KAELEN SZEMSZÖGE:

„Apu…”

Egy hang – erőtlen, akár a szélbe kapott suttogás – húzott magával.

Noláé volt.

Pislogtam. A mellkasom nehezen emelkedett, lélegzetem sekélyes volt, izmaim minden mozdulatra felnyögtek. Nem tudtam, hol vagyok, de a hangja valóságos volt. Annak kellett lennie.

– Nola! – préseltem ki rekedten, miközben feltámaszkodtam.

Fájdalom karmolt végig a testemen, de nem törődtem vele.