Azt hiszem, a kávéházis incidenst követő héten még jobban megvetem Declant és Gavint. Az ok egyszerű és dühítő. Tiffany folyton a számukért nyaggat. Ráadásul rájött, hogy a takarómon lévő képeken a szőke fiú Declan. Most végtelen mennyiségű kérdése van arról, hol készültek azok a fotók. Az őrületbe kerget vele. Azt hittem, jófej csaj, amikor először találkoztunk, de kiderült, hogy ő is csak egy újabb stoplivadász, mint az összes többi lány a gimiben.

A mélyen gyökerező bizonytalanságom ismét a felszínre tör. Soha nem tudtam, hogy az emberek őszintén kedvelnek-e azért, aki vagyok. Mindig úgy éreztem, mintha csak eltűrnének, hogy közelebb kerülhessenek Declanhez. Régebben meghívtak a legjobb bulikba, és minden népszerű srác a barátom akart lenni. Végül rájöttem az igazságra, és magányos farkas lettem. A fejemet a tankönyveimbe temettem, és ignoráltam a körülöttem lévő embereket. Azt hittem, az egyetem tiszta lappal indul, ahol senki sem ismeri a hátteremet. Ehelyett olyan érzés, mintha a gimi fájdalmas ismétlődése lenne az egész.

A gólyahét gyorsan elrepül. Tiffany megpróbál elhívni magával és az új barátaival, akiket a koleszban szerzett, de én visszautasítom az ajánlatát. Valószínűleg elmondta az új baráti társaságának, hogy én vagyok Declan Frost húga. Nincs kedvem egész este róla szóló, tolakodó kérdések elől kitérni.

"Hé, Declan húga!"

Megforgatom a szemem a kiáltásra. Ez az utolsó este a hivatalos tanítás megkezdése előtt. Épp most jöttem el az étkezőből, és a füves egyetemi udvaron vágok át. Szándékosan kerültem Declant egész héten. A hírneve mégis mindenhol a nyomomban jár. Megállok, és megfordulok, készen arra, hogy jól megmondjam a magamét annak, aki kiabál.

A dühös szavak azonnal elakadnak. Egy aranyos srác, vakító mosollyal az arcán, odaszalad hozzám a füvön, és megáll előttem. Úgy néz ki, mint a kvintesszenciális, ízig-vérig amerikai fiú, szélfútta szőke hajjal és világoskék szemekkel.

Kinyújtja felém a kezét. "Szia. Nolan vagyok. Gondoltam, bemutatkozom."

A szívem kihagy egy ütemet. Kinyújtom a kezem, és megrázom a meleg tenyerét. "Sylvie."

Megdönti a fejét, és tanulmányozza az arcomat. "Király név."

"Köszi." – ejtem vissza a kezem az oldalamra.

Újabb sármos mosolyt villant, és a hüvelykujjával a mellkasára bök. "Én is gólya vagyok. A focicsapatban játszom."

Az iskola színeit viselő póló van rajta. Ha bekerült ebbe a csapatba, biztos tehetséges. Megfordulok, és elindulok a kollégiumom épülete felé. Nolan könnyedén mellém lép, és lépésről lépésre felveszi a tempómat.

Oldalra pillantok rá. "Hadd találjam ki. Irányító? Nem kaptad meg a memót? Én tabu vagyok. Hozzáérsz, és meghalsz."

Meg kell mondanom, csodálom azt a tényt, hogy van mersze odajönni beszélgetni velem az után a nyilvános látványosság után.

Felnevet Gavin nevetséges parancsán. "Futó, valójában. Idén vörösmezes vagyok."

A vörösmezes (redshirting) egy tipikus gyakorlat az egyetemi amerikaifociban. Az első évben nem játszol. Ehelyett a csapattal edzel, amíg meg nem tanulod a játékrendszert. A legtöbb esetben így jobb játékosokká válnak. Declan pontosan ugyanezt csinálta, amikor megérkezett. Technikailag a bátyám most másodéves, de tanulmányi szempontból csak egy évvel jár előttem.

A kíváncsiságom felülkerekedik. "Szóval, mit mondtak rólam az edzésen?"

Tényleg tudni akarom, milyen pletykák keringenek. Tudják, hogy vér szerint nem is vagyok Declan húga? Vagy csak egy tiltott tárgy vagyok számukra?

Nolan lemosolyog rám, a kék szeme sarka ráncba szalad. "Tabu vagy. Ha hozzáérünk, meghalunk."

Vitathatatlanul aranyos. Egészségesnek tűnik, pont olyan fiúnak, akivel beszélgetnem kellene. Nincs sok tapasztalatom a randizás terén. Otthon mindenkit vagy elijesztett tőlem a túlságosan védelmező bátyám, vagy csak azért beszéltek velem, hogy bevágódjanak Declannél. Declan olyan, mint a nap. Mindenki fürdeni akar a melegében, és a pályáján belül akar maradni.

Egy apró mosollyal nézek fel rá. "Akkor neked szép nagy golyóid vannak."

Megvonja széles vállát, a fenyegetés meg sem hatja. "Úgy gondoltam, egy gyönyörű lányért megéri a kockázatot."

A fülem lángolni kezd a bóktól. Hálás vagyok, hogy ma ki van engedve a hajam, így elrejti a nyakamon felfelé kúszó hirtelen pír hullámát. Csendben navigálunk át a kampusz hátralévő részén, amíg meg nem állunk a kollégiumom épülete előtt.

Az üveg bejárati ajtók felé mutatok. "Ez az én helyem."

Nolan hátradől a sarkán, elhúzva a pillanatot. "Szóóóóval... Ez az a pont, ahol elkérem a számodat."

Felhúzom a szemöldökömet a sima előadásmódján. "Ezt kérdezed, vagy mondod?"

Ismét felvillantja azt a vakító, fehér mosolyt. "Mindkettő."

Elgondolkodtat, vajon ezek a saját fogai-e. Olyan könnyű lenne megadni neki a számomat. Flörtölhetnék vele, és megtapasztalhatnék egy normális egyetemi interakciót. De a bénító bizonytalanságom fellángol, és nehéz csomót képez a gyomromban. Mik a valós szándékai? Azért kérdezi, mert őszintén meg akar ismerni, vagy ez egy kiszámított trükk, hogy közelebb kerüljön a bátyámhoz?

Annyira hihetetlenül el van baszva, hogy még csak élvezni sem tudom az egyetemi élményemet anélkül, hogy mindent megkérdőjeleznék. Talán a másik két egyetem egyikét kellett volna választanom, amelyek szintén felajánlottak nekem egy részleges ösztöndíjat. Ez az ajánlat azonban egyszerűen túl jó volt ahhoz, hogy kihagyjam. Most csapdába estem Declan árnyékának mélyén, és én nem erre szerződtem.

Udvarias kifejezést erőltetek az arcomra, hogy álcázzam a belső zűrzavaromat. "Örülök, hogy megismertelek, Nolan."

Fizikailag fáj, hogy nem adom meg neki a számomat. Csak kacsintok neki, és megfordulok, hogy bemenjek az épületbe. Lesznek még más aranyos fiúk az életemben, akiknek semmi közük a bátyám focicsapatához. Még akkor is, ha ez a bizonyos srác tényleg, de tényleg nagyon aranyos volt.

Végigmegyek a hosszú folyosón, és kinyitom az ajtómat. Amint belépek a hálószobámba, a telefon hangosan megcsörren a zsebemben. Előhúzom a készüléket, és nagyot sóhajtok, amikor meglátom Declan nevét villogni a képernyőn.

Megnyomom a fogadás gombot, és a fülemhez emelem a telefont. "Bátyuskám. Minek köszönhetem ezt az örömöt?"

A hangja vibrál a parányi hangszórón keresztül. Még a szokásosnál is mélyebb, és sötét, veszélyes felhangot hordoz. "Mit csináltál, miért sétáltál egy focistával?"

Megdermedek a szoba közepén, a szorításom ráfeszül a műanyag tokra. "Követsz engem? Vagy vannak valami kémeid, akik a parancsaidat teljesítik?"

Egy érdes lélegzetvétel hallatszik a vonalon. "Nem akarom, hogy játékosokkal beszélgess!"

Forró düh buborékol fel a mellkasomban a parancsoló hangnemétől. A kint érzett bénító bizonytalanság egy pillanat alatt semmivé foszlik. Helyét a tiszta lázadás mámorító hulláma veszi át.

"Szerencsére nem kell azt csinálnom, amit te akarsz!"

A hangja merev figyelmeztetésbe csap át. "Sylvie."

Van valami intenzív abban, ahogy a nevemet mondja. Egy súlyos érzelem, amit nehéz megfejteni, és nem vagyok hajlandó most elemezni. Megrázom a fejem, annak ellenére, hogy nem láthat.

"Azzal beszélgetek, akivel csak akarok, Declan. Jó éjszakát."

Elveszem a telefont a fülemtől, és bontom a vonalat. Az ujjaim sebesen kopognak a képernyőn. Egyetlen uncia habozás nélkül rányomok a blokkolásra a kapcsolati profilján. Nem ő fogja diktálni, kivel beszélhetek ezen a kampuszon. Nem a tulajdona vagyok.

Egy hullámnyi bosszúság önt el. Most már bánom, hogy pusztán dacból nem adtam meg a számomat Nolannek korábban. A telefonomat bámulom. Ezt még mindig helyrehozhatom.

Ahelyett, hogy meghátrálnék, a következő legjobb dolgot teszem. Megnyitom az Instagram alkalmazást, és egyenesen Declan profiljára navigálok. Rábökök a követési listájára, és beírom Nolan nevét a keresőbe. A running_nolan felhasználónév azonnal felugrik. Rábökök a képére, és azonnal bekövetem.

És mit csinálok ezután?

Megnyitok egy közvetlen üzenetet Nolannal, és beírom a telefonszámomat. Megnyomom a küldés gombot, és nézem, ahogy a szövegbuborék kézbesítődik.

Ezt kapd ki, Declan Frost.