszélni róla, Cora pedig túlságosan is kiborult. – Pislogott egyet, és a földet bámulta. – Tíz-tizenöt mérföldre laktak Nevada városától. Nem volt más város a közelben, csak szomszédok elszórva itt-ott. Elég közel a kansasi határhoz.

A riadalom éles tüskéje szúrta át Lavinia mellkasát. Elméje sebesen feltérképezte a földrajzi adottságokat, kiszámolva a mérföldeket. Eluralkodott rajta a rettegés.

– Mi is közel vagyunk a kansasi határhoz – mondta Lavinia; hangja megemelkedett az aggodalomtól.

Sötét, gúnyos nevetés hasított át a feszült levegőn.

Lavinia hátrakapta a fejét. Luther a faszékében terpeszkedett, egy pipát tartva a kezében. Fenyegető tekintete egyenesen a lányra szegeződött, és oda nem illő szórakozottságtól csillogott. Tekintetének puszta empátiahiányától a lánynak felfordult a gyomra.

– A te asszonyod könnyen megijed, Emmett – gúnyolódott Luther. Hangja elnyújtott volt, és csöpögött a leereszkedéstől, miközben visszasétált a helyére az udvaron, megpróbálva lekicsinyelni a lány jogos félelmeit.

Lavinia felbőszült. Híres temperamentuma izzásig hevült, elégetve az elhúzódó sokkot. Elengedte Emmett kezét, készen arra, hogy a szélbe szórja a társadalmi illemet, és ott helyben, a fűben leálljon vitatkozni a goromba férfival. Tett egy lépést felé, állkapcsa megfeszült.

Még mielőtt megszólalhatott volna, Emmett megragadta a karját. Visszahúzta őt, visszatartva a szóbeli csetepatétól. – Ők közelebb voltak, Lavinia – mormolta, és próbálta megnyugtatni a lányt, bár a szeme elárulta a saját bizonytalanságát.

A lány villámló tekintettel meredt Lutherre. A férfi a pipáját pöfékelte, és úgy kezelte a szörnyű hírt, mintha csak egy múló szellő lenne.

Kétségbeesés kaparászta Lavinia torkát. Proaktív cselekvésre volt szüksége ezzel a tragédiával szemben. A komor férfiak köre felé fordult. – Nem vehetjük ezt ennyire félvállról. Vannak hatóságok Vernon megyében, akiket értesítenünk kellene? Hát nem tehetünk semmit?

Apja, Gideon Vance lépett előre. Hideg, pragmatikus logikával avatkozott közbe, elutasítva a határvidéki igazságszolgáltatásért könyörgő lányát. – Nem hiszem, hogy bárki is tehetne túl sokat ezek ellen a fosztogatók ellen – mondta gyengéden, és határozottan a lány vállára tette a kezét. – Tudod, hogy évek óta lovagolnak keresztül-kasul Kansason. Ha az emberek ott kint, gyakorlatilag a vadonban rendezkednek be, akkor óvatosnak kell lenniük velük. Kár, hogy Emmett unokatestvére meghalt. Segítsünk neki azzal, hogy gondját viseljük a fivérének és a húgának. Különösen a húgának. Szegény lány. Olyan fiatal még ahhoz, hogy ilyen sokat veszítsen.

Gideon felsóhajtott. Elvezette Laviniát a férfiaktól, magával húzva őt, miközben visszatért a székéhez. A beszélgetés fonalát átadta Hiram Colburnnek, aki komoran kezdte elmesélni a Hayes család tragikus történetét a megmaradt vendégeknek.

A magát tehetetlennek érző és vigaszt kereső Lavinia felült az apja térdére. Ösztönös mozdulat volt ez, úgy bújt el, mint egy megijedt kislány, miközben az elméje sebesen járt. Csak félig figyelt Hiram mély hangjára, amely végiglebegett az udvaron. Az agya pörgött; elemésztette a kétségbeesett igény, hogy kitalálja, hogyan tudna gyakorlatilag segíteni a félhomályos farmházban rejtőző, gyászoló testvéreknek.

Ekkor megérezte.

Egy jeges, pislogás nélküli tekintet kúszott végig a bőrén. Az érzés olyan volt, mintha egy pók mászott volna végig a tarkóján.

Lavinia oldalra sandított. Luther.

Őt figyelte. Nem pislogott. Homokszőke, pödrött bajuszát csavargatta az ujjai között. Az Emmett gyengédsége és Luther felkavaró természete közötti éles kontraszttól a lányt kirázta a hideg. Luther mély, szadista hajlammal rendelkezett. A lány megborzongott, amint egy aljas emlék bukkant a felszínre. Gyerekkorukban a fiú apró állatokat fogott be az erdőben. Míg Emmett könyörgött neki, hogy engedje szabadon a teremtményeket, Luther megkínozta őket. Eltörte egy nyúl nyakát, vagy felvágott egy madarat, és mindezt pont Lavinia szeme láttára csinálta, csak hogy hallja őt sikoltozni. A lány fájdalmából táplálkozott.

Megvetette a férfit. Csodálkozott, hogy még nem vonult be a hadseregbe, pusztán a szentesített lehetőségért, hogy a vérontásban tobzódjon.

Ragadozó tekintete alatt ülve hideg borzongás futott végig a gerincén. Az udvar tele volt emberekkel, Luther mégis úgy nézett rá, mintha sarokba szorított zsákmány lenne. Kíváncsi volt, vajon milyen elborult, nőgyűlölő gondolatokat táplál iránta ebben a kaotikus pillanatban. A félelmét képzelte el? Azt a hangot képzelte maga elé, amit akkor adna ki, ha a torka köré fonná a kezét? Az iszonyat kavargott a gyomrában, amitől fizikailag is rosszul érezte magát.

– Lavinia!

A varázs megtört. Clarissa a tálalóasztalok közelében állt, és odaintette magához. – Gyere már, be kell fejeznünk a terítést.

Lavinia leugrott apja térdéről, hálásan a hangos közbeszólásért. Visszasietett az udvaron, és felkapta a kiömlött favödröt. A szeme sarkából észrevette, hogy Emmett figyeli őt, ahogy elsétál. Tekintetében lágy, rajongó szeretet tükröződött, amely lecsillapította a lány eszeveszett szívverését. Luther ezalatt megunta a bámészkodást. Elfordította a figyelmét, pipáját a székéhez ütögetve, érdektelenül figyelve Hiram folyamatos történetét.

Beatrice bukkant elő a farmház mélyéből. A háziasszony feszült, erőltetett mosolyt viselt. A mosoly nem ért el a szeméig, de felszegett állal, kétségbeesetten igyekezett megőrizni minden örömfoszlányt, ami a fia különleges napjára megmaradt.

Ahogy Lavinia csatlakozott Clarissához a tálalóasztaloknál, besegítve az alantas parti körüli teendőkbe, Hiram zord történetének foszlányai sodródtak át az udvaron. A darabkák a helyükre kerültek. Beatrice bátyja és a felesége huszonöt évvel ezelőtt költöztek Vernon megyébe. A gümőkórral vívott szörnyű küzdelemben vesztették életüket. Ugyanez a pusztító betegség pusztította még mindig a fiatal Corát is. A lesújtó veszteség miatt a szorgalmas Aldennek és Silasnak maguknak kellett boldogulniuk a határvidéken. És most Alden halott volt.

Clarissa elrendezett egy halom textilszalvétát, közelebb hajolva Beatrice-hez. – Hogy van az unokahúgod és az unokaöcséd? – kérdezte fojtott suttogással.

Beatrice megmerevedett. Hangja heves, rendíthetetlen családi büszkeséget hordozott. – Ezek erős gyerekek – erősködött védekezően. A hangja éles volt, nem volt hajlandó hagyni, hogy a parti vendégei sajnálják a traumatizált érkezőket. – Cora pihen, Silas pedig épp mosakszik.

Kiegyenesített egy tálca szeletelt kenyeret, kezei merev céltudatossággal mozogtak. – Nem tudom, hogy csatlakozik-e hozzánk idekint. Lehet, hogy majd csak beviszek nekik egy-egy tányér ételt. Kétségtelenül éheznek. – Beatrice elhallgatott, és kinézett az udvarra, az ünneplés felé. A maszk a másodperc töredékére lecsúszott róla, felfedve egy anya lehetetlen gyászát, aki megpróbálja megvédeni a fiát. – Bár nem hiszem, hogy nagyon ünnepelni támadna kedvük. És nem akarom elrontani Emmett napját, ha elkerülhető.

Lavinia megmarkolta a faasztal szélét. Megértette Beatrice heves vágyát, hogy megvédje fia mérföldkövét, de a levegő körülöttük fojtogatónak tűnt. Beatrice a tragédia ellenére is ragaszkodott a parti folytatásához, ami egy lehetetlen kísérlet volt arra, hogy különválassza a gyászt és az örömöt. Lavinia a kötényébe törölte nedves kezét, küzdve a nyugtalanító légkörrel. Az udvar csendes morajlástól zsongott, de a fenyegető háború árnyékai már átlépték a küszöbüket, súlyos titkokat hagyva hátra, amelyek arra vártak, hogy a vacsoránál felfedjék őket.