Torin bevágja a vezetőoldali ajtót, és a Bentley hatalmas motorja felbőg. Egy pillanattal később kivezeti a nehéz járművet a falkaház területéről. Mélyen belesüppedek a sötét bőrülésbe, a pulzusom eszeveszett, fájdalmas ritmusban ver a bordáimnak. A fojtogató feszültségtől az autóban sűrűnek és belélegezhetetlennek érződik a levegő. Az elsuhanó utcai lámpák árnyékai áttáncolnak Torin megfeszült állkapcsán. Olyan erővel markolja a kormányt, hogy az ujjpercei teljesen kifehérednek.

„Hová?” – sziszegi Torin.

„Tessék?”

„Hová mész? Ne húzz fel, Marcella!”

„A boltba.”

„Mi a francot akarhatsz a boltból, amit nem kapsz meg a falkaházban?!”

„Néhány higiéniai terméket. Meg egy új melltartót” – nyögöm ki a szánalmas hazugságot, miközben a tekintetemet szorosan a sötétített ablakon túl elsuhanó tájra rögzítem.

Beparkolunk a helyi bevásárlóközpont parkolójába. Abban a másodpercben megcsörren a telefonja, ahogy üresbe teszi a kocsit. Hála a Holdistennőnek ezért az apró kegyelemért. Torin előhalássza a nehéz, dombornyomott fekete hitelkártyáját, és az ölembe dobja anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetne rám. Felveszem a langyos műanyagot. Ha most visszautasítanám a pénzét, az egy újabb hatalmas vitát robbantana ki a makacsságomról. Arra van szükségem, hogy elterelődjön a figyelme. Arra, hogy pontosan itt, a vezetőülésben várjon.

Kirohanok a járműből, és a hatalmas hipermarketben egyenesen a gyógyszertári részleg felé veszem az irányt. A fejem felett vakító fénycsövektől megfájdul a szemem. A kezem megállíthatatlanul remeg, miközben lekapok egy terhességi tesztet az alsó polcról. Előveszem a saját gyűrött készpénzemet, hogy kifizessem, majd megragadok még egy dobozt, csak a biztonság kedvéért. Emellett egy véletlenszerű, túlárazott csipkemelltartót is leemelek egy közeli akciós állványról, hogy álcaként szolgáljon.

Hátra sietek a bolt végébe, és magamra zárom egy koszos nyilvános mosdó fülkéjének ajtaját. A helyiségben átható, olcsó hipó és nedves papírtörlő szag terjeng.

Tíz perc telik el. Tíz gyötrelmes, fojtogató perc. Fel-alá járkálok az apró, csempézett padlón, és addig rágom az alsó ajkamat, amíg vérízt nem érzek a számban.

A szemem elhomályosodik a forró könnyektől, amikor végre lenézek a fém toalettpapír-adagolón pihenő műanyag pálcikákra. Két vitathatatlanul élénk rózsaszín csík. Két vastag csík mindkét teszten. A sápadt tükörképemet bámulom a mosdókagyló felett lógó, karcos tükörben. Visszanézek a tesztekre, újra és újra ellenőrzöm őket, és azért imádkozom, hogy a tükörkép hátha varázsütésre megváltoztatja a végeredményt.

Nem változik. Hivatalosan is terhes vagyok.

Terhes vagyok Torin gyermekével.

Letörlöm a nedvességet, de újabb könnyek csordulnak ki a szempilláim alól, és végigfolynak a nyakamon. Mindkét teszt tagadhatatlanul, sorsfordítóan pozitív. Ez a világrengető hír azzal fenyeget, hogy szétzúzza a mellkasomat. El fogja fogadni Torin ezt a gyereket? Vajon az a gonosz anyja, Luna Morrigan megöl, amikor rájön, hogy a falka leendő örökösével hálok? A Grim Draken falka nem kegyelmez a szabályszegőknek.

Vakon botorkálok ki a vécéfülkéből. Remegő hangon elmotyogok egy bocsánatkérést a kint várakozó, bosszús nők sorának, és visszasietek az eladótérbe.

Az első pult felé sietek, hogy kifizessem az álcamelltartót. A csuklóm hátával sietve letörlöm a nedves arcomat, miközben kipillantok az üvegkirakaton, hogy lássam, Torin még mindig ott vár-e a fekete Bentley-ben. A kezeim annyira remegnek, hogy ügyetlenkedem a nehéz hitelkártyával. Kétszer is kicsúszik az izzadt szorításomból, és a kasszapultra koccan. Ahogy elfordulok a pénztártól, a szatyromat szorongatva, erősen nekiütközöm egy széles mellkasnak. A hirtelen ütközés miatt a táskám és Torin dombornyomott hitelkártyája is csörömpölve hullik a fényes csempepadlóra.

„Nagyon sajnálom!” – vetem magam térdre, hogy összeszedjem a szétszóródott holmikat.

Az idősebb férfi, akinek nekiütköztem, lehajol, és felveszi a sötét műanyag kártyát. Személyre szabott, faszénszürke öltönyt visel, ami szinte ordítja a régi vagyont és a nyers erőt.

„Tessék.”

„Köszönöm. Nagyon sajnálom, uram!” – nyúlok a kártyáért, de a szorítása vasszigorral tartja. Felnézek. A férfi tiszta, bénító döbbenettel mered rám. A tekintete olyan átható, hogy a nehéz kártya a kezében valósággal megremeg.

„Uram…?” – próbálom visszahúzni a kártyát.

„Hogy hívnak? Ismerősnek tűnsz. Melyik falkából származol?”

„Kérem, uram. Sietek” – mondom, és végre sikerül kitépnem a kártyát az erős ujjai közül. De a kellemetlen találkozásnak még korántsincs vége.

„Alfa?”

Oldalra kapom a fejemet. Egy hatalmas Béta, aki olyan masszív, mint egy téglafal, és millió centi magasra tornyosul, pontosan az idősebb férfi mögött áll. Tényleg Alfának szólította ezt az idegent?

Az idősebb férfi ügyet sem vet hatalmas testőrére. Rendíthetetlen tekintetét az arcomra szegezi.

„Fehér hajad van. Neked… fehér hajad van.”

Miért néz rám úgy, mintha kísértetet látott volna? Igen, fehér a hajam. És akkor mi van? Az elmémet már így is felkavarják a zsebemben lapuló élénk rózsaszín csíkok. Nincs lelki kapacitásom erre a furcsa interakcióra.

A testes Béta ismét megszólal, és közelebb lép. „Alfa, ugye nem gondolja, hogy ő…”

„Kérlek, fogadd el a névjegykártyámat.” Az idősebb férfi erőteljesen a remegő tenyerembe nyom egy vastag, dombornyomott kártyát.

Megrázom a fejem, és próbálok hátralépni.

„Uram, nem értem, mit mond vagy mit csinál.”

„A lányomat keresem. Fehér haja van, pontosan olyan, mint a tiéd.”

„Nem vagyok a lánya!”

Egy apafigura az utolsó dolog, amit ezen a világon akarok vagy amire szükségem van. A férfi, aki nemzett, már réges-rég elhagyott.

„Apa?”

Egy másik fiatal férfi lép a csoporthoz. Jóképű, drága dizájnerruhákba öltözött, és arrogáns, ragadozószerű kecsességgel mozog. Az idősebb férfihoz szól, de abban a másodpercben, ahogy a szeme az arcomra téved, leesik az álla. Ugyanolyan megbénult döbbenettel bámul rám.

Miközben eltereli a figyelmemet a jóképű fiú letaglózott reakciója, az idősebb férfi gyorsan rázárja a hideg ujjaimat a vastag névjegykártyájára.

Pontosan ebben a katasztrofális pillanatban Torin besétál a bolt üveg tolóajtóin.

Egyetlen pillantás a szemébe elárulja, hogy mély, végzetes bajban vagyok. Arany íriszei azonnal elsötétülnek a halálos szándéktól. A levegő hőmérséklete hirtelen lezuhan.

„Te.” Torin sötét, parancsoló hangjára a közelben tartózkodók mind egy szálig a mi irányunkba fordulnak.

A rémisztő elrendelt társam oldalához sietek. Feltételezem, hogy azért dühös rám, mert túl sokáig tartott a gyógyszertári kitérő, de halálos tekintete elkerül engem. A kasszák közelében álló idegen férfiak csoportjára mered.

„Torin, Alfa Tharion fia. Apád halála óta nem láttalak” – mondja az idősebb férfi kimért, óvatos hangon.

„Ne kezdj ki velem, te vén, ostoba ember!” – sziszegi Torin, és kivillantja éles fogait.

A jóképű fiú előrelép, lezárja a távolságot, és kidülleszti a mellkasát. „Engem gyűlölsz, Torin. Hagyd ki az apámat ebből. Végtére is, már csak egyikünknek van apja.”

A fiatal hím hidegen vérig sérti Torint a halott apjával kapcsolatban. Anélkül, hogy válaszra várna, a rivális fiú sarkon fordul, és kisétál az üvegajtókon. Az idősebb férfi követi őt a parkolóba. A hatalmas Béta az utolsó, aki elhagyja az épületet, vetve még egy utolsó pillantást az irányomba.

Gyorsan ráeszmélek a helyzet rémisztő súlyosságára. Az idősebb férfi Alfa Vance. A jóképű fia Ryker. Az Aranyozott Vander falkából származnak. Ryker Torin egész életen átívelő riválisa.

„Mindenki. Kifelé” – szólal meg Torin hátborzongatóan, veszélyesen nyugodt hangon.

Ez nem kiáltás, de a hangjában lévő puszta fenyegetés a rettegés lökéshullámát küldi végig a termen. A bolt alkalmazottai és a vásárlók vak pánikban tülekednek a kijáratok felé. Még a létesítmény tulajdonosa is kimenekül a kasszák mögül, és kirohan a hátsó ajtón. Ezen a területen senki sem meri próbára tenni a leendő Alfából sugárzó veszélyt.

Abban a pillanatban, ahogy kettesben maradunk az üres boltban, megpróbálom megmenteni a rémálmot.

„Sajnálom, hogy eddig tartott. Leestek a cuccaim, és…”

„Először az arcomba tolod azt a kölyköt, Gideont. Most meg azt látom, hogy ahhoz a haldokló vénemberhez, Vance-hez és a semmirekellő fiához, Rykerhez dörgölőzöl. Komolyan ennyire kétségbeesetten vágysz a figyelemre, vagy csak szimplán mélységesen ostoba vagy?”

Szemeim tágra nyílnak a valódi döbbenettől. Ő volt Ryker? A halálos ellenség, akit Torin gyermekkora óta megvet? A szomszédos terület rivális Alfája?

„Esküszöm, Torin, nem tudtam…”

Nem tudom befejezni a mondatot. Torin dühe kifelé robban. Könyörtelenül belerúg egy hatalmas áruállványba. Konzervdobozok százai zuhannak fülsiketítő zajjal a fényes padlóra. A fémes csörömpölés a fülembe cseng, amitől összerezzenek.

„Miért csinálod ezt?!” – sikoltom, és a kezemmel befogom a fülemet.

„Hogy miért csinálom ezt?!” – gúnyolódik Torin.

Belerúg egy másik nehéz polcba. A hatalmas fémszerkezet úgy dől össze, mint a dominó, színes dobozokat, üvegeket és műanyag palackokat szórva szét mindenfelé. Egy üveg tésztaszósz a csizmám közelében zúzik darabokra, pirosra fröcskölve a fehér csempét. Viharos léptekkel gázol át a pusztításon, amíg centikre nem áll az arcomtól.

„Láttam, hogy a kezedbe csúsztatja a kártyáját. Mi az árad, Marcella? Huh? Az ágyam nem volt elég jó színpad neked, hogy a következő szerepedre jelentkezz? Ryker új mostohaanyja, vagy Ryker kis kurvája tervezel lenni? Miután olyan rohadt ártatlannak tetteted magad előttem, és visszautasítod a dolgokat, amiket megpróbálok neked adni… idejössz találkozni Rykerrel? Hogy az ő kurvája legyél, pontosan úgy, ahogy nekem is az vagy?”

Aljas vádjai nem csupán marnak. Szétzúzzák a szívemet. A szemem mögötti perzselő hőség dühös, súlyos könnyekké alakul át, amelyek végigpatakzanak az arcomon. Azt hiszi, hogy a legnagyobb ellenségeinek árulom a testemet.

„Kurva? Te vagy az egyetlen ember, akivel valaha is voltam!” – sikoltom túl a káoszt, a torkom már teljesen nyers.

„Akkor minek nevezed azt a személyt, aki reggel és este is a rendelkezésemre áll, hogy használjam? Egy kényelmi eszköznek. Feltakarítod a mocskomat és megmelegíted az ágyamat. Nem neveztelek semmi olyannak, amiről ne bizonyítottad volna be, hogy az vagy. Most pedig fogd azt a szánalmas ajánlatot, amit az az öregember adott neked, és húzz el az életemből örökre.”

Torin széles hátat fordít nekem, arra készülve, hogy ott hagyjon állni a romok között.

Kétségbeesetten és a könnyektől elvakítva utána rohanok. A karjaimat szorosan a háta köré fonom, nedves arcomat a drága ingébe temetem. Nyíltan zokogok, fittyet hányva minden büszkeségemre és méltóságomra.

„Hogy nevezhetsz így engem?!” – zokogom a gerincének támaszkodva, és úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta.

Hátborzongató, Alfa erővel, játszi könnyedséggel fejti le a karjaimat a testéről. Ellök magától, a szeme hideg és halott.

„A saját szememmel láttam. Láttam az interakciót.”

„Én annyira próbálkoztam! Visszautasítottam az ajándékaidat, a pénzedet… mindent megtettem, hogy sose nézz rám így! De a nap végén te ezt gondolod rólam? Nincs szíved, Torin. Sötét vagy. Te egy…” – kapkodok levegő után, fuldokolva a saját fájdalmamban, ahogy a sértés elhal a nyelvemen.

„Én Alfa vagyok! Apám meghalt, és hamarosan én leszek az Alfa. Ha még mindig az én területemen leszel, amikor hivatalossá teszem a címemet, személyesen foglak végigkísérni a Végítélet Útján. Gondoskodni fogok róla, hogy az egész falka pontosan tudja, mi vagy te.”

A vér kifut az arcomból. A Végítélet Útja egy rémálom. Ez egy brutális szégyenmenet, ahol a falka kényszerít a távozásra, mocskot dobálnak rád, és letépik a ruhát a hátadról. Ez a végső, legmegalázóbb gyalázat, mielőtt kitaszítanak, hogy vadászott kóborlóvá válj.

Épp az imént fenyegetett meg a saját pusztulásommal. A közvetlen fenyegetés valami alapvetőt tör szét a mellkasomban. Az iránta érzett szerelmem millió éles, cakkos darabra zúzódik.

Rákényszerítem Torint, hogy rám nézzen, átlépve egy kupac törött üvegen, hogy elálljam az útját.

„Én vagyok az, Marcella! Miért viselkedsz így? Félreértés volt! Nem tudtam, hogy az Ryker! Nem tudtam, kik ők!”

„És mégis adott neked egy kártyát. Lehetsz elég naiv ahhoz, hogy elhidd, ez véletlen volt, de én nem vagyok az, Marcella. Ennyit a hűségről. Mióta megy már ez? Mióta tárod szét a lábadat Rykernek? Vagy az öreg is sorra kerül?”

Könyörtelenül tovább vádol azzal, hogy a halálos ellenségeinek tárom szét a lábamat. A puszta tiszteletlenség túllök a töréspontomon. A pusztító bánat elpárolog, és a helyét vakító, fehéren izzó düh veszi át.

Végül elpattan bennem a húr. Hátrahúzom a karom, és elképesztő erővel, egyenesen arcon vágom.

Ahogy a tenyerem a hibátlan, aranyló bőrének csapódik, az éles csattanás puskalövésként visszhangzik az üres sorok között. A kezem ég az ütéstől. A feje durván oldalra csapódik. Rémisztő, súlyos csend ereszkedik a romba dőlt boltra. Óvatosan hátralépek egyet, hirtelen rádöbbenve, mit is tettem. Épp most ütöttem meg a leendő Alfát.

Hatalmas mellkasa zihálni kezd, ragadozó dühvel emelkedik és süllyed. Az állkapcsában megfeszülnek az izmok, ahogy összeszorítja a fogait.

Végül Torin lassan visszafordítja az arcát felém. Arany szemei minden érzelemtől mentesek. A tekintetében lévő sötétség megfagyasztja a vért az ereimben.

„Végeztünk.”

Hidegen kijelenti a mi kettőnk végét. Anélkül, hogy egyetlen pillantást vetne hátra, kiviharzik a boltból, nehéz csizmái ropognak a törmeléken. Megbénulva állok, és a betört üvegajtókon keresztül nézem, ahogy röviden beszél a kint bujkáló, rettegő bevásárlóközpont-tulajdonossal. Torin beszáll a fekete Bentley-jébe, és elhajt az éjszakába, a motor zúgása a távolba vész.

Egyedül és összetörten hagy a fizikai pusztítás romjai között.