JADE

Mia fogja az oldalát, és kétrét görnyed a forgalmas betonjárdán. Könnyek csorognak a kipirult arcán.

"Látnod kellett volna az arcodat!" – kapkod levegő után a hisztérikus nevetőgörcsök között. "Úgy nézett ki, mintha az agyad abban a másodpercben zárlatos lett volna, amikor az ágyéka belépett a személyes teredbe."

"Ha csak feleolyan fura volt, mint a te arcod, amikor megláttad, akkor biztosan fergeteges volt." – Kitépem a kezéből az összegabalyodott bőr kutyapórázokat.

Elindulok lefelé a Michigan Avenue járdáján. A tempómat büntetően gyorsan tartom, a lehető legnagyobb távolságot téve magam és a park közé. Túlterheltnek érzem magam. Úgy érzem, mintha a saját szörnyű döntéseim falkája üldözne. Rápillantok Magnusra. A hatalmas dán dog szomorúan üget az oldalamon, nehéz feje lóg. Egyértelműen hiányzik neki az új milliárdos barátja.

"Cserbenhagytál. Egyáltalán hová tűntél az alatt a válság alatt?" – vetem oda a vádat a vállam felett.

Mia kocog néhány lépést, hogy utolérjen. Letörli az elkenődött szempillaspirál nedves csíkjait a szeme alól. "Nem akartam megzavarni azt az imádnivaló, véletlen találkozást."

"Ez nem egy imádnivaló, véletlen találkozás volt. Ez egy katasztrófa volt. Úgy nézett ki, mint egy jelenet a HR osztály munkahelyi szexuális zaklatásról szóló oktatóvideójából." – Szorosabbra fogom a pórázokat.

Grigorij Belinszkij elegáns névjegykártyája szinte lyukat éget a farzsebem vékony anyagán. Minden egyes lépésemmel érzem a fizikai súlyát.

Mia mellém lép, és úgy vigyorog, mint egy bolond. "Tetszettél neki."

A mellkasom szánalmas, nemkívánatos módon megrezzen a gondolattól. Száraz, durva nevetést erőltetek ki magamból, hogy elfedjem a reakciót. "Udvarias volt. Ez már önmagában is csoda. Rá kellett volna hívnia a rendőrséget."

"Pontosan! Egy óriás kutya meghágta a drága, méretre szabott nadrágját, Jade. És nemcsak, hogy tökéletes úriemberként viselkedett, de még a kártyáját is odaadta neked miatta." Megvárja, amíg befejezem a gondolatot. Csak üres tekintettel meredek előre a forgalmas utcára. Kifúj egy nagy adag levegőt. "Mert tetszettél neki, te krumpli!"

Erősen a húsba harapom az alsó ajkamat. "Nem vagyok benne biztos."

"Add ide a kártyáját."

A bal kezemben görcsösen szorítom a bőrszíjakat. A jobb kezemmel kihalászom az elegáns kártyát a farzsebemből. Átnyújtom neki. Abban a pillanatban, ahogy a vastag papír elhagyja az ujjaimat, pánik hulláma mos át rajtam. Legszívesebben azonnal visszakapnám.

Mia megáll. Megvizsgálja a nehéz kartont és a csillogó arany dombornyomást. Tökéletesen ápolt szemöldöke a puszta döbbenettől felszalad. Aztán elolvassa a középre nyomtatott nevet. A szemei kidagadnak a helyükről.

"Grigorij Belinszkij! Mármint a Grigorij Belinszkij?!" Mia teli tüdőből visítja a nevet.

A hirtelen zaj miatt mind a négy kutya felfigyel. Patsy, az uszkár csahol. Snide, a terrier húzza a nyakörvét.

"Fel kellene ismernem a nevet? Színész vagy valami ilyesmi? Most rögtön rá kellene gugliznom?" – kérdezem, próbálva kigubancolva tartani a kutyákat.

Mia közelebb kapja a kártyát az arcához. Úgy forgatja, mintha kincses térképet vizsgálna rejtett nyomok után kutatva. "Egy millió találatot kapnál egy keresésre, az biztos. Három egymást követő évben választották Chicago legdögösebb fiatal vállalkozójának. Huszonhét éves korára önerőből lett milliomos. Zilliónyi cége van szerte a világon." Szünetet tart, szemei sötét izgalommal csillognak. "És a pletykák szerint szoros szálak fűzik az orosz maffiához. Őszintén szólva, ez csak hozzátesz az egész csomaghoz."

Olyat nyögök, hogy a járókelők is meghallják. Megforgatom a szemem. "Szóval nem is igazán híres. Te csak őt akarod szerepeltetni a maffiás romantikus nedves álmaid veszélyes főszereplőjeként."

"Mindenki szereti a rosszfiúkat." Vállat von, esze ágában sincs tagadni a vádat.

A bőröm bizsereg. Azonnal eszembe jutnak Grigorij búcsúszavai a parkból. Technikailag közvetlenül Magnushoz beszélt. De azok a viharszürke szemek merőben az enyémekre szegeződtek.

A rossz kutyáknak jut a legtöbb móka.

"Ezért randizol csak unalmas értékesítőkkel és gyógyszerügynökökkel?" – vágok vissza.

"Az éttermi kedvezmények és az ingyen gyógyszerek miatt randizom velük. De azt gyanítom, hogy Mr. Nagy és Rossz Belinszkij sokkal többet tud majd nyújtani olcsó, vény nélkül kapható köhögéscsillapítónál, amikor felhívod őt." Mia vigyorog.

"Nem hívom fel, Mia."

Kinyújtja a kezét, és olyan erősen csap a karomra, hogy piros folt marad a bőrömön. "Mi a pokolért nem? Okkal adta oda a kártyáját."

"Egy ilyen rangú embernek valószínűleg csak van egy kutyája, amit velem akar sétáltatni." Összerezzenek a saját szavaimtól. Még én is hallom, mennyire gyengén és szánalmasan hangzik ez. "Csak üzlet volt."

"Persze. Mert az összes szigorú üzleti megbeszélésem a nadráglevételről szóló súlyos vitákkal végződik." Mia megrázza a fejét.

Legszívesebben felfeszíteném a legközelebbi csatornafedőt, bemásznék, és a sötétben meghalnék. "Azt a részt is hallottad?"

"Mindent hallottam. Semmi sem volt abban az interakcióban távolról sem profi. Flörtöltél. Csupa nagybetűvel."

"Nem akartam, hogy rögtön az új üzleti vállalkozásunk első napján egy hatalmas perrel nézzünk szembe!" A hangom sokkal élesebb lesz a szándékoltnál. Kétségbeesetten hangzom. "Pánikba estem. Csak kedves akartam lenni, és felajánlottam, hogy kifizetem a tisztítószámláját. El akartam simítani a dolgokat. Ez minden."

"Ha ez szigorúan üzlet volt, miért nem adtad oda neki az új cégünk névjegykártyáját?" Egy ravasz, győztes mosoly játszik a fényes ajkain. "Egyértelműen olyan ember, aki kiszervezi a házimunkáit. Gazdag és befolyásos barátai vannak. Bemutathatott volna minket mindannyiuknak, hogy építsük az ügyféllistánkat."

Bámulom őt, sarokba szorítva hibátlan logikájától. Túl késő már felpattanni Magnus széles hátára és hazalovagolni a lakásomba?

"Nem gondoltam idáig." – mormolom.

Mia rám kacsint. "Egyáltalán nem gondolkodtál, ugye?"

"Mit akarsz, mit mondjak?"

"Az igazság jól jönne."

Teljesen vereséget szenvedve a magasba emelem a szabad karomat.

"Rendben. Egyáltalán nem gondoltam az üzletre. Csak arra gondoltam, hogy mennyire akartam egy ürügyet, hogy ráugorjak. Le akartam rántani magammal, rá akartam mászni, és be akartam fogadni a vastag farkát magamba, ott lent, a nyilvános fűben." Beballom a nyers igazságot.

Mia hátraveti a fejét. Olyan rikácsoló nevetésben tör ki, ami felkelti néhány ártatlan kocogó értetlen tekintetét. Már nem tudom visszatartani. Csatlakozom hozzá a hisztérikus nevetésben. A feszültség megtörik. Magnus újabb gyászos nyüszítést hallat, ami gyanúsan úgy hangzik, mintha mélyen egyetértene a vallomásommal.

Végül visszanyerjük a hidegvérünket. Megpaskolom Magnus hatalmas fejét.

"Rendben. Ez volt az egész életem legkevésbé profi tizenöt perce. Térjünk vissza a játékba, és vigyük vissza ezeket a kutyusokat a gazdáiknak, mielőtt bármiféle további hágásra sor kerülne. Elég bűncselekményt követtem el egyetlen délután alatt." Határozottan megragadom a pórázokat.

Befejezzük az ütemezett utunkat a kiterjedt várostömbökön keresztül. Sikerül letennünk Patsyt, Snide-ot és Blue-t a saját toronyházuknál. Mindezt anélkül tesszük, hogy Grigorij Belinszkijt újra megemlítenők. Mia kényelmesen elhanyagolja, hogy visszaadja nekem az arany névjegykártyát. A saját zsebébe csúsztatja. Nem kérem vissza. Nincs meg a bátorságom ahhoz, hogy szembenézzek a valóságával.

Megtesszük az utolsó szakaszt a legújabb és legigényesebb ügyfelünk rezidenciájához. Megközelítjük a szürke kőből épült kastély tornyosuló sárgaréz dupla ajtóit. Az impozáns építményhez képest a szűkös lakásom úgy néz ki, mint egy vizes kartondoboz, amit egy gyorsétterem mögé dobtak ki.

Mia abban a pillanatban újra felhozza a témát, amint a lépcsőhöz érünk. "Tényleg nem fogod felhívni?"

Kihalászom a sárgaréz pótkulcsot a sportmelltartómból. Becsúsztatom a zárba, és benyomom a nehéz bejárati ajtót. Magnus berohan, majdnem kiütve a térdemet, ahogy hatalmas teste átpréselődik a lábam mellett.

"Mi értelme, Mia? Semmi sem sülhet ki belőle."

"Honnan tudnád, ha meg sem próbálod?"

Követem Magnust a hatalmas folyosón. Belépünk egy érintetlen konyhába, amely úgy néz ki, mintha az Architectural Digest címlapjára illene. A csiszolt sötét fapadlók modern függőlámpák fényében csillognak. Egy hatalmas, két hold kiterjedésű importált fehér márványlap szolgál a középső szigetként. Professzionális minőségű rozsdamentes acél készülékek sorakoznak a falakon. A tér tágas, hideg és makulátlan. Üvölt róla a régi pénte.

"Csak tudom." Odamászom a mosogatóhoz, és megfogom a nehéz porcelán vizes tálat. "Grigorij és én különböző univerzumokban létezünk. Alig vagyunk azonos fajta. Ő messze túl van a ligámon. Nem vagyok hajlandó kitenni magam az elkerülhetetlen szívfájdalomnak."

Mia megkerüli a hatalmas márványszigetet. Hangosan kigúnyolja a védekező logikámat. Megáll előttem. Leengedi a tekintetét, és szándékosan a lábam közé bámul. Mindenféle kifinomultságot nélkülöz.

"Felejtsd el a szívedet. Hagyd, hogy a férfi inkább a puncidat tegye tönkre."

Hirtelen, égő szükségét érzem, hogy a kezemmel eltakarjam magam. Hátat fordítok neki. Leteszem a nehéz tálat a padlóra. Nézem, ahogy Magnus úgy támad a vízre, mintha szomjan halna. Cseppek fröccsennek a kopott tornacipőmre, miközben simogatom a meleg, izmos hátát.

Magnus szárazra issza a tálat. Odamászom a hatalmas üveg franciaajtókhoz. Kaparja az üveget, könyörögve, hogy kimehessen.

Kioldom a sárgaréz zárat, és elcsúsztatom a nehéz ajtót. Kétségbeesetten vágyom valamilyen ürügyre, hogy elmeneküljek a vallatás elől.

"Nem érdekelnek az alkalmi kapcsolatok." – jelentem ki határozottan a tényt.

Ez az igazság. Még akkor is, ha a parkban folytatott elmebeteg szóváltásom lényegében egy villogó neonfelirat volt, amely arra kérte, hogy másszon meg, és tegyen velem mocskos dolgokat.

Követem az óriás kutyát ki a friss levegőre. A kiterjedt tetőkert egy privát oázis. A hatalmas birtok emeletének felét elfoglalja. Óriási terrakotta cserepekben pompáznak az élénk, egzotikus virágok. Buja zöld indák másznak fel az egyedi fa lugasokon, árnyékot és páratlan magánéletet biztosítva.

Elsétálok a kovácsoltvas teraszbútorok mellett. Megállok a vastag üvegkorlát szélénél. A szél az arcomba korbácsolja a kócos hajamat. Kinézek egyenesen Chicago kiterjedt városára. Tornyosuló üveg- és acélszerkezetek fúrják át a felhőket. A horizont a hatalomtól szikrázik.

A mellkasom az elszigeteltség mélységes érzésétől sajog. Bámulom az érinthetetlen, magas színvonalú életet, amely mérföldeken át húzódik minden irányba. Ez az ő igazi világa. Ő ezekből a magasságokból uralkodik. Én lenn állok a sárban, és mások kutyáit sétáltatom, csakhogy kifizessem a lakbért. A hatalmas osztálykülönbség súlyosan és hidegen telepszik meg pontosan a mellkasom közepén. Nem tartozom az ő világába.