*****Vivian szemszöge*****

A nehéz mahagóni ajtó kattanva csukódott be mögöttem, bent rekesztve engem. A félhomályos, tágas dolgozószoba hihetetlenül csendes volt. Az egyetlen fény a nagy üvegablakon át szűrődött be, hosszú árnyékokat vetve a csiszolt fapadlóra. Ott álltam, és feszülten bámultam apám széles hátát. Három hosszú, kimerítő év telt el azóta, hogy utoljára láttam a Stoneclaw falka sztoikus, elegáns vezetőjét. Alfa Magnus Ashfordot. Tökéletesen mozdulatlanul ült magas támlájú bőrszékében, és a sötétedő birtokot bámulta. Nem fordult meg, hogy szembenézzen velem. Tekintélyt parancsoló jelenléte a hatalmas szoba minden sarkát betöltötte, egyetlen mozdulat nélkül is tiszteletet követelve.

Súlyos, mélyen parancsoló hangja törte meg a csendet: – Vivian.

Csak egyetlen szó volt, de végigfutott tőle a hideg a hátamon. Közelebb léptem, tudatosan lelassítva a légzésemet. Az érlelt pergamen és az éles fenyő ismerős illata töltötte be az orrom, a valósághoz láncolva. Ahogy közeledtem a hatalmas tölgyfa íróasztalához, megpillantottam a tükörképét az ablak sötét üvegében. Felkészültem egy durva megrovásra, a tőle megszokott szigorú viselkedésre számítva. Ehelyett szürke szemei a tükröződésben találkoztak az enyémekkel, s némán, mély felismerést hordoztak. Látta azokat az elképzelhetetlen küzdelmeket, amelyekkel a sikertelen házasságom során szembesültem. A hangjában nyoma sem volt az ítélkezésnek. Semmi a szokásos nyersességéből. Csak egy lágy, apai melegség, ami felkészületlenül ért.

– Isten hozott itthon, Vivian – dörögte.

– Köszönöm, Alfa – válaszoltam. Lágyan elmosolyodtam, és helyet foglaltam az íróasztalával szemközti plüss bőrszékben, belesüppedve a drága anyagba.

*Apád olyan ijesztő* – nyafogott Tessa félénken a fejemben, és a farkas jelenléte visszarettent.

Egy nagyon halk, rejtett kuncogás csúszott ki a számon, miközben az arcom rezéstelen maradt. Ijesztő volt, igen, de mégiscsak az apám volt.

– Jó sokáig tartott – jelentette ki apám. Előrehajolt, és a székével megpördülve egyenesen velem nézett farkasszemet. Éles tekintete az enyémbe kapaszkodott. – Tegnap volt három éve. Pontosan.

Percra pontosan tudta, mikor telt le hivatalosan a hároméves távollétem. Ez megerősítette a bennem motoszkáló gyanút. – Mi köze annak, hogy Alfa leszek ahhoz, hogy te utánam kémkedsz a magánéletemben? – kérdeztem védekezőn. Határozottan összefontam a karomat a mellkasom alatt, és rezzenéstelenül álltam a tekintetét. Végig szemmel tartotta a privát házasságomat.

– Könnyen megölhettek volna ott – jelentette ki szégyentelenül, cseppet sem bánta a tolakodását. – Te vagy az Alfa, és vigyáznunk kellett rád.

– Én vagyok az Alfa, és meg tudom védeni magam! – tiltakoztam sietve; sértette az önérzetemet, hogy ilyen nyersen megkérdőjelezte a biztonságomat.

Közelebb hajolt, hatalmas kezeit az íróasztalon nyugtatva. – Vivian, az a Moongrove Alfa egy kudarc. Megpróbáltam a tudtodra adni, de mit is mondtál erre te?

A szavai elevenembe vágtak. Igaza volt. Dari kudarcnak bizonyult párként, és kudarcnak vezetőként is. De hallani, ahogy apám ezt hangosan kimondja, azzal a pontos „én megmondtam” hangsúllyal, megalázó emlékek áradatát hozta vissza. El kellett terelnem a beszélgetést a kudarcomról.

– Apa, ezt most felejtsük el – hárítottam el a témát, erőltetett, feszült mosollyal. – Most már visszatértem, nem igaz?

Gúnyosan felhorkant. Éles szeme szarkasztikusan végigpásztázott egészségtelenül vékony alkatomon, végigmérte az olcsó ruháimat és a vonásaimba égett kimerültséget. – Valóban jól gondoskodtál magadról ott – motyogta, fizikai állapotomon gúnyolódva.

Sóhajtottam, leengedve a karomat. – Apa, rendben leszek. Csak időre van szükségem.

– Mikor fogod felbontani a párkötelékedet? – kérdezte, egyenesen az üzletre térve. Az apai melegség eltűnt, helyébe a Stoneclaw falka gyakorlatias, könyörtelen Alfája lépett.

– Két nap múlva – feleltem egyszerűen. A valóság súlyosan ült a nyelvemen. Még két nap, és a Darihoz fűződő kötelékem örökre megszakad.

– Akkor nagyon helyes. Két nap múlva elviszlek, hogy teljes őrség kíséretében felbontsd a párköteléket – jelentette ki, és már nyúlt is egy tollért az asztalán.

Kihúztam magam, határozottan és makacsul megrázva a fejemet. – Nem, apa. Nem kell velem jönnöd.

Megállt, felvonva sűrű szemöldökét. – Tessék?

– Szigorúan szükségem van arra, hogy a Moongrove falka a legvégsőkig abban a hitben maradjon, hogy én csak egy gyenge, védtelen Omega vagyok – magyaráztam. Fenn kellett tartanom az álcámat. Ha a Stoneclaw Alfa egy állig felfegyverzett királyi kísérettel gördülne be a Moongrove-hoz, Dari pontosan tudná, ki vagyok. Látni akartam az arcát, amikor a saját feltételeim szerint bontom fel a köteléket, és nem apám hatalma mögé bújva. – Ne aggódj az okok miatt. Biztonságban leszek.

Apám egy hosszú, feszült pillanatig meredt rám. A csend vastagon és súlyosan húzódott közöttünk. Végül egy nehéz, beletörődő sóhajt hallatott. Elfogadta makacs döntésemet. – Jól van. Menj, és mondd el Calebnek az utazási terveidet. Hallgasd meg, mit szól hozzá.

– Igen, uram – bólintottam.

Felálltam, és az ajtó felé sétáltam. Ahogy az ujjaim a nehéz sárgaréz kilincsre fonódtak, kattanást hallottam a hátam mögött. Felkapcsolta a melegfényű asztali lámpáját, lágy, aranyló ragyogásba vonva az íróasztalt. Visszafordultam felé. Kortalan, csatákban edződött arcán egy nagyon ritka, őszinte mosoly terült szét.

– Isten hozott itthon, még egyszer – mondta halkan.

– Köszönöm, apa.

Kiléptem a dolgozószobából, és becsuktam az ajtót, kifújva egy levegőt, amiről észre sem vettem, hogy visszatartottam. A hatalmas előcsarnok üres volt. Tudtam, hogy a szobámba kellene mennem pihenni. A testem sajgott az utazástól, és a nap érzelmi terhe is kezdett utolérni. De túlságosan nyugtalan és türelmetlen voltam az alváshoz. Az elmém a két nap múlva rám váró konfrontáción pörgött. Meg kellett találnam Calebet.

Végigsietettem a terjedelmes kúrián, és a hátsó ajtók felé vettem az irányt. A hűvös éjszakai levegő arcomba csapott, ahogy kiléptem a birtok kertjébe. A nyíló éjszakai jázmin és a nyirkos föld illata éles ellentétben állt a Moongrove áporodott levegőjével. Caleb nyomára a kő szökőkutak közelében bukkantam. Egy kovácsoltvas teraszasztalnál ült, és mélyen elmerült egy szétszórt papírköteg olvasásában. Egy kerámiabögre volt a könyöke mellett.

– Caleb, beszélni akarok veled – jelentettem be, magabiztosan elfoglalva a mellette lévő helyet. A fémszék megcsikordult a kőteraszon, jelezve érkezésemet.

Nehézkesen sóhajtott, nem nézett fel azonnal az olvasásból. Egy másodperc múlva letette a papírjait, és halvány, testvéri mosollyal felém fordult. – Mit akarsz mondani? Fogd rövidre. Épp olvastam, amikor bejöttél, emlékszel?

Szigorú pillantást vetettem elutasító viselkedésére. Mindig is szeretett úgy viselkedni, mint az elfoglalt, leterhelt báty. Anélkül, hogy megszakítottam volna a szemkontaktust, átnyúltam az asztalon, és egyenesen kikaptam a bögrét a kezéből. Az ajkamhoz emeltem, és szándékos, gúnyos kortyot ittam a keserű feketekávéjából. A sötét folyadék marta a torkomat. Határozottan visszatettem az asztalra, és megköszörültem a torkomat.

– Tényleg csak azért jöttél, hogy igyál egy kortyot? – kérdezte, drámaian forgatva a szemét. Összefonta a karját a mellkasa előtt, és hátradőlt a székében. – Menj aludni, Vivian.

– Nem azért vagyok itt, hogy a borzalmas kávédat igyam – vágtam vissza. Minden belső erőmet összeszedtem. A hűvös éjszakai szellő elsuhant mellettünk, megzörgetve az öreg tölgyfák leveleit. Élesen éreztem, ahogy az elszántságom nehéz, égő súlya megtelepszik a mellkasomban. A következő néhány nap meg fogja határozni a hátralévő életemet. Ezt nem ronthattam el.

– Akkor miért? – sürgetett Caleb, a hangja komolyra fordult. Észrevette a viselkedésemben beállt változást. A testvéri ugratás elhalványult, helyét egy tapasztalt harcos éles fókusza vette át.

– Döntöttem – kezdtem. A hangom megingathatatlan és egyenletes volt, tisztán csengett a csendes kertben. – Két nap múlva felbontom a párkötelékemet Darival, és egyedül fogok menni.