Szemszög: Elowen

Kimerült, vérző testemet átvonszolom a fák vonalán. Minden izmom éles fájdalomtól lángol, amikor végre elérek a falkaház elé. Tüdőm minden egyes szaggatott lélegzetvételnél ég, lábaim pedig remegnek, azzal fenyegetve, hogy összecsuklanak a súlyom alatt. Az udvaron kaotikus tömeg verődött össze. Felzaklatva, szorosan egymáshoz préselődve állnak körben, morajlásukat messzire viszi az esti szellő. Utat török magamnak a sűrű embertömegen át, ügyet sem vetve a karomat és lábamat borító, sajgó karcolásokra, amelyeket a sűrű erdőn átvezető, eszeveszett menekülésem során szereztem.

Áttörök a bámészkodók első során, és a lélegzetem elakad felsebzett torkomban. Az Alfa egyenes derékkal, tekintélyt parancsolóan áll a hatalmas kőlépcső tetején, sötét árnyékot vetve az udvarra. Közvetlenül nehéz bőrcsizmája előtt három halott kóbor élettelen teste hever. Csomós szőrüket sötét, megalvadt vér szennyezi, végtagjaik természetellenes szögben kitekeredtek. Kiontott vérük fémes szaga sűrűn üli meg a levegőt, elkeveredve a feszült falkatagokból áradó ideges izzadság szagával. Már pusztán a látványtól is felfordul a gyomrom. Gyűlölöm a kóborokat. Nem hoznak magukkal mást, csak halált és pusztulást.

Draven büszkén áll az apja mellett. Minden porcikájában falkánk ádáz, rátermett leendő vezetőjének tűnik, állkapcsa határozottan megfeszül. Vespera a fiú karjába kapaszkodik; választott társaként áll az oldalán. Figyelem arrogáns vigyorát, ahogy letekint a halott kóborokra; úgy kezeli ezt a brutális jelenetet, mintha csak egy színpadi előadás lenne, amit kizárólag az ő szórakoztatására rendeztek meg. Testét szorosan Draven oldalához préseli, és úgy viselkedik, mintha élet és halál ura lenne.

Mellkasom keserű fájdalommal szorul össze. Draven igazán megérdemelne valakit, aki szereti őt. Olyan társra van szüksége, aki magát az embert becsüli benne a titulus mögött, nem pedig egy ilyen gonosz lányra, aki csupán a státuszára és a hatalmára áhítozik. Vespera soha nem fog neki őszinte szeretetet vagy hűséget nyújtani; őt csakis a korona érdekli, amelyet a fiú egy napon viselni fog.

Vespera felszegi az állát. Végigpásztázza a tömeget, tekintete végigsiklik falkánk tagjainak aggodalommal teli arcán. Rosszindulatú szemei az enyémekbe fúródnak. Gonosz, diadalmas vigyor villan át az arcán. A baljós arckifejezés csak a másodperc töredékéig időzik rajta, mielőtt a megjátszott rémület maszkjává torzulna. Hangosan felzihál, magára vonva az udvaron lévők minden tekintetét.

– Ő volt az! Ő engedte be őket! – vádaskodik Vespera.

Kinyújtja a karját, és éles, manikűrözött körmével egyenesen az arcomra mutat. A hatalmas tömeg úgy válik ketté, mint a Vörös-tenger; mindenki kapkodva hátrál el mellőlem. Teljesen elszigetelve állok egy széles, üres kör közepén. Szúrós tekintetek százai szegeződnek rám, közös pillantásuk tele van gyilkos gyanakvással. A vádját követő csend egyenesen fülsiketítő. Aztán megindulnak a dühös suttogások, és futótűzként söpörnek végig a falkán.

Vakító pánik lesz úrrá rajtam. Szívem eszeveszett ritmusban kalapál a bordáim alatt. Rettegek a kóboroktól. Már pusztán vad támadásaik gondolatától is meghűl a vér az ereimben. Soha nem szövetkeznék velük, hogy ártsak a saját falkámnak. Szóra nyitom a számat, hogy megvédjem magam, de a szavak elhalnak remegő ajkamon.

Draven előlép. Tekintélyt parancsoló hangja átvág a falka dühös morajlásán, a remény halvány szikráját nyújtva számomra.

– Vespera, ez súlyos vád! Nem ítélhetjük el pusztán egyetlen kijelentés alapján. Kérlek, mondd el nekünk, pontosan mit láttál!

Vespera szinte fürdőzik a falka osztatlan figyelmében. Kidülleszti a mellét, készen arra, hogy előadja rosszindulatú hazugságait a lenyűgözött közönségnek.

– Rajtakaptam, hogy ételt lop a falkaház konyhájáról! Besurrant az erdőbe, és amikor utána mentem, rájöttem, hogy egy veszélyes kóbort rejteget az apró kis viskójában! – kiáltja Vespera, és úgy ereszti ki a hangját, hogy a falka minden egyes tagja jól hallja a kitalált mesét.

Az egész falka egyszerre, megdöbbenve hőköl fel. A hang fizikai hullámként csapódik nekem. A mérges morajlás dühödt kiáltozássá fajul.

– Nem! Ez hazugság! Nem tettem ilyet! – kiáltom kétségbeesetten, a magam igazát védve, szinte könyörögve, hogy valaki hallgasson a józan észre.

– Csend! Hozzátok elém, most azonnal! – csattan fel az Alfa.

Parancsa feltétlen engedelmességet követel. Két nagydarab őr válik ki a tömegből. Fájdalmasan erős szorítással ragadják meg a karomat, vaskos ujjaik mélyen a húsomba vájnak. Előrevonszolnak, csizmám hasztalanul súrlódik a porban. Az őrök felrángatnak a kőlépcsőn, majd tehetetlenül a földre löknek. Egyenesen az Alfa csizmája előtt zuhanok a durva kőre, tenyerem lehorzsolódik, térdem pedig fájdalmasan a kövezetnek csapódik.

Zihálva emelem fel a tekintetem. Még Draven sem tesz egyetlen mozdulatot sem, hogy felsegítsen. Hideg, kifürkészhetetlen arccal mered rám, állkapcsát szorosan összeszorítja. A helyzetem kilátástalan valósága hirtelen rám zuhan. Nem vagyok más, csak egy alantas, farkas nélküli ómega. Bármi is legyen az igazság, nekem sosem fognak hinni a Béta lányával szemben. Az én szavam itt nem jelent semmit.

– Állj fel! – üvölti az Alfa.

Keservesen feltápászkodom, zúzódásokkal borított végtagjaim reszketnek fojtogató pillantása súlya alatt. Amint kiegyenesedem, hirtelen felém veti magát. Mély levegőt vesz, és beleszimatol a nyakam hajlatába. Arra számítok, hogy eszeveszett menekülésem során rám tapadt por és izzadság szagát fogja érezni. Ehelyett azonban úgy hőköl hátra, mintha fizikai csapást mért volna rá egy láthatatlan erő. Arca sötét bíborvörösre gyúl a fékezhetetlen dührohamtól. Nyakán megfeszülnek az inak, miközben színtiszta undorral mered rám. Közel hajol, és úgy leviszi a hangját, hogy a közelgő fenyegetést csak én halljam.

– Egy erős farkas közvetlen közelében voltál. Mindenhol érzem rajtad az elsöprő erejű auráját, és biztosan nem egy kóbor az. Kivel szövetkezel, hogy átvedd az uralmat a falkám felett? – követeli a választ, és a hangjából csak úgy csöpög a méreg.

Könnyek patakzanak végig horzsolásos arcomon. Hangom elcsuklik a vádjának megsemmisítő súlya alatt.

– Nem, Alfa! Esküszöm. Én nem szövetkeztem senkivel. Nem tudom, miről beszélsz – könyörgök.

– Jól van, te hálátlan, hazug szajha! Ha nem vagy hajlandó válaszolni nekem, talán egy sötét tömlöcben eltöltött hosszú éjszaka majd megereszti a nyelved – köpi a szavakat, a nyála pedig az arcomba csapódik.

Hátralép, és kidülleszti a mellét. Felemeli a karját, és kihirdeti az ítéletet a megrémült tömegnek.

– Egy veszélyes idegen farkas sűrű auráját hordozza magán! Bűnös felségárulásban! Vigyétek le a cellákba, ott várja meg a büntetését!

– Nem! Én nem tettem semmi rosszat! Draven, kérlek, segíts! – sikoltozom, és vadul hadakozom az őrökkel, amint újra megragadják a karomat.

Arra az egyetlen személyre nézek, aki mindig kedves volt hozzám. De amikor Draven rám emeli a tekintetét, smaragdzöld szemei hidegek. Nyoma sincs bennük annak a melegségnek és együttérzésnek, amelyet egykor láttam. Hátat fordít borzalmas sorsomnak. Egyetlen szóval sem tiltakozik, meg sem próbál a védelmemre kelni. Vespera diadalmasan mosolyog, és belekarol a fiúba. Elvezeti őt, majd mindketten eltűnnek a falkaház nehéz tölgyfaajtaja mögött.

– Nem is kóbor volt! A barátom volt! – kiáltom, és minden maradék erőmmel viaskodom az őrökkel.

Rémült sikoltozásomat azonban elnyomja a vérszomjas, éljenző tömeg. A fejemet követelik, arcuk eltorzult a vad dühtől. Az őrök hátrarántanak. Csizmám a kőlépcsőhöz súrlódik, felszakítva a bőrt. Vonaglok és rúgkapálok, könyörögve a falkatagoknak, akiket egész életemben ismertem, hogy lépjenek közbe, de ők csak undorodva elfordítják a fejüket.

Ahogy egyre távolabb hurcolnak az udvar fényétől, az ellenállásom lassan alábbhagy. Az árulástól megtörve és teljesen kimerülve, végül feladom a küzdelmet. Hagyom, hogy testem elernyedjen kegyetlen szorításukban.

Lehurcolnak a nyirkos, kanyargós lépcsőkön, egyenesen a falkaház mélyére. A levegő jéghideggé válik, és szinte a fedetlen bőrömbe mar. Bedobnak egy jéghideg betoncellába. Tompa puffanással csapódom a kemény padlónak. A nehéz vasajtó fülsiketítő csattanással csapódik be. A zár kattanása végigvisszhangzik a folyosón, és teljesen magamra maradok a koromsötétben. A jéghideg padlón fekve a mellkasomhoz húzom a térdem, és azon tűnődöm, vajon hány órám lehet még hátra az életből.