Valerie szemszöge

A kocsifelhajtó úgy nyúlt el előttem, mint egy kifutópálya. Egyik végétől a másikig luxusautók flottája zsúfolódott össze, amelyek többe kerültek, mint amennyit egész életemben keresni fogok. Extravagáns, dizájner ruhákba öltözött vendégek nyüzsögtek a birtokon. Beszélgetéseik különböző nyelvek kaotikus zsongásává olvadtak össze, melyek közül a pergő olasz emelkedett ki.

Felnéztem a tornyosuló, György-korabeli stílusú kúriára, miközben elhúztam a sártól rózsaszín ruhám pehelykönnyű szegélyét. Hatalmas szürke és fehér kőtömbök alkották az alapot. A homlokzatba vájt magasba törő, sima római oszlopok és bonyolult görög domborművek miatt a hely sokkal inkább festett történelmi múzeumnak, mint magánlakásnak. A birtokból csak úgy áradt a generációkon át öröklődő vagyon és az érinthetetlen hatalom aurája.

A főbejárat felé vettem az irányt. A felhajtót szimmetrikus francia kertek szegélyezték, minden sövényt tökéletes geometriai formákra nyírtak. A kerteken túl egy elterülő pázsitot alakítottak át Brenda végső tündérmese-fantáziájává. A hatalmas esküvői díszlet minden egyes centiméterét rózsaszín rózsák fojtogatták. A virágköltemények vízesésként omlottak alá a sorok között, és körbefonták az ülőhelyeket.

Megforgattam a szemem a látványon. Anyám sosem nőtte ki a kislányos téveszméit.

A pázsit egyik oldalán egy kristálytiszta tó tükrözte vissza a déli napot. Közvetlenül a parton egy fából készült színpad állt. Egy dzsesszzenekar, melynek minden tagja makulátlan fekete szmokingot viselt, épp rézfúvós hangszereiket hangolta és a mikrofonokat állítgatta.

A víztükrön túl buja zöld szőlőtőkék sorai keltették fel a figyelmemet. Úgy nézett ki, mint egy teljes értékű mezőgazdasági üzem kellős közepén ennek a nevetséges, palotaszerű birtoknak. Magassarkúmban lábujjhegyre álltam, kezemet a homlokomhoz emelve árnyékoltam a nap elől, hogy jobban lássak.

"Ez egy szőlőbirtok. Szeretnél megkóstolni valami első osztályú bort?"

A hang a semmiből jött. Összerezzentem és megpördültem. Egy srác állt közvetlenül mellettem, talán huszonnégy éves lehetett. Mélykék szemek meredtek rám, melyeket valószerűtlenül sűrű, hosszú szempillák kereteztek. Éles állkapcsának vonalát ápolt, göndör szakáll követte. Magas volt, szikár, és sötét, méretre szabott öltönyt viselt, ami úgy simult a vállára, mint egy második bőr.

A vállam felett hátranéztem, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg hozzám beszél-e. Mi ketten voltunk az egyetlenek ezen a füves szakaszon.

"Jól ismered ezt a helyet?" kérdeztem, és visszairányítottam rá a figyelmemet.

A hatalmas kőház felé bólintott. "Az esküvő még legalább egy óráig nem kezdődik el."

Előhúztam a telefonomat a borítéktáskámból, hogy megnézzem az értesítéseimet. Brenda egyetlen üzenetet sem küldött, amelyben a jelenlétemet követelte volna, vagy a sminkem miatt aggodalmaskodott volna.

Eltettem a telefont. "Rendben, veled tartok."

Itt amúgy sem tudta senki, hogy ki vagyok, és kétségbeesetten szükségem volt egy menekülőútra a milliárdosok fojtogató tömegéből.

Megemeltem nehéz szoknyámat, és kocogni kezdtem, hogy lépést tartsak hosszú lépteivel, miközben a magasodó épület felé vettük az irányt. A belső tér abszurd volt. A boltozatos mennyezetek, hatalmas kristálycsillárok és komor olajfestmények láttán megfájdult a fejem. Ez egy szó szerinti kastély volt. A pompa nehéz és nyomasztó volt. De a rögtönzött idegenvezetőm nem állt meg, hogy körbevezessen. Csak ment tovább, és egy kézmozdulattal sürgetett előre.

Nem volt időm a laparany díszítéseket bámulni. Követtem őt le egy ívelt lépcsőn, mélyen a kastély alagsorába. Lökésre kinyitott egy nehéz faajtót. Az érlelt tölgy és az erjedt szőlő gazdag, földes illata csapott meg. Egy félhomályos borospincébe léptünk, amely úgy tűnt, a végtelenségig nyúlik a sötétségbe.

Ujjait végighúzta a sötét üvegpalackok poros állványán. "Milyen bort szeretsz?"

Honnan tudnám? A költségvetésem általában kimerült a sarki italboltban épp akciósan kapható legolcsóbb üvegnél.

"Fogalmam sincs. Válassz te."

Kihúzott egy üveget a középső polcról, és egyenesen az arcom elé tartotta. "Művészi érzékkel teli, titokzatos, és hosszan tartó az utóíze. Pont, mint te."

Egy rövid nevetés tört ki belőlem a sima, begyakorolt bókon, és a kifakult címkére néztem. Chateau Mouton. Még én is felismertem ezt a nevet.

Hátralépem egyet, és azonnal visszautasítottam az ajánlatot. "Ez a bor szuper drága. Nem szabadna meginni."

Körbepillantott a hatalmas, árnyékos pincében. "Itt ez nem nagy ügy."

Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat. "Legalább a tulajdonos engedélyét kellene előbb kérnünk."

Anyám ma ment hozzá a tulajdonoshoz. Ezzel én lettem a háziasszony lánya. De eszem ágában sem volt kísérteni a sorsot, vagy felfedni a kilétemet egy idegennek. Úgy gondoltam, ez a srác csak egy másik vendég feljogosítva érző rokona, aki bajt akar keverni.

Kihúzta a dugót, mielőtt még egy tiltakozó szót kiejthettem volna. "Nincs rá szükség. Én vagyok a tulajdonos."

Leesett az állam. Ha jól emlékszem, az az egyetlen üveg legalább ezer dollárba került. Ez a pimasz fickó pedig úgy kezelte, mintha csapvíz lenne. Bőséges adagot töltött egy kristálypohárba, és felém nyújtotta.

Az első ösztönöm az volt, hogy elszaladok. Hevesen integettem a kezemmel, elutasítva a poharat. Nem akartam, hogy a biztonságiak rángassanak ki, amiért évjáratos bort loptam, közvetlenül azelőtt, hogy Brenda az oltár elé vonult volna. Ma feladatom volt, és a méltóságának tönkretétele nem szerepelt a napirenden.

A srác zavartnak tűnt a pánikomtól. Vállat vont, ajkához emelte a poharat, és egyetlen hajtásra lehúzta az ezerdolláros bort.

"Hű, ez fantasztikus! Gyerünk, idd meg!"

Még egy lépést hátráltam, készen arra, hogy a lépcső felé sprinteljek.

A nehéz faajtó feltárult. A vér kifutott az arcomból.

Egy hatalmas férfi töltötte be az ajtónyílást. Az arca kerek és húsos volt, vastag nyaka pedig feszült a szűk fekete szmoking gallérja ellenében. A zakóján a gombok úgy néztek ki, mintha mindjárt lepattannának. Úgy festett, mint egy nehézsúlyú bunyós, aki épp elegánsat játszik.

Ó, a fenébe. Ezt hogy fogom megmagyarázni?

Az óriási férfi tiszteletteljeten meghajtotta a fejét a poharat tartó fiatal srác előtt. "Mr. Dante Vinci, az apja mindenhol önt keresi. Az esküvő mindjárt kezdődik."

Lefagytam. Ez a fickó komornyik volt?

A fiatalember, akit immár Danteként azonosítottak, leugrott a tölgyfahordóról, aminek eddig támaszkodott. Könnyed, laza mosollyal fordult felém. "Ilyen hamar? Még nem ittam eleget. Gyerünk, kisasszony. Itt az esküvő ideje."

Próbáltam átpréselni a szavakat az összeszűkült torkomon. "Mr. Vinci? Ön a Vinci családból származik?"

Dante felvont egy sűrű szemöldököt. "Mit gondol? Meglepődött?"

Mostohatestvérek voltunk. Egy hisztérikus nevetésbuborék szökött ki a torkomon.

Elmosolyodtam, titokzatosan tartva a hangszínemet. "Nagyon meglepődtem."

Hadd szórakozzon. Tudtam, hogy később ő lesz az, aki sokkot kap, amikor rájön, hogy épp most próbálta leitatni az új mostohanővérét a pincében.

A nagydarab komornyik megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn. Dante követte őt kifelé. Egyedül maradva a pincében, ránéztem a hordón álló, felbontott Chateau Mouton üvegre. Megragadtam a nyakánál, az ajkamhoz emeltem, és két hatalmas kortyot húztam egyenesen belőle. A gazdag folyadék kellemesen égető nyomot hagyott a torkomban. Határozottan megért egy ezrest.

Az esküvői ceremónia még nem kezdődött el, mire visszaértem a szabadba.

A pázsiton még nagyobb volt a zsúfoltság, mint azelőtt. Az emberek csoportokba verődve álltak, pezsgőspoharakat tartva a kezükben, és gépfegyverszerű olaszsággal kiabálták túl egymást. Kiszúrtam Dantét a fehér összecsukható székek első sora közelében. Két idősebb férfi lapogatta a hátát, miközben az oltár felé terelték. A vállaik felett elkapta a tekintetemet, villantott egy gonosz vigyort, és egy csókot dobott az irányomba.

Tipikus olasz playboy.

Elvettem egy koktélt egy arra járó pincértől, és visszahúzódtam a tömeg legszélére. Neki támaszkodtam egy kőoszlopnak, és hideg távolságtartással figyeltem a kibontakozó látványosságot. Ez nem csak a szerelem ünneplése volt. Ez egy hatalmi csúcstalálkozó volt, egy pillanatkép az amerikai társadalom felső rétegéről, különösen az olasz bevándorló elitről. Ezek az emberek többségében idegenek voltak egymás számára, mégis mindannyian kedvesnek mutatták magukat, alig várták, hogy vegyüljenek, nosztalgiát színleltek, és az üzlet kedvéért kiélvezték a rég elveszett barátságokat.

Egy éles angol szófoszlány tört át az olasz csevegés tengerén.

"Úgy hallottam, az öreg Vinci visszahívta a legidősebb fiát New Yorkból, hogy irányítsa a családi vállalkozásokat. Találkoztál már vele?"

Megmerevedtem. Két középkorú férfi állt a kőoszlop másik oldalán. Mindketten borostyánsárga italt tartottak a kezükben, és enyhén inogtak a lábukon, egyértelműen részegek voltak. Hátamat laposan a hideg kőnek vetettem, és közelebb araszoltam, hogy minden szót elkapjak. Muszáj volt valami szennyest előásnom a leendő mostohaapámról.

"Nem. Úgy hallottam, mindig is New Yorkban tanult, később pedig az akadémia legfiatalabb üzleti iskolai professzora lett."

"A Vinci családnak tényleg van egy tanára? Ez meglepő. Gyilkosokat kiképezni észszerűbb lenne."

Elállt a lélegzetem. A kristálypohár a kezemben nehéznek tűnt.

Gyilkosokat? A szó fizikai ütésként ért. Kúszó rettegés indult el a nyakam tövéből, és végigkúszott egészen a gerincemen.

Maffia.

A felismerés a helyére kattant. Az őrült gazdagság. Az erődítményszerű birtok. A szűk öltönyös, drabális testőrök. Elmémet elárasztották a véráztatta utcák, sötét sikátorok, közvetlen közelről végrehajtott kivégzések és hatalmas droghálózatok rémisztő látomásai. Erőszakos gengszterfilmek kezdtek el ismétlődve lejátszódni a fejemben. Brenda egy maffiafőnökhöz megy feleségül.

Az első férfi éles, csendesítő mozdulatot tett a kezével. "Halkabban. A Los Angeles-i főnök is itt van ma az esküvőn."

Jég koccant az üveghez, ahogy a második férfi megértően bólintott. "Igaz, igaz. Az öreg Vinci okos ember. Nemcsak elég készpénze van, hanem elég előrelátása is. Úgy hallottam, legalizálni akarja az üzletet, ezért készítette fel a legidősebb fiát erre a célra."

"Tényleg? A legidősebb fiú a Vinci család jövőbeli örököse?"

A férfi széttárta mindkét kezét, ujjait szétnyitva. "Ki tudja? Az öreg Vincinek nem csak pár gyereke van. A második fiú, aki jelenleg segít neki az üzletben, könyörtelen, okos és ravasz."

Közelebb hajolt, és hangját összeesküvő suttogásra fogta. "Úgy hallottam, hogy a Fantomok bandájának vezérét, Juddot, egy nő ágyában lőtték agyon a második fiú első napján, miután visszatért Los Angelesbe."

A kezem remegni kezdett. Szorosabbra fogtam a poharat, hogy ki ne csússzon. Egy borzongás rázta meg a testemet.

A második fiú. Dante. A fickó, aki épp az imént finom borhoz hasonlított, és csókot dobott nekem a pázsit túloldaláról, egy bérgyilkos. Ő szervezte meg egy rivális bandavezér meggyilkolását abban a pillanatban, hogy betette a lábát a városba. Milyen szörnyeteget rángat Brenda az életünkbe?

"Úgy hallottam, az öreg Vincinek van egy nagyon kedvelt lánya?"

"Azt hiszem, épp most láttam. Nagyon szép, valószínűleg okos is. Úgy tűnik, Celine-nek hívják? Úgy hallottam, Európában élt az anyjával, és nemrég végzett egy európai üzleti iskolában."

A férfi elgondolkodott, kiéhezve a műsorra. "A Vinci család mind a három jelöltje itt van? Vajon ki fog felülkerekedni? A Vinci család drámája még csak most kezdődik."