– Csak Tobykról meséltem Dellának, ez minden. – Cora halkan beszélt, bízva abban, hogy a családi kocsi tömör tölgyfája pajzsként védi őket a még ott ácsorgó templombajáróktól. Felnézett apja cserzett arcélére, kétségbeesetten remélve, hogy akad a tarsolyában némi mélyreható atyai bölcsesség pont erre a helyzetre.

Hiram megveregette a vállát, bőrgesztes tenyere érdesen súrolta a lány ruhaujját. – Ó. Értem.

Nem mondott többet. Már korábban váltott vele néhány szót Toby lánykéréséről, ráadásul Toby a bankban is sarokba szorította a férfit, hogy vázolja a szándékait. Szerencsére Hiram egy diplomata taktikai elméjével rendelkezett. Nyugodtan időt nyert a lányának, közölve az ifjú farmerrel, hogy napokra van szüksége a lehetőség megfontolásához. Ez a hárítás megmentette a lányt erre a délelőttre, így Corának az egész istentisztelet alatt csak óvatosan és kínosan kerülnie kellett Toby tekintetét. Rettegett tőle, hogy egy futó pillantást esetleg olyasfajta válasznak vél, amelynek megadásához neki nem volt elég bátorsága.

Kellemes, ám súlyos csend nyúlt el közöttük. A Dellával való legutóbbi beszélgetésének maró emléke még mindig élesen élt az elméjében. Mielőtt még megszűrhette volna a gondolatait, egy sebezhető kérdés szakadt ki a torkán.

– Apa, szerinted lemondtam az álmaimról?

Azonnal megbánta a szavakat. Nyersen hangzottak, átitatva a Dellával folytatott vitája keserű utóízével.

Hiram fészkelődött egyet a padon. Kérdőn vonta fel a szemöldökét, Cora pedig leütötte a tekintetét a csizmája kopott orrára, rettegve attól, hogy a férfi talán tényleg egyetért.

– Miért kérdezel ilyet? – Hiram hangja mély, egyenletes dörgés volt. – Ki ültette el ezeket a gondolatokat a fejedben?

– Senki. – Cora felnézett, és azonnal tudta, hogy apja nem veszi be a hazugságot. – Della. Szerinte egyszerűen csak hozzá kellene mennem Tobyhoz, és beletörődnöm, hogy egy farmer felesége leszek.

Hiram lassan bólintott, mindenféle ítélkezés nélkül emésztve az információt. – És miből gondolja, hogy lemondtál az álmaidról, tekintve, hogy valójában még nem is tettél ilyet?

Cora megpördült a fapadon. Egy pillanatra felhúzta a térdét az ülésre, mielőtt eszébe jutott volna a szoknyája, és leengedte, de a testével továbbra is élesen apja felé fordult; védekezőn, égve a vágytól, hogy megértesse magát.

– Nem emlékszel, Apa? – erősködött, emlékeztetve őt a régi, szenvedélyes ambícióira. – Amikor azt hajtogattam, hogy Nyugatra megyek? Egy olyan iskolában akartam tanítani, ahol a gyerekeknek kétségbeesetten szükségük van rám. – Közelebb hajolt, és lehalkította a hangját, attól rettegve, hogy az elhaladó asszonyok meghallják. – Olyan helyeken, ahol a szülők törvényenkívüliek és szalonlányok.

Hiramból meleg, öblös kuncogás tört fel, s az emlék apró ráncokat csalt a szeme sarkába. – Emlékszem. Arra célzol, hogy szerinted nem azt csinálod, amit mindig is elterveztél, pusztán azért, mert itt ülsz Lamarban, és nem kint Coloradóban vagy Kaliforniában?

– Vagy Texasban – vágta rá Cora, miközben visszatért belé a dacos szikra.

– Hát, Texas délen van, kicsim.

Cora viszonzásul felvonta a szemöldökét, amivel ismét megnevettette az apját. – Tudom, Apa. De attól még törvény nélküli vidék.

– Azt hiszem, ha megtennéd, rájönnél, hogy az emberek nagyjából egyformák, bárhová is mész. Különben is, pont ott teszel óriási különbséget, ahol vagy. Látom. – Finoman megkocogtatta az ujjaival a térdét. – Állandóan jönnek be emberek a bankba, és kifejezetten veszik a fáradságot, hogy megdicsérjék a gyerekeikkel végzett csodálatos munkádat. Arról beszélnek, milyen sokat tanulnak.

– De Apa… – Cora elhallgatott, képtelen volt szabadulni a benne motoszkáló egzisztenciális kételyektől. A megerősítés jól esett, de meg sem érintette a mellkasában tátongó, üres fájdalmat. – Mi van, ha elszalasztottam az igazi hivatásomat pusztán azért, mert az itthon maradás volt a kényelmes és biztonságos választás?

Hiram felsóhajtott; e súlyos hang az évek súlyát hordozta magában. A válla fölött a templomkert felé pillantott, ahol az édesanyja és a nővére még mindig egy csoport idősebb asszonnyal időztek. Néhány lépéssel Nora mögött Charlie áthelyezte a testsúlyát, és esze ágában sem volt elmozdulni a menyasszonya mellől.

Hiram szelíd, józan figyelmeztetéssel fordult Corához. – Cora, tudod, hogy én mindig is arra bátorítottalak, hogy kövesd a szíved. Anyád viszont nehezen viseli, ha a szerettei távol vannak. Egyszerűen nem tudná elviselni a gondolatát sem. Ha megpályáznál egy állást valamelyik törvény nélküli vidéken, először nagyon komolyan rá kellene gondolnod.

Szünetet tartott, sötét szeme a lányéba fúródott. – Tudom, hogy meg tudod védeni magad. Amióta csak alig látszottál ki a földből, mesterlövész pontossággal lődözted a palackokat. – Halványan elmosolyodott, amikor a lány felnevetett. – De el sem tudom képzelni, hogy ne legyél itt a városban. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen megérted, milyen hihetetlenül magányos dolog lehet elindulni a saját utadon, és magad mögött hagyni mindent, ami ismerős.

Cora magába szívta apja ünnepélyes szavait. Tudta, hogy az uniós hadseregben államokon át masírozó, magányos napjainak tapasztalata beszél belőle. De a szavai ahelyett, hogy kioltották volna a vágyait, épp az ellenkezőjét érték el. Mélyen legbelül egy szunnyadó tűz kapott lángra. Ami aznap reggel még csak apró parázs volt, abból mára lángoló, tagadhatatlan késztetés lett, hogy megpróbáljon valami nagyobbat elérni, vagy élete hátralévő részét súlyos megbánásban kell leélnie. Nem érhette be kevesebbel csupán azért, mert így kényelmes.

– Milyen volt, Apa? – kérdezte egyenesen. – Kint lenni, teljesen egyedül.

Hiram megvonta széles vállát. Őszintén bevallotta: – Legtöbbször borzasztóan magányos voltam. Gyorsan kötöttem barátságokat a bajtársak között. Jó emberekkel, mint például Charles. – Biccentett a távolban álló Charlie apja felé. – De semmi másra nem vágytam jobban, minthogy hazatérjek anyádhoz. A húgomhoz. A család a legfontosabb dolog a világon, Cora. Ezt sosem felejtheted el.

Cora hosszú pillanatig nézett apja szemébe, magába szívva az igazságát. Lassan, megértően bólintott.

Kavicsok csikorgása jelezte, hogy édesanyja és nővére végre a kocsi felé közelednek. Cora rájött, hogy édesanyja helyét foglalja el.

– Köszönöm, Apa. A bölcsességet – mondta halkan Cora.

Hiram néma nyugtázásképpen oldalra biccentette a fejét, majd elfordult, hogy lelépjen, és felsegítse a feleségét a kocsira.

Cora végigcsúszott a bőrülésen, és lelépett a templomkertbe. A csizmája a földet érte, és ahogy felegyenesedett, mozgást csípett el a fehérre mázolt templom sarka közelében.

Tobias Mercer.

Nem ment el. Az épület mellett állt, tekintetét meredten a lányra szegezve, minden mozdulatát követve. A férfi pillantásának fojtogató nyomását fizikai súlyként érezte a mellkasára nehezedni. Könnyek szöktek a szemébe, arra kényszerítve, hogy azonnal elkapja a tekintetét, mielőtt a férfi leolvashatná az arcáról a feltörekvő pánikot.

Ebben a súlyos, meghatározó pillanatban éles tisztánlátással hasított Corába egy mély felismerés. Ha valaha is meg akart tapasztalni egy olyan igaz, szenvedélyes szerelmet, amilyen a szüleit összefűző mély, rendíthetetlen kötelék volt, máshol kellett keresnie. Tobias Mercer csupán tünete volt egy olyan életnek, amelyből ő nem kért. Az ő jövője nem Lamarban várta.

Megfontolt mozdulatokkal Cora felmászott a kocsi hátsó ülésére. Elhelyezkedett a párnákon, és csendben figyelte, ahogy a nővére áthajol a korláton. Nora gyengéd, romantikus búcsút vett vőlegényétől, hangjukat átszőtte az abszolút bizonyosság és a csendes odaadás.

Cora szíve szörnyen sajgott. Hirtelen sokkal erősebben vágyott erre a fajta mély, kölcsönös kapcsolatra, mint valaha is, mielőtt Tobias Mercer lánykérése ezer új, rémisztő kérdést nem ébresztett a fejében.