NÉZŐPONT: VESPER

Kötődés egy sárkányhoz. Már maguktól a szavaktól is fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom.

Megmerevedve álltam a hatalmas Kaeldor trónteremben, és éreztem, ahogy az ősi kőfalak zúzó súlya rám nehezedik. Tudtam, hogy nem tartozom ide. Nem voltam más, csupán egy szélhámos, aki egy kölcsönvett családnév mögé bújik. Arra kényszerítettem magam, hogy valaki más halálos sorsát öltsem magamra. Kiváltságos lányok vettek körül, akik egész életükben a mágiát és az etikettet gyakorolták, kifejezetten erre a pillanatra készülve. Belőlem hiányzott a csiszolt kecsességük. Én az életemet az árnyakban bujkálva töltöttem, lehorzsolt öklökkel harcolva, csak hogy túléljek még egy napot.

De a menekülés nem volt opció. Nem fordíthattam hátat ennek a tornyosuló palotának. Nem addig, amíg meg nem bosszultam a meggyilkolt apámat. A korona meghurcolta őt. Kivégezték és otthagyták rohadni a hideg porban, méghozzá az a királyi család, amely előtt most itt álltam. Az ellopott becsületének emléke fizikai tűzként égett a mellkasomban. Valakinek vérrel kellett fizetnie a családom elpusztításáért. Ebben a kígyófészekben maradok, és gondoskodom róla, hogy megfizessék az árát.

Izolda királyné hangja hasított át sötét gondolataimon. Hangja határozott volt és parancsoló, tökéletes csendet követelve minden egyes lélektől a hatalmas teremben.

A királyné impozáns aranytrónja előtt sétált fel s alá, éles tekintete végigsöpört a rendezett sorunkon. – A kiválasztás nem lesz könnyű játék. Minden elképzelhető módon próbára tesz majd titeket. Mágia, diplomácia és társadalmi érintkezés terén. Intellektuálisan. És személyesen. Hadd tegyem ezt világossá mindannyiuk számára. Ez egy vezetői próbatétel, nem pedig szépségverseny.

Néhány jelölt megmozdult mellettem, nehéz selyem- és szaténruháik suhogtak a fényesre csiszolt márványpadlón. Pár lány buzgó, magabiztos pillantásokat váltott. Szinte vibráltak a készenléttől, hogy megküzdjenek a koronáért. Én kifejezéstelen maradtam. Rezzenéstelen arccal meredtem egyenesen előre. Bármilyen hiba a maszkomban, és meglátnák bennem az utcai patkányt, aki valójában voltam. Egyáltalán nem vágytam arra, hogy királyné legyek. Nem akartam egy hamvakra épült királyságon uralkodni. De elég sokáig túl kellett élnem ezt a beteg játékot ahhoz, hogy letaszítsam az uralkodócsaládot a magas piedesztálról.

– Önök Theria alapító családjainak tagjaiként állnak itt – emlékeztetett minket Izolda királyné, hangja visszhangzott a boltozatos, festett mennyezetről. – Csak önök birtokolják azt a mágiát, amely a fenevadjaink megszelídítéséhez szükséges. Mégis csupán egyetlenegy lány foglalhatja el a trónomat.

A királyné abbahagyta a fel-alá sétálást. Ápolt kezeit összekulcsolta maga előtt, és hideg, számító arckifejezéssel nézett le ránk.

A királyné hangja elhalkult, és olyan halálos éle lett, amitől a levegő megfagyott a teremben. – Ismertetem a szabályokat. Minden áldott héten egy lányt hazaküldünk. Bármilyen kudarc, becstelenség vagy szabályszegés azonnali, megalázó kizárást von maga után. Az udvaromban nincs helye a gyengeségnek.

Kiszáradt a torkom. Nagyot nyeltem, és arra kényszerítettem magam, hogy fenntartsam a sztoikus látszatot. Nem engedhettem meg magamnak, hogy elsőként küldjenek haza. A kiesés a bosszúm végét jelentené.

Izolda királyné felszegte az állát, szeme összeszűkült, miközben elmondta végső figyelmeztetését. – Továbbá megtiltom a mágia használatát, hacsak nem kérjük rá önöket. Nem lesznek trükkök. Nem lesznek hazugságok. Egy igazi királyné bölcsességgel nyer, nem pedig álnoksággal.

Követelésének képmutatásától legszívesebben hangosan felnevettem volna. Őszinteséget követelt, miközben egy árulásból kovácsolt koronát viselt. Ez a csillogó palota álnokság és ártatlan vér alapjaira épült. A királyi család tagjai voltak a birodalom legnagyobb hazugjai.

Egy leheletnyit elfordítottam a tekintetem. Lorcan trónörökös a trónus lábánál lévő díszes székében terpeszkedett. Tekintete végigsiklott a jelöltek során. Unatkozónak tűnt, úgy mért végig minket, mintha csak unalmas teendők listáját böngészné. Aztán a tekintete megakadt rajtam. Egy apró, zavart ránc jelent meg a homlokán. Kicsit egyenesebben ült fel. Észrevette, hogy ott állok a sorban.

Elfordítottam a tekintetem, és mereven a makulátlan márványpadlót bámultam. A pulzusom a nyakamban lüktetett, de elfojtottam. Nem azért voltam itt, hogy romantikus kalandba bocsátkozzam az aranyherceggel. Azért voltam itt, hogy kivéreztessem a családját.

Izolda királyné kihirdette a félelmetes tétet, szavai súlyosan lebegtek a csendes teremben. – A tizenhárom hét leteltével az utolsó két versenyben maradt lány néz majd szembe a sárkánypróbával. Az, aki kötődik a fenevadhoz, királyné lesz. A másik kénytelen lesz szégyenszemre távozni.

***

Később aznap délután a királyi testőrök kitereltek minket a palota terebélyes kertjébe teázni.

Megtévesztően tökéletes csodaország volt. Ápolt zöld sövények alkottak tornyosuló, hibátlan útvesztőket körülöttünk. Óriási rózsák nyíltak a karmazsin és az arany élénk árnyalataiban, nehéz illatuk elfedte a feszültséget a levegőben. Csillogó szökőkutak fogták fel a délutáni ragyogó napfényt, és szétszórt gyémántokként szikráztak a kőösvények felett.

Én azonban tudtam, hogy az igazi veszély nem a tüskés bokrokban rejtőzik. Az igazi veszély ott ült közvetlenül mellettem.

Tizenhárom lány gyűlt össze a hosszú, kovácsoltvas asztalok körül. Tizenhárom lány, méregdrága selyemruhában ülve, forró teát kortyolgatva, arcukra festett, mérgező mosollyal. Kivétel nélkül mindannyian áskálódtak. Egy olyan koronáért intrikáltak, amelyre az egész királyság már komoly téteket tett. A palota szolgálói azt suttogták, hogy a hibátlan Lady Serena Ironheart a vitathatatlan favorit. Theria fele az ő győzelméért szorított.

A csoport szélén foglaltam helyet. Befogtam a számat, és megfigyeltem a ragadozókat a természetes élőhelyükön.

Nem kellett sokat várni az első aljas csapásra.

Lady Octavia Voss éles csörrenéssel tette le porcelán teáscsészéjét a csészealjra. Elfordította a fejét, és ragadozó tekintetét a félénk Penelope Goldleafre rögzítette. Penelope mereven ült az asztal túlsó végén. Két kézzel, mintegy fizikai mentőövként szorította magához finom teáscsészéjét. Az ízületei teljesen kifehéredtek az erőlködéstől.

Octavia hangosan dorombolta a szavakat, hangja éles volt és jéghideg. – Borzasztóan sajnálatos, hogy némelyikünkből ennyire hiányzik a magabiztosság. Fel kell tennem a kérdést, hogyan tanulhatna meg valaha is sárkányon lovagolni egy ennyire szánalmas teremtés.

Összeszoritottam a fogam. Felismertem az aljas, kiszámított erődemonstrációt. Octavia korán ki akarta építeni a társadalmi dominanciáját. Azáltal jelölte ki a területét, hogy ő ontotta az első vért. Penelope alacsony volt, csendes és rettegett. Tökéletes, könnyű célpontot jelentett.

Octavia nem hagyta abba. Előrehajolt az asztal felett, tovább fokozva a kényelmetlen csendet. Egy kegyetlen mosoly rándult meg az ajka sarkában.

Octavia gúnyosan felsóhajtott, gondoskodva róla, hogy az asztalnál ülő összes lány hallja, amint kimondja a következő sértését. – Hallottam pletykákat a Goldleaf család hihetetlen erejéről. De csalódottan látom, hogy te végül is nem jelentesz nagy kihívást.

Penelope megbénulva ült a kovácsoltvas székén. Képtelen volt válaszolni a kiprovokálatlan támadásra. Még a teáscsészéjét sem tudta leengedni a csészealjra. Az arca mély, megalázó vörösbe borult, amely gyorsan lehúzódott a nyakára is. A szégyen kézzelfogható, nehéz hullámokban áradt az apró termetéből. Úgy festett, mint aki mindjárt millió darabra törik ott helyben, a makulátlan pázsiton.

Végigpásztáztam a többi jelölt arcát az asztal körül. Továbbra is forró teájukat kortyolgatták. Elsimították a selyemszoknyájukat. A nyíló rózsákat bámulták.

Az asztalnál ülő lányok közül egyetlenegy sem sietett a védelmére. Túlontúl rettegtek mindannyian attól, hogy ők lesznek Octavia következő vérző célpontjai.

Kivéve egyet.