Az utolsó iskolacsengő éles csengése vágott át a folyosói fecsegésen. Declan belehányta tankönyveit a hátizsákjába, és gyakorlatilag a főbejárat felé sprintelt. Állkapcsa kemény vonalba feszült, egyetlen célja az volt, hogy mindenféle kitérő nélkül beérjen a műszakjára. Egészen pontosan, anélkül, hogy Giselle feltartóztatná.

Lökéssel nyitotta ki a nehéz üvegajtókat, a délutáni levegő az arcába csapott.

– Declan! Várj!

Léptek csattogtak sebesen a betonon a háta mögött. Declan megállt, elfojtva egy nehéz sóhajt. Megfordult, ahogy Giselle odaügetett hozzá. A mellkasa zihált, az arca rózsaszínben pompázott a hirtelen sprinttől, de határozott szikra gyúlt a szemében.

– Szia. Azon gondolkodtam, lenne-e kedved ma este eljönni velem moziba? – kérdezte, levegő után kapkodva.

Declan hunyorgott, és áthelyezte a testsúlyát. – Mint egy randi?

– Igen... valami olyasmi. – Giselle a másodperc töredékéig lesütötte a szemét, ujjai a táskája pántjával babráltak.

Első ösztöne az azonnali elutasítás volt. Nem volt ideje ilyesmire, az elméjét pedig már lefoglalták a Thaliával kapcsolatos gondolatok. A lány mostanában távolságtartó volt, gyakorlatilag elérhetetlen, és a köztük lévő űr mardosta őt. Frusztráció fortyogott a gyomrában. Egy kis figyelemelterelés talán még jót is tenne neki, Thalia pedig túl elfoglalt volt ahhoz, hogy valaha is rájöjjön.

– Rendben, elmegyek. De ez köztünk marad. Senkinek nem kell tudnia róla. – Declan szigorú, rendíthetetlen tekintettel tálalta a feltételt.

Giselle ragyogott, testtartása azonnal kiegyenesedett. – Ígérem! Hétkor találkozunk.

Megpördült, és elsietett a járdán. Declan nézte, ahogy elmegy, a bűntudat rövid felvillanása facsart egyet a mellkasán. Lenyelte az érzést, megigazította a hátizsákja pántját, és tovább sétált.

Órákkal később a belvárosi mozi neonfényei pislákoltak a nedves aszfalton. Giselle a jegypénztár közelében állt, szíve eszeveszett ritmusban kalapált a bordáinak. Lenyűgöző smaragdzöld ruhát viselt, ami rásimult a vonalaira, és kiemelte ragyogó szemeit. Ennek az éjszakának kellett volna lennie a kezdete mindannak, amiről valaha álmodott.

Declan néhány perccel hét után érkezett. Egyszerű sötét dzsekit viselt, a kifejezése olvashatatlan volt.

– Szia, már megvettem a jegyeket – mondta Giselle, ragyogó mosollyal előlépve.

Declan alig pillantott a lány kezében lévő papírfecnikre. – Aha, persze. Essünk túl rajta.

A moziterem zsúfolásig megtelt, a vásznon egy nyálas romantikus film főcíme villogott két régi jó barátról, akik egymásba szeretnek. Giselle a film alatt többször is áthajolt a karfán, megjegyzéseket suttogva, és megpróbálta megosztani a popcornt. Declan nem adott neki semmit. Karjait a mellkasa előtt összefonva tartotta, szemeit üresen a vászonra szegezte, testtartásából hideg, elutasító energia sugárzott. A fizikai közelség csak még gyötrelmesebbé tette az érzelmi távolságot.

Mire a stáblista elkezdett pörögni, fojtogató feszültség telepedett rájuk. Kiléptek a moziból, és gyötrelmes csendben sétáltak végig a csendes, gyéren megvilágított utcán. A hűvös éjszakai szél Giselle csupasz karjába mart, de a mellette lévő fiúból sugárzó fagy sokkal rosszabb volt.

Megállt.

– Mi a bajod? – követelte a választ Giselle, hangja ostorként csattant az üres utcán.

Declan megállt néhány lépéssel előrébb. Lassan megfordult, és durva, gúnyos horkantás hagyta el az ajkát. – Mi a bajom? Miért cibálsz el egy olyan filmre, ami egyértelműen pároknak szól? Mit gondoltál, Giselle?

– Azért csináltam, mert szeretlek, Declan. – A vallomás kiszakadt a torkából. Mellkasa szaggatott lélegzetvételekkel zihált, ahogy a fiúra meredt, kétségbeesetten vágyva egy cseppnyi melegségre.

Vonásai színtiszta jégmaszkká keményedtek. A halvány utcai lámpa durva árnyékokat vetett az arccsontjára.

– Nem szeretlek, Giselle. Soha nem szerettelek. És soha nem is foglak. A szívem... az már másé.

Az elutasítás olyan volt számára, mint egy fizikai ütés a bordákba. A levegő kiszakadt a tüdejéből. Kezével átkarolta a gyomrát, próbálva egyben tartani magát, miközben a megalázó valóság végigsöpört rajta.

– Thalia, ugye? – suttogta, torka égett a ki nem hullott könnyektől. – Áltatod magad, Declan. Sosem fogja viszonozni az érzéseidet.

Declan összeszorította az állkapcsát. Egy izom rándult meg az arcán. Egyetlen szó nélkül hátat fordított neki, és végigmasírozott az utcán, beleolvadva az árnyékokba. Giselle dermedten állt a betonon, miközben a szívfájdalom és a düh mérgező keveréke forrt az ereiben.

A város másik végén Blair tágas hálószobájában ült, egy ezüst csomagolópapír széleit simítgatva. Rendes selyemszalagot kötött a kis doboz köré, és reményteli mosollyal bámulva keze munkáját. Békejobb volt Nolannek. Tudta, hogy a kapcsolatuk mostanában feszült volt, és emlékeztetnie kellett arra a lányra, akibe beleszeretett.

Lent kinyílt a nehéz tölgyfa bejárati ajtó. Nolan belépett a fényűző előtérbe. Kezében egy doboznyit tartott Blair kedvenc ínyenc csokoládéjából, ujjpercei elfehéredtek a szoros szorítástól. Zord, üres jelkép volt, aminek az lett volna a célja, hogy enyhítse a vihart, amit mindjárt rászabadít.

Blair leugrándozott a hatalmas lépcsőn, szemei felragyogtak a fiú láttán.

– Ó, Nolan! Olyan örülök, hogy eljöttél – mondta, és kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a fiú szabad kezét.

Nolan feszült, erőltetett mosolyt küldött felé. A fenyegető szavak súlya nehezen telepedett a vállára. – Blair, beszélnünk kell.

A lány kivezette őt az üvegajtókon keresztül a kiterjedt, ápolt kertbe. Az éjszakai levegő virágzó rózsák illatától volt terhes.

Nolan megállt a kőösvény közepén. – Nem hiszem, hogy tovább kellene találkozgatnunk, Blair. Már nem szeretlek.

Blair lefagyott. Az ezüstbe csomagolt doboz kicsúszott az ujjai közül, és halk puffanással a kövezetre esett. Könnyek gyűltek a szemébe, és vastag, forró patakokban folytak végig a szempilláin.

– Hogy érted ezt? Nolan, ne... Kérlek, ezt nem teheted – könyörgött, hangja remegett a kétségbeeséstől.

Nolan állta a sarat, arca zord maszkba merevedett. – Sajnálom, de vége.

– Miatt van? Thalia miatt hagysz el, ugye? – sikoltozott, a kétségbeesés nyers pánikká formálódott.

– Blair, fejezd be. Semmi köze hozzá. – Nolan élesen a szavába vágott, a hangja nem hagyott teret a vitának.

– Helyrehozom. Jobb leszek. Békét kötök vele. Csak... ne hagyj el! – Előrelendült, manikűrözött ujjai a dzseki anyagába vájtak.

Nolan felemelte a kezét, lefejtette a lány ujjait a mellkasáról, és hátralépett, hogy fizikai akadályt hozzon létre kettejük között. Lassan megrázta a fejét. – Vége, Blair. Befejeztük.

Megfordult, és az oldalsó kapu felé indult.

– Ezt még meg fogod bánni, Nolan. Esküszöm, mindkettőtöket szenvedni hagyom! – Blair hangja mély, fenyegető suttogásba váltott, úgy hasítva át a csendes kerten, mint egy penge.

Nolan a másodperc töredékére hátranézett a válla felett, de befogta a száját. Lökéssel kinyitotta a vaskaput, és eltűnt az éjszakában, magára hagyva Blairt, aki a hideg kövekre rogyott, a kezeibe zokogva.

Mérföldekre a külvárosi szívfájdalomtól, nehéz, ritmikus basszus vibrált végig egy belvárosi éjszakai klub padlódeszkáin. A VIP-részleg árnyékos zugaiban egy titokzatos alak gubbasztott egy plüss bőrboxban. A villogó stroboszkópfények alig értek el hozzá, arcát sötétségbe burkolva.

Mathias felemelte a telefonját, és feszülten bámulta a világos képernyőt. Egy elkapott digitális fotó volt Thaliáról. Sötét szemei elnyelték az arca minden egyes pixelét, végigkövetve az állkapcsa vonalát és az ajkai ívét. Sötét, birtokló éhség hullámzott végig a mellkasán.

– Szükségem van rá – suttogta. A reszelős kinyilatkoztatás könnyedén vágott át a dübörgő klubzenéken.

Egyszer a képernyőre koppintott, lezárta a telefont, és tekintetét a magas férfira irányította, aki mereven állt a box szélén.

– Voss, tegyétek meg az előkészületeket. Ideje találkoznom Thaliával.

Voss áthelyezte a testsúlyát, homloka habozva ráncolódott. – Nem kellene előbb értesítenünk Blairt?

Hideg, cinikus vigyor húzta gúnyos mosolyra Mathias ajkait. Hátradőlt a bőrpárnáknak, karjait széles mellkasa előtt összefonva. – Nem. Csak útban lenne.

– Igen, uram. Hamarosan minden készen áll. – Voss egy gyors bólintással azonnal megfordult, hogy utat törjön magának a zsúfolt VIP-részlegből.

Mathias ismét felemelte a telefont, hüvelykujja gyengéden végigsimított a sötét képernyőn, hogy újra felébressze. Bámulta Thalia képét, miközben ragadozóhoz illő mozdulatlanság telepedett rá. Szinte érezte a lány bőrének melegét az ujjbegyei alatt.

*Fogalma sincs, mi vár rá. De majd megtudja. Thalia, készen állsz?*