– Mit keresel itt? – Declan éles, parancsoló hangja hasított keresztül a steril kórházi levegőn abban a másodpercben, ahogy Clara kilépett a vizsgálóból.

A nő felnézett. A férfi a nyüzsgő folyosó közepén állt, Leo és Chloe pedig két oldalról fogták közre. Hárman vállvetve álltak, lazán és összetartóan, minden ízükben úgy festettek, mint egy szorosan kötődő, tökéletes család, akik csak egy rutinvizsgálatra érkeztek. A látványuk régebben kést forgatott volna Clara szívében, de ma már nem érzett mást, csak egy üres, fagyos űrt.

Chloe azonnal előrelépett. Finom vonásait önelégült kifejezés torzította el, miközben végigmérte Clara beteges, sápadt arcszínét. – Mrs. Vance, nem kell duzzognia – jelentette ki Chloe hamis, édeskés hangon, de elég hangosan ahhoz, hogy visszaverődjön a csempézett falakról. – Ha beszélni akar Declannel, nem kell szándékosan minden lépésünket követnie. Épp csak kijött a börtönből. Az emberek elkezdenek majd suttogni, ha folyton a nyomunkban van...

Leo egyik lábáról a másikra állt. Clarára meredt, kis arca gyerekes bosszúságtól rándult görcsbe. – Anya, olyan mű vagy – motyogta az orra alatt, bár a csendes folyosó tisztán hordozta a sérelmeit. – Nem bírod elviselni, hogy apa és én nem vagyunk veled. Hatalmas jelenetet kell rendezned ahelyett, hogy csak normálisan hazajönnél.

Declan magabiztosan elvigyorodott. Végigmérte a nőt, szavaiba súlyos gúny vegyült. – Azt hittem, van benned némi kurázsi, hogy visszautasítottad a visszatérést a Vance-kúriába. Két teljes napot sem bírtál ki a nevem nyújtotta anyagi és társadalmi biztonság nélkül, mielőtt előadtad volna ezt a szánalmas színjátékot. Tipikus Clara. Mindig a figyelem középpontjában kell lenned.

Mielőtt egy újabb összehangolt szóbeli támadást indíthattak volna, a klinika nehéz ajtaja nagyobbra nyílt. A kezelőorvos menetelt ki rajta, kezében egy friss, ropogós fehér gyógyszeres zacskóval. Elfurakodott Declan tekintélyt parancsoló alakja mellett, tudomást sem véve a vezérigazgató gyilkos pillantásáról.

– Miért akadályozzák szándékosan az utat? – szidta le őket az orvos, arca megkeményedett az erős irritációtól, ahogy a trióra meredt. A zacskót egyenesen Clarának nyújtotta. – Hagyják, hogy a törékeny betegem megkapja a gyógyszereit és távozzon.

Clara átvette a zacskót. Kifejezése olvashatatlan maszk maradt. Határozott tekintetét a három alakra emelte.

– Maguk beszélnek angolul? – kérdezte Clara. Szemeiből olyan jéghideg aura áradt, hogy egy pillanatra még Declan hátán is szokatlan hidegrázás futott végig. – Én a receptemért jöttem. Maguknak hármuknak viszont nem ártana megvizsgáltatni a fejüket.

Sarkon fordult, kétségbeesetten próbálta elhagyni a fojtogató környezetet.

Leo hirtelen előrelendült. Kis ujjai szorosan rátapadtak a nő ruhaujjának vékony anyagára. – Pár nap múlva lesz a ballagásom – motyogta. Tekintete idegesen Chloe felé rebbent, hogy felmérje a reakcióját, mielőtt visszanézett volna Clarára. – Még ha dühös is vagy, ott kellene lenned. Még mindig te vagy az... anyám.

Clara nem méltatta arra, hogy lenézzen rá. Szándékos, kínzóan lassú precizitással fejtette le a kis kezet az ujjáról. Hangjából hiányzott az anyai melegség minden nyoma.

– Rossz anyánál kopogtatsz. Ez nem én vagyok.

Folytatta az útját. Chloe, aki alig várta, hogy érvényesítse a dominanciáját és eljátssza az áldozatot, gyorsan az útjába lépett, hogy megállítsa.

– Tudom, hogy szégyelled, amiért a börtönben rohadtál, Clara, és ezért nem akarsz visszajönni – jelentette ki Chloe, hangját magasra emelve, hogy hangosan és nyilvánosan megszégyenítse őt. – De nem bújhatsz ki az anyai kötelességeid alól csak a múltbéli hibáid miatt. Három hosszú éven át levegőnek nézted Leót. Most is csak azért fogod lerázni, mert szégyelled magad?

Színházi előadása sikeresen kiváltotta a kórházi nézelődők kíváncsi morajlását. Fejek fordultak az irányukba. A „börtön” és a „pocsék anya” suttogása hullámzott végig a zsúfolt folyosón.

Mielőtt Chloe befejezhette volna a fürdőzést a nyilvános győzelemben, nehéz léptek közeledtek. Egy egyenruhás rendőr állt meg egyenesen a csoport előtt, arckifejezése szigorú és hajthatatlan volt.

– Miss Monroe? – kérdezte a rendőr.

Chloe pislogott, önelégült mosolya azonnal megingott. – Igen?

– Valaki bejelentette, hogy elloptak az otthonából két kristályoroszlán szobrot. Ezek a konkrét tárgyak felbukkantak egy nemrégiben az ön rezidenciáján forgatott televíziós műsorban. Kérem, jöjjön velünk az őrsre.

Chloe a döbbenettől foltos, elborzadt vörösbe borult. A pánik tágra nyitotta a szemeit. A körülöttük lévő tömeg felhördült, a suttogások azonnal fókuszt váltottak. Declan homloka hirtelen zűrzavartól ráncolódott.

Clara nehézkesen a kezébe köhögött, a fájó mellkasából durva, zörgő hang szakadt fel. Sápadt arca kőkemény maradt, és cseppet sem zavarta a légkör drámai változása.

Egyenesen Leóra nézett. – Ő már kilencéves. Megvan a szabadsága, hogy azt válasszon anyafigurának, akit csak akar. – Hangja tisztán csengett a kitartó suttogások felett. – Következésképpen nekem is megvan a tagadhatatlan jogom arra, hogy kerek perec kijelentsem: nem én vagyok az.

Fagyos tekintetét visszavezette a hiperventilláló Chloéra.

– Azok az oroszlánszobrok az enyémek – jelentette ki Clara. – Az úgynevezett férjemnek semmi jogalapja nem volt hozzájuk érni, pláne nem ahhoz, hogy a szeretőjének adja őket. Ha nem tudja őket kifogástalan állapotban visszaadni, elég hamar meg fogja tudni, pontosan milyen is egy börtöncella belülről.

Pánik villant Declan borostyánszínű szemében. Előrelendült, és megragadta Clara hihetetlenül vékony csuklóját.

A szorítása büntető erejű volt. A férfi a másodperc töredékéig érzékelte a nő bőrén át sugárzó, perzselő forróságot. Súlyos lázban égett. A felismerés azonban egy szikrányi aggodalmat vagy szimpátiát sem ébresztett benne. A heves düh teljesen elnyelte a józan eszét.

– Elment az a rohadt eszed? – vicsorgott Declan, és közelebb húzta magához a nőt. – Tényleg ráhívod a zsarukat Chloéra azért, ami három év alatt a börtönben történt? Én adtam neki azokat a szobrokat!

Leo azonnal közbeszólt, dühösen meredve Clarára. – Dédpapa és Chloe mondták, hogy adjak neked egy esélyt! – kiabálta, dühöngve, amiért az agresszívan nekiesett a kedvenc emberének. – Csak ezért akartam, hogy te legyél az anyám! És most ezt teszed Chloével?

Clara hallgatta a nevetségesen eltorzított vádjaikat. Összezúzott szíve teljesen elzsibbadt. Számukra a szó szerinti pokolban töltött három éve semmit sem jelentett Chloe kényelmetlenségéhez képest.

Küzdve betegsége nyomasztó, szédítő ködén, Clara erőnek erejével kitépte a kezét Declan vasszorításából. Egy éles, rémisztően nyugodt mosollyal állta a férfi dühös tekintetét.

– Igazi tehetséged van ahhoz, hogy undorító legyél – mondta Clara, s szavai tisztán hasítottak át a feszültségen. – Ha ez ennyire triviális, Mr. Vance, miért nem próbál meg maga is lehúzni egy kis időt a börtönben?

Clarát hátrahagyta a folyosón a megdermedt és szóhoz sem jutó Declant, és kisétált a kétszárnyú ajtón. Ahogy haladt, látványosan beletörölte a kezét a ruhájába, pontosan ott, ahol a férfi megérintette, úgy dörzsölve az anyagot, mintha színtiszta mocskot törölne le magáról.

Minden egyes vele eltöltött másodperc kínszenvedés volt. Kétségbeesetten szüksége volt arra, hogy a válást véglegesítsék, méghozzá gyorsan.

A taxiút vissza az üres házába csupán elsuhanó utcai lámpák és bénító hányinger elmosódott egyvelege volt. Clara bevonszolta törékeny testét a házba, bevette a felírt gyógyszereket, és nehézkesen bezuhant az ágyába. A kimerültség és a betegség egy mély, sötét álomba taszította.

Másnap reggel kábultan és zavarodottan ébredt. Fényes reggeli napfény szűrődött át a függönyökön. Az intenzív lázálom köde lassan felszállt, engedve, hogy a látása fókuszáljon.

Gemma ült az ágya szélén. Kimerültnek tűnt, miután eszeveszetten rohant oda egyenesen egy éjszakai járatról, abban a másodpercben, ahogy meghallotta a híreket.

– Épp csak kijöttél, és máris így égsz a láztól? – rázta a fejét Gemma. Szemét mélységes bánat töltötte meg. Odanyúlt, és egy friss pohár vizet meg egy újabb adag gyógyszert nyújtott Clarának. – Ideértem, te meg egy roncs voltál. Bármire van szükséged, csak szólj. Itt vagyok.

Clara elvette a poharat. Esze ágában sem volt kiteregetni a sötét részleteket arról, milyen vámot szedett rajta a börtön. De Gemmára nézve csendes melegség áradt szét a mellkasában. Mélyreható felismerés volt. A saját vére és húsa nyomorúságosan cserbenhagyta. A férje odalökte a farkasoknak. De a legjobb barátnője még mindig rendíthetetlenül mellette állt.

Clara lenyelte a keserű pirulákat. Nehéz tekintetét lassan a kezében lévő, félig üres pohárra engedte. A szemében lévő tűz megtörhetetlen elszántsággá szilárdult.

– Írj nekem egy válási megállapodást – mondta Clara. – És segíts megtalálni valakit.