Csak percekkel a becsengetés előtt kitárultak az előadóterem nehéz faajtajai. Marcella megtette nagyvonalú, melodramatikus belépőjét. Két egyenruhás szolga követte szorosan, hatalmas ezüsttálcák súlya alatt küszködve. A tálcák nyögtek a drága, ínyenc jegeskávék és a ritka, importált nassolnivalók tornyosuló halmai alatt.

Csendben és észrevétlenül ülve az árnyékos hátsó sorban, Serena nézte a kibontakozó, émelyítő látványt. Elméjét hideg, átható éleslátás jellemezte. Előző életében későn érkezett, kimerülten attól, hogy eltévedt a kampuszon. Amikor belépett, az egész osztály már úgy kezelte Marcellát, mint valami uralkodót. Akkoriban Serena ostobán azt hitte, hogy Marcella valami természetes, tagadhatatlan bájjal rendelkezik. Most azonban rájött a keserű igazságra. Marcella hatalmas népszerűsége nem volt természetes. Megvették és kifizették a Voss család lopott vagyonából.

A felszínes osztálytársak azonnal megrohamozták az örökösnőt, alig várva, hogy megkapják a részüket az extravagáns kenőpénzekből.

– Sziasztok, mindenki – jelentette be Marcella. Hangjából csöpögött a begyakorolt, cukros édesség, miközben megállt a középső folyosón. – Marcella Voss vagyok. Remélem, mindannyian jól ki fogunk jönni egymással, mivel most már osztálytársak vagyunk. Előre is elnézést kérek, ha a jövőben bárkit is megbántanék.

– Marcella, imádnivaló vagy! Úristen – visított egy lány, lelkesen megragadva egy habos jegeskávét.

– Ez a kávé olyan édes. Isteni – tette hozzá egy fiú, miután hatalmasat kortyolt.

– Biztosan nagyon gazdag vagy – szólt közbe egy másik osztálytárs, beleharapva egy finom süteménybe. – Ezek a rágcsálnivalók importáltak? Ezek a kekszek olyan különlegesek. Sosem kóstoltam még ilyen finom kekszet. Marcella, te egy jómódú családból származol?

Marcella sugárzott, szivacsként szívva magába a bókokat. Szája elé kapta a kezét, szégyenlős kuncogást színlelve. – Ó, túloztok. Ezek csak mindennapi rágcsálnivalók, amiket nap mint nap eszem. Azért hoztam őket, hogy megosszam mindenkivel. Legközelebb hozok még, ha ízlik nektek. Elvégre én úgysem tudom soha megenni mindet, és csak kárba vesznének!

– Nem csoda, hogy olyan karcsú vagy, Marcella – dicsérte egy lány az első sorból. – Én egy ültő helyemben felfalnám az egészet.

– Így van. Mellesleg, Marcella, ez az egyedi dizájner ruha, ami rajtad van, gyönyörű. Az új kollekcióból való? Annyira irigykedem.

Miközben a tömeg folyamatosan és egyre lelkesebben rajongta körül az örökösnőt, az egyik éles szemű szolga végigpásztázta a termet, hogy meggyőződjön róla, mindenki megkapta-e a maga kis kenőpénzét. Tekintete az árnyékos hátsó soron akadt meg.

– Hé, ott! – kiáltott fel a szolga hangosan és meglepetten, ujjával a lány felé mutatva. – Te is lejöhetsz egy kis kávéért és rágcsálnivalóért!

A hirtelen kiáltás áthatolt a végeláthatatlan csevegésen. Az egész terem megfordult, és minden egyes szempár egyenesen Serena elszigetelt sarka felé meredt.

Serena lassan felemelte a fejét a telefonjából. Pislogás nélküli közönnyel állta a tekintetüket. – Köszönöm, nem – válaszolta halkan.

Marcella megmerevedett. Döbbenet villant át gondosan púderezett arcán. Nyilvánvalóan nem számított arra, hogy a lányt, akit elűzött a házból, már ilyen korán ott fogja találni, ráadásul ilyen higgadtan.

De az örökösnő gyorsan palástolta tiszta pánikját. Émelyítően édes mosoly húzódott az ajkán. Marcella átfurakodott a tömegen, és eltúlzott, szeretetteljes közvetlenséggel közelítette meg a hátsó sort.

– Nővérkém! – turbékolta hangosan Marcella, gondoskodva róla, hogy az egész hallgatóság hallja. Kinyújtotta a kezét, és úgy kapaszkodott Serena karjába, mint egy odaadó testvér. – Hogy érhettél ide hamarabb, mint én? Ha tudtam volna, jöhettünk volna együtt. Anya és Apa ma még beszéltek is rólad. Nem tértél vissza, mióta elmentél, és ők annyira aggódnak érted!

Serena meg sem rezzent. Már nem az a kétségbeesett, bolond lány volt, aki önként gürcölt a Voss család szeretetének maradék morzsáiért. Egy éles, határozott mozdulattal visszarántotta a karját. Arckifejezése megfagyott, és jéghideggé vált.

– Nővérkém? – vágott vissza Serena. Hangja úgy vágott át a hirtelen elcsendesült termen, mint a penge. Égbekiáltó, leplezetlen közönnyel mérte végig Marcellát. – Miért hívsz így?

Marcella pislogott, úgy téve, mintha megdöbbent volna. – A testvérem vagy. Ezért hívlak így.

– Elment az eszed? – kérdezte Serena, hangja egyenletes és hangos volt. – Miért állítod, hogy rokonok vagyunk? Én vagyok az egyetlen lány a családomban, és csak egy bátyám van. Sajnálom, de nincsenek lánytestvéreim. Ráadásul te egy Voss vagy, az én vezetéknevem pedig Sterling. Különböző a vezetéknevünk. Akkor mégis hogyan lennék én a testvéred?

A nyilvános elutasítástól zavarba jött Marcella a szájába harapott. Kétségbeesetten próbálta fenntartani hibátlan, áldozati szerepét a figyelő osztály előtt. Újra kinyújtotta a kezét, szemei tágra nyíltak és ártatlanok voltak.

– Kérlek, ne bánj így velem – kérlelte Marcella, hangja épp a megfelelő mértékben remegett. – Bár én vagyok az igazi, vér szerinti lány, te pedig csak egy örökbefogadott lány vagy, aki elment, én tényleg, őszintén jól akarok kijönni veled! Kérlek, ne hagyj figyelmen kívül. Testvérek vagyunk!

Serena ismét lerázta magáról. Ezúttal látható megvetéstől ráncolta az orrát. Hátra lépett egyet, fizikai távolságot teremtve kettejük között.

– Ne érj hozzám – mondta Serena. – Nagyon kényes vagyok a higiéniára, és ki nem állhatom, ha piszkos dolgokhoz kell érnem.

Lassan, módszeresen Serena a zsebébe nyúlt. Előhúzott egy ropogós, összehajtogatott zsebkendőt. Aprólékos gonddal megtörölte pontosan azt a pontot a kezén, ahol Marcella ujjai a bőréhez értek. Amikor befejezte, egy csuklómozdulattal könnyedén a közeli szemetesbe dobta a szövetdarabot.

Több éles szemű, márkákra érzékeny osztálytárs is hallhatóan levegő után kapott. Azonnal felismerték az eldobott szövetnégyzetet.

– Úristen, ez egy Hermès zsebkendő! – suttogta hangosan egy lány.

– Még Marcellánál is gazdagabb!

– Te jó ég. Ne dobd ki – motyogta egy fiú. – Ha neked nem kell, add ide nekem. Én kérem! Az a darab ezer dollárokat ér.

A puszta megaláztatástól Marcella arca a másodperc töredékéig eltorzult, mielőtt a szemei bepirosodtak volna. Szakszerűen kipréselt, csillogó könnyek gyűltek össze a szempilláin. Úgy nézett ki, mint egy megvert kiskutya. – Tettem valami rosszat? Kérlek, mondd meg, ha igen. Tanulni fogok a hibáimból. Kérlek, ne hagyj figyelmen kívül, rendben?

Serena egyetlen másodpercig sem volt hajlandó tovább asszisztálni a szánalmas előadáshoz. A síró lányt bámulta, arca mentes volt minden együttérzéstől. Tudta, hogy Marcella az elmúlt egy hónapban pontosan ezt a sírós jelenetet gyakorolta a szüleik előtt.

– Mocskos vagy – mormolta Serena, épp elég hangosan ahhoz, hogy az első sorban is meghallják.

Marcella keze szoros ökölbe szorult az oldalán. Könnyes szemei mögött őszinte düh villant. Kinyitotta a száját, készen arra, hogy feladja a színjátékot, és agresszívan visszavágjon.

De mielőtt egyetlen szót is kiköphetett volna, a nehéz faajtók ismét feltárultak. Mr. Graves, a szigorú egyetemi tanácsadó lépett a terembe, kezében egy masszív írótáblával. Éles tekintete végigpásztázott az összegyűlt tömegen, azonnal elfojtva a maradék suttogást is.

– Rendben, mindenki csendesedjen el – utasította őket Mr. Graves. Tekintélyt parancsoló hangja visszhangzott a magas mennyezetről. – A délelőtti program véget ért. Arra kérek mindenkit, hogy térjen vissza a saját kollégiumi szobájába. Frissítsék fel magukat, és készüljenek fel. Délután itt gyülekezünk a kötelező gólyatájékoztatóra.

A diákok mocorogni kezdtek, magukhoz kapkodva a drága kávéikat és az importált rágcsálnivalókat.

Mr. Graves megállt, és felemelte az írótábláját. Szemüvegét megigazítva végigfutotta a kinyomtatott listát. – Továbbá, Serena Sterling – szólította meg. – Kérem, fáradjon ki velem a folyosóra.

Serena egyetlen pillantásra sem méltatta többé Marcellát. Felkapta a táskáját, a vállára vetette, és bólintott. Lesétált a lépcsőzetes sorokon, és követte a tanácsadót ki az előadóteremből, maga mögött hagyva a feszült légkört.

A másodperc tört része alatt, ahogy Serena eltűnt a nehéz faajtók mögött, Marcella elejtette hízelgő, testvéri álarcát. Az édes, kérlelő arckifejezés eltűnt. De ahogy az osztálytársak ismét felé fordították a figyelmüket, gyorsan elmaszkírozta forrongó dühét. Egy halk, szívbe markoló szipogást hallatott, görcsösen markolva egyedi dizájner ruháját.

– Nagyon sajnálom, mindenki – mondta Marcella, egy briliánsan eljátszott, könnyes bocsánatkérést előadva az osztálynak. – Nem akartam ilyen kellemetlen nyilvános jelenetet okozni az első napunkon. Ő valójában a testvérem.

– A testvéred? – kérdezte egy lány zavart arccal. – De hiszen más a vezetéknevetek. És miért ilyen távolságtartó veled?

Marcella ügyesen hátralépett, az arcát a kezébe temetve, mintha az összeomlás szélén állna. Ez a finom mozdulat lehetővé tette hűséges, nagyszájú szolgájának, hogy a középpontba lépjen, és agresszívan irányítása alá vonja a narratívát.

A szolga kihúzta magát, és felháborodottan nézett a kíváncsi tömegre. – Nem szabadna Marcella kisasszonyt hibáztatniuk! Serenát és Marcella kisasszonyt elcserélték a születésükkor. Mr. és Mrs. Voss tizennyolc évig nevelte Serenát, és hihetetlenül jól bántak vele. De nézzék meg, hogyan bánik most az igazi lánnyal! Ez felháborító!

Az osztálytársak közelebb hajoltak, pletykára éhes fülük azonnal hegyezni kezdett a dráma hallatán.

– Serena csupán egy megkeseredett, hálátlan imposztor – folytatta hangosan a szolga, gondoskodva arról, hogy minden diák hallja a vádat. – Mélységesen neheztel Marcella kisasszonyra csupán azért, mert visszakövetelte jogos, biológiai pozícióját a Voss család igazi lányaként. Miután a Voss család annyi mindent tett érte, ő így hálálja meg!

Hallva az események e hihetetlenül eltorzított változatát, a könnyen befolyásolható osztálytársak azonnal a távol lévő Serena ellen fordították kollektív haragjukat. Ingyenes ínyenc kávéikat és importált kekszüket szorongatták, hűségüket pedig határozottan megvásárolták és manipulálták.

– Szóval így áll a dolog – gúnyolódott az egyik lány a jegeskávéját kortyolgatva. – A fenébe, ez a Serena már tényleg sok. Egyértelműen csak egy imposztor, mégis olyan rosszul bánik szegény Marcellával. Azt hittük volna, hogy Serena az igazi, ha nem tudnánk a valóságot.

Egy fiú, aki az egyik padnak dőlt, összefonta a karját, és hangos, tiszta megvetéssel vonta le a következtetést a helyzetből: – Láttátok azt a zsebkendőt, amit az imént eldobott? A családja valószínűleg le van gatyásodva. Serena biztosan egyenesen Marcella házából lopta azt a Hermès darabot, mielőtt még kidobták volna!