*HARPER*

A börtön fagyos nedvessége Harperre telepedett, átmarta a vékony ruháit, és egyenesen a csontjaiba szivárgott. A vérfarkasok lefejezésével kapcsolatos, hanyagul odavetett vallomása megült a fojtogató árnyékok között, és félelmetes utóízt hagyott maga után. A térdét a mellkasához húzta, próbálva megállítani a végtagjait elborító kontrollálhatatlan remegést.

„Valóban?” – mormolta Vesperos a szomszédos cella homályából.

A hangja mély, vibráló dorombolással szólt. Szórakozott élt hordozott, ami sértette a lány megtépázott idegeit. Harper anélkül is tudta, hogy a férfi arcán önelégült, leereszkedő vigyor ül a sötétben, hogy látta volna az arcát. A férfi úgy kezelte ezt a borzalmas rémálmot, mintha csak egy laza teadélutáni csevegés lenne. Annak ellenére, hogy a helyzete rémisztően valóságos volt – a föld alatt ragadt valóságos szörnyekkel –, nem volt hajlandó hagyni, hogy egy láthatatlan fogoly birtokolja a pszichológiai előnyt ebben a veremben. A gerincét egyenesen a merev kőfalnak feszítette.

„Valóban.” Harper határozottan, dacosan bólintott a puszta sötétségbe.

„Kíváncsivá tettél. Hogyan sikerült egy törékeny embernek beletévednie egy őrzött vérfarkas-területre, és túlélnie, hogy el is mesélhesse?” A rekedt hangjáról csöpögő, hirtelen jött érdeklődés miatt felállt a szőr a lány tarkóján.

Harperből egy éles, száraz nevetés tört elő. A hang durván visszhangzott a nedves kőfalakon, mentesen minden valódi humortól. Már a hisztéria határát súrolta. „Beletévedni? Én nem tévedek bele sehova, szépen köszönöm. Az igazság az, hogy akaratom ellenére hoztak ide.”

„Ó? És miért tettek volna ilyet?”

Harper a sötétben ráncolta a homlokát. Ahogy a kérdést feltette, az a nyers hitetlenkedés, amivel a szavait bevonta, úgy hatott, mint egy ütés a bordái közé. Úgy állította be, mintha a szörnyű farkasok, akik egyszerű embereket rabolnak el az utcáról, ritka anomáliának számítanának. Ha ez szokatlan viselkedés a természetfeletti csúcsragadozóknál, az azt jelentette, hogy az elrablásához tervezés kellett. Határozott szándékot igényelt. Az elrablása nem csak puszta véletlen, szörnyű balszerencse volt. Konkrét célpont volt, akit okkal vadásztak le és zártak ketrecbe. A felismeréstől felfordult a gyomra. Ő nem csak egy járulékos veszteség volt, hanem egy nyeremény vagy egy gyalog egy olyan játékban, amiről még csak nem is tudta, hogy játsszák.

Kibaszott jó.

Vesperos közelebb húzódott a celláikat elválasztó vastag vasrácsokhoz. A mozdulat alig volt több, mint egy rongyos szövet foszlányának súrlódása a hideg kövön. Csillogó, természetellenes szemei áttörtek a fojtogató téren, és olyan intenzitással tapadtak rá, amitől a lány kétségbeesett szíve megakadt a mellkasában. Kényszerítette magát, hogy elfordítsa a tekintetét arról a ragadozó nézésről, és összeszedte a maradék bátorságát. Nem hagyta, hogy csak őt vallassák és elemezzék.

„Miért érdekel ennyire? Hogy kerül valaki, aki állítólag képes letépni egy vérfarkas fejét, egyáltalán közéjük, láncra verve és foglyul ejtve? És miért nem végeztek ki egyszerűen eddig?” – vágott vissza Harper éles hangon.

Vesperos visszahúzódott a mély árnyékok közé. Kitérővé vált, védőköpenyként maga köré húzva a sötétséget. „Számít ez? Most itt vagyok.”

A hangja ellaposodott. Egy olyan ember súlyos, üres terhét hordozta, aki már rég beletörődött egy zord, véget nem érő sorsba. Harper a homályba meredt, azon tűnődve, vajon mennyi ideig kell egy napfénymentes lyukba zárva lennie valakinek ahhoz, hogy ennyire megtörtnek hangozzon. Tudnia kellett, milyen időkerettel számolhat, ha nem talál kétségbeesett menekülési útvonalat.

„Mióta vagy itt?” – követelte Harper, nem hagyva annyiban a témát.

„Nem vagyok benne biztos” – mormolta a vallomást a sötétbe.

Harper nagyot nyelt, a torka fájdalmasan száraz volt. Körbepillantott a fénytelen börtönben. Nem voltak ablakok, nem voltak szerkezeti repedések a mennyezeten, amik beengedték volna az elhaladó napot vagy holdat. Az idő nyomon követése szó szerint lehetetlen lenne idelent, eltekintve az étkezések rendszertelen, kiszámíthatatlan érkezésétől. Figyelembe véve a férfi puszta erejét, talán az ő idegen anyagcseréje messze a normális emberi határokon kívül működött.

„Szóval mondjuk pár hónapja? Egy éve?” – Harper ártatlanul ajánlotta fel a becslést, abban a reményben, hogy az évszakok vagy a belső órák alapján egy logikus tippelésre tudja sarkallni.

Egy érdes, rozsdás nevetés szökött ki a férfi torkán. Úgy hangzott, mintha rozsdás fém őrlődne a megalkuvást nem tűrő kövön. „Pár hónapja… Szórakoztató vagy. Egy emberhez képest.”

A nyílt megerősítés miatt Harper zakatoló elméje kikerült az irányítása alól. *Egy emberhez képest.* A három szó súlyos halálharangként visszhangzott a koponyájában. A férfi nem volt ember. Ha nem ember volt, és a vérfarkasok lemészárlásának rémes múltja alapján egyértelműen nem vérfarkas, akkor mégis mi a pokol ő? Az agya végigpörgetett minden fiktív legendát, amire a fantasy regényekből emlékezett. Egy tündér? Valami ősi, halhatatlan démon? Vámpír? A felismerés, hogy egy azonosítatlan, halálos, természetfeletti entitás mellett egy apró ketrecbe van zárva, azt az érzést keltette, mintha a nedves kőfalak összenyomnák őt.

„Miért hoztak a területükre? Mi a céljuk veled?” – szakította meg Vesperos a lány kétségbeesett gondolatait.

Nekiszegezte a kérdést, a rekedt hangja engedelmességet követelt. Harper egy hosszú, gyötrelmes pillanatig habozott. Felemelte a kezét, és megdörzsölte a fájó vállát. Egy sötét, terjedelmes zúzódás formálódott már ott, ahol a furgon hatalmas utasa a kezdeti küzdelem során megütötte. A húsa hihetetlenül érzékeny és gyulladt maradt a vastag tű beszúrásának helyén, amivel kiütötték. Összevert, kimerült volt, és fogyott az értékes ideje.

A sötétben ülve számba vette a korlátozott lehetőségeit. Egy olyan veremben ragadni, ahol nincsenek használható információk, garantált halálos ítélet volt. Arra gondolt, hogy az összes stratégiai kártyáját nyíltan a képletes asztalra teríti. Vesperos és a vérfarkasok közös gyűlöleten osztoztak egymás iránt. Közös volt az ellenségük. Létfontosságú volt a menekülési tervéhez, hogy bármilyen hasznos információfoszlányt kipréseljen ebből az információhiányos börtönből. Talán az egyetlen kiút ebből a rémálomból az volt, ha vakon megbízik egy szörnyetegben.

„Valóban vagy olyan ostoba, hogy nem bízol egy rejtélyes idegenben, aki évtizedek óta raboskodik?” – gúnyolódott Vesperos az elhúzódó hallgatásán, megérezve a lány belső vitáját.

„Te bíznál?” – vágott vissza Harper, a hangja borotvaéles és megingathatatlan volt.

Vesperos arrogánsan hümmögött az árnyékban. „Az emberi faj nem éppen a hatalmas intellektusáról híres.”

Harpert nem hatotta meg a sértés. Emlékeztette őt zord valóságukra. „Egy erőszakos férfi, aki azzal kérkedik, hogy letépi a vérfarkasok fejét, aligha várhat vak, megingathatatlan bizalmat egy elrabolt nőtől. Elvárod tőlem, hogy csak úgy mindent a kezedbe adjak anélkül, hogy megkérdőjelezném a szándékaidat? Ha ezek a vastag vasrácsok nem tartanának minket távol egymástól, őszintén mondhatod, hogy nem tetted volna velem ugyanezt?”

Vesperos oldalra billentette a lesoványodott fejét. A nehéz láncok tompa, fémes zörgése visszhangzott a nedves padlón. „Nincs semmi személyes problémám az emberekkel. Hacsak nem provokálsz, nincs okom arra, hogy elválasszam a fejedet a törékeny testedtől.”

„Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy adok majd rá elég okot” – motyogta Harper keserűen az orra alatt. Áthelyezte az esetlen súlyát a fagyos padlón, kétségbeesetten próbálva felébreszteni elzsibbadt, bizsergő lábait.

„Megrémiszt, nemde? A tudat, hogy könnyedén véget vethetek az életednek?” – kérdezte Vesperos, a hangja egy oktávval egy selymesebb, veszélyesebb regiszterbe süllyedt.

Harper leengedte a védőfalait, feltárva a felszín alatt buborékoló, nyers rettegést. „Téged nem rémisztene meg? Azt sem tudtam, hogy a vérfarkasok félelmetes faja egyáltalán létezik egészen eddig a kibaszott délutánig, nemhogy azt, hogy van valaki, aki képes puszta kézzel széttépni őket.”

Az őszinte vallomás megváltoztatta a börtön légkörét. Kicsalogatta Vesperost az árnyékok közül. Kísérteties csendben mozgott, lesoványodott testét a hideg vasrácsoknak nyomta.

Harper most először kapott tiszta, szűretlen képet a férfi fizikai állapotáról. A lélegzete elakadt. Rettenetesen le volt soványodva. A sápadt, áttetsző bőre betegesen feszült az éles, kiálló csontjain. Az arca súlyos, üreges barlangok maszkja volt, amiben élesen kirajzolódott a csontszerkezete. A nyaka olyan lehetetlenül vékonynak tűnt, hogy egy erősebb szellő kettétörhette volna. Úgy tűnt, mintha egyenesen az abszolút halál peremén állna, egy törékeny holttestre emlékeztetve, akit a makacs akaraterő keltett újra életre. A roncsolt testére tapadó rongyok semmi meleget nem adtak, csupán a hosszan tartó éheztetés borzalmas mértékét hangsúlyozták. Hosszú, sötét haj keretezte sovány arcát, ami zökkenőmentesen beleolvadt a környező homályba.

Ám a lepusztult állapota ellenére ragadozó, tagadhatatlan energia sugárzott belőle. Mélyen ülő, sötét szemeiből áradt. Azok a természetellenes szemek a lány lelkébe meredtek, halálos intenzitással égve. Pontosan úgy nézett ki, mint egy éhező csúcsragadozó, aki abban a pillanatban egészben felfalná, amint alkalom nyílik rá.

„Nem tudtál a létezésükről?” – kérdezte Vesperos.

A hangját őszinte döbbenet itatta át. Bámult rá, ráébredve, hogy a lány semmit sem tud az ő fajtájáról, vagy bármelyik, az árnyékban működő, rejtett, természetfeletti világról.

Harper ideges tekintetét mereven a férfi sápadt homlokára szegezte. Túlságosan nyugtalannak és megfélemlítettnek érezte magát ahhoz, hogy egyenesen a szemébe nézzen azoknak a metsző, ragadozó szemeknek. „Rólatok csak mesék szóltak. Az óriási szörnyeknek mindig is csak buta gyerekkori mítosznak kellett volna lenniük. Nem valóságnak.”

Vesperos visszadőlt a rozsdás rácsoknak. „Már értem. Tényleg semmit sem tudsz rólunk. Egyikünkről sem.”

Súlyos, terhes csend nyúlt el a különálló celláik között. A nedves hideg visszakúszott Harper csontjaiba, belülről kifelé fagyasztva meg őt. Ahogy a csend elhúzódott, a kétségbeesett gondolatai rémült találgatásokba mentek át. Ha óriási, gyilkos farkasok járják a földet, és ez a halálos, lesoványodott ragadozó egy ketrecbe van zárva mellette, mi minden van még odakint? Vajon mágusok rejtőznek a nyílt színen, akik a társadalom szálait mozgatják? Tüzet okádó sárkányok is titokban valóságosak lehetnek, rejtett hegyekben szunnyadva? A valóságának alapvető határai cafatokra szakadtak, és egy éber rémálomba sodródott, ahol minden tündérmese egy figyelmeztető címke volt, amit bolond módjára figyelmen kívül hagyott.

Vesperos előredöntötte lesoványodott testét, a vasrácsoknak dőlve.

„Szeretnék egy alkut ajánlani.”