Freya szemszöge

Sűrű reggeli köd üli meg a Falka Központi Csarnokának fenséges épületét, miközben átvágok az összegyűlt tömegen. A nedves macskakövek áthűtik a csizmámat, de a hideg mit sem számít az ereimben lángoló tűz mellett. A tömeg szétnyílik előttem. Figyelmen kívül hagyom mérgező suttogásukat és a felém hasító, ferde pillantásokat.

– Ez az a haszontalan korcs? – kuncog egy nő.

– Mit keres itt egyáltalán? Nem kapta meg az üzenetet?

Kihúzom magam. Naevia felborzolja a szőrét a bőröm alatt, felforrósítva a véremet. Farkasom elmém sötét sarkaiban fel-alá járkál, harcot követelve. Hagyom, hogy erejének egy töredéke a felszínre törjön. Szemeim veszélyes ezüstös fénnyel izzanak fel a reggeli ködben. A bejáratnál állomásozó fegyveres őrök előlépnek, hogy elállják az utamat, kezük a fegyverükre ereszkedik. De megtorpannak. Ragadozó tekintetem puszta fenyegetése megdermeszti őket. Hátrahőkölnek, egészen a kőfalakig.

Felemelem a lábam, és csizmámmal sarkig rúgom a nehéz tölgyfa ajtókat.

A hatalmas ajtók a belső falaknak csapódnak. A pazar csarnok belsejében a kellemes melegség és a vidám nevetés azonnal gúnyt űz a mellkasomban kavargó viharból. Aranyfény árad szét a fényesre csiszolt padlón, megvilágítva a falka elitjét. Legelöl Rosa áll, akit Darius főtanácsos és Caelan Béta fog közre védelmezően. Fürdőznek a pazar dicséretben egy olyan csodálatos beszédért, amelyből a lány egyetlen szót sem írt.

– Az előadásmódja holnap kifogástalan lesz, Rosa úrnő – henceg Darius, kidüllesztve a mellkasát.

Rosa szerény mosolyt villant, és megrebegteti a szempilláit. – Köszönöm. De biztosan nem baj, hogy ezt a szöveget használom? Túl tökéletesnek tűnik.

Caelan bársonyos hangja visszhangzik a tömeg felett. – Már önmagában az is megtiszteltetés, hogy egyszerűen csak előadja a beszédet. Felesleges lenne kimerítenie törékeny önmagát azzal, hogy a semmiből ír egyet.

Hangom úgy hasít bele a meleg nevetésükbe, mint egy jeges penge, egy pillanat alatt megfagyasztva a levegőt a teremben.

– Manapság nyílt lopással álcázzátok a teljes hozzáértés hiányát?

Néma csend csap le a csarnokra. A nevetés a torkukon akad. A trió döbbenten fordul meg, én pedig teljesen belépek a terembe. A levegő besűrűsödik az aurám körül, elnehezedve Naevia üvöltő haragjától. Fejemet magasra tartom, és egyenesen a Rosa finom ujjai közé szorított papírra meredek.

– Az a beszéd az enyém – jelentem ki, hangom a terem minden sarkába eljut. – Álmatlan éjszakákon át írtam belőle minden egyes szót. A lelkemet öntöttem azokra a lapokra. És nem engedem, hogy bárki is felhasználja a kifejezett beleegyezésem nélkül.

Darius Rosa elé lép. Széles testét pajzsként használva takarja el őt a tekintetem elől, miközben pillantása halálos figyelmeztetéssel fúródik belém. – Válogasd meg a szavaidat, Freya!

Caelan nyílt elutasítással gúnyosan elmosolyodik. Félrelép, és végigmér. – Nincs szükségünk a jóváhagyásodra. Caius Alfa már engedélyezte ezt az átadást.

A név mellbe vág, és kiszorítja a tüdőmből a levegőt. De Caelan még nem fejezte be. Közelebb lép, ügyelve arra, hogy szavai végighallatszódjanak a csendes csarnokon. Sebészi pontossággal forgatja meg bennem a kést.

– Az a tény, hogy Caius ilyen könnyen belement, világosan mutatja, pontosan milyen keveset is ér neki a te kemény munkád.

Rosa sűrűn pislog, magára öltve törékeny ártatlanságát a figyelő tömeg kedvéért. Hátrahőköl, és szorosan a mellkasához szorítja a gyűrött papíromat. Mézszín szemeiben megjátszott félelem vibrál, idegesen kapkodva a tekintetét köztem és a tanácsosok között, de a valódi bűntudat minden nyoma nélkül.

– Micsoda? – kérdezi remegő suttogással. – A beszéd tényleg Freyáé?

Már ellopta a helyemet a Lunar Crestben. Manipulációival az ágyába édesgette Caiust, tökéletesen tisztában lévén a szívfájdalommal, amit ezzel előidéz. És most mégis itt áll, és az értetlen áldozatot játssza a közönségnek, amely a tenyeréből eszik.

A düh elvakít.

Előrevetődöm, kétségbeesetten próbálva kitépni ellopott szellemi tulajdonomat a manikűrözött kezeiből. Villámgyorsan teszem meg a távolságot, ujjaim a papírom széle felé nyúlnak.

Mielőtt elérhetném őt, Darius hatalmas keze vassatuként fonódik a csuklóm köré. Szorításának puszta ereje egymáshoz dörzsöli a csontjaimat.

Vadul vicsorogva kivillantja a fogait.

– Hogy merészeled felemelni a kezed a törékeny Rosa úrnőre?

Szavaimból csöpög a méreg, ahogy az arcába meredve visszasziszegem: – Kurvára leszarom őt. Csak a papíromat akarom visszakapni.

Caelan gyorsan lép, és elhúzza Rosát, hogy ne érhessem el. Biztonságban az oldalához bújva Rosa tökéletesen időzített, tragikus könnyeket présel ki magából.

– N-nagyon sajnálom – dadogja, s egy szánalmas bocsánatkérés remeg az ajkán. – Fogalmam sem volt, hogy a te munkád. Soha nem vettem volna el.

Az egybegyűlt falkavének és egyetemi vezetők úgy kezdenek el mormogni, mint az áramló méreg. Közelebb lépnek, sajnálattal árasztva el Rosát, miközben gúnyolódnak az én tébolyodott féltékenységemen.

– Nézzétek, úgy viselkedik, mint valami vadállat.

– Szegény Rosa úrnő. Nem kellene ezzel a korccsal vesződnie.

Darius hangja sötét fenyegetésbe süllyed, ahogy lepillant rám. – Elégedett vagy most már? Azonnal távozz, különben személyesen fogok gondoskodni arról, hogy Caius Alfa tudomást szerezzen erről a szégyenletes jelenetről.

Vadul dacolok vele. Csuklómat megcsavarva próbálok kiszabadulni, csizmámat szilárdan a padlónak vetem, miközben kétségbeesett belső harcot vívok, hogy Naeviát pórázon tartsam. Nem fogok átváltozni, és nem adom meg nekik azt a szörnyeteget, aminek beállítanak.

– Hadd hallja Caius! – kiáltom. – Hadd hallja az egész falka! – Szabad kezemmel a vénekre mutatok. – Ezt az akadémiai lopást jóval Bloodbane határain túl is le fogom leplezni. Minden falkához elviszem a hírét, és hagyom, hogy a tekintélyes hírnevetek a velejéig megrohadjon.

Darius ajka könyörtelen mosolyra húzódik. A szemében lévő figyelmeztetés színtiszta gonoszsággá alakul.

– Tehát a nehezebb utat választod – nyugtázza.

Elengedi a csuklómat, és megragadja a gallérom hátulját. Brutális, Alfa-szintű erővel ránt előre, akár egy foglyul ejtett állatot. Vadul rúgkapálok és küzdök. Csizmám végigsúrolja a fényesre csiszolt padlót, fekete csíkokat hagyva maga után a tapadásért folytatott kétségbeesett kísérletemben.

– Engedj el! – sikoltom, megcsavarva a testem.

De nem áll meg. Rémisztő sebességgel vonszol az emelvény felé. Minden erőmmel védekezem, de a csúszós márványon elvesztem a lábam alól a talajt.

Kemény kő csapódik a lábfejemnek. Vakító fájdalom robban be, és hasít végig a lábamon, átszaggatva a húsomat. Erősen a Főtanács pulpitusának hideg pereméhez csapódom, és a levegő után kapkodok, ahogy a pusztító ütődés kipréseli a szuszt a tüdőmből.