Ronan szemszöge

A volán mögött ültem az autó fojtogató csendjében. Az ujjaimmal lassú, egyenletes ritmust doboltam a bőrkormányon. A motor már leállt, de az út melege még mindig ott időzött a szűk térben. Elfordítottam a fejem, és néztem, ahogy Madeline alszik. Szorosan összekuporodott az anyósülésen, a térdeit a mellkasához húzta. Egy nedves hajtincs tapadt a sápadt arcához. A mellkasa lassan, ritmusosan emelkedett és süllyedt. Hosszan kifújtam a levegőt, és az utcai lámpa félhomályában bámultam őt. Egy sötét félmosoly húzódott a szám sarkában, ahogy átnyúltam, és a kósza hajtincset a füle mögé tűrtem.

Már elsőéves kora óta felfigyeltem rá. Lehetetlen volt nem észrevenni. Ő volt Nolan Carmichael állandó kísérője. A kampuszon minden más lánynak fegyverként szolgált a mosolya, és már jóval azelőtt elpróbálták a varázsukat, hogy egyáltalán beléptem volna egy szobába. A figyelmemet akarták. Mindent megtettek érte, hogy megkapják. Madeline meg úgy tett, mintha nem is léteznék. Keresztülnézett rajtam. Ez az égbekiáltó semmibevétel a radarom célpontjává tette.

Miután aznap korábban beütöttem a győztes futást, pontosan azt tettem, amit mindig is szoktam. Végigpásztáztam a lelátókat. A tribün a káosz tengerévé változott. Mindenki más talpon volt, az én nevemet üvöltötték, az arcuk kipirult az izgalomtól és a győzelemtől. Madeline az őrület közepén ült, és lefelé bámult a pályára. Az arca üres volt. Semmilyen reakciót nem mutatott.

Egészen ma estéig sosem beszéltem vele személyesen, de nem is volt rá szükség. Éreztem az ellenszenvet, ami hullámokban áradt belőle az első évünk óta. Még mindig emlékszem a legutóbbi meccs utáni parti trófeaátadójára. A tömeg szélén állt, keresztbetett karokkal. Még csak meg sem próbálta elrejteni, ahogy hatalmasat forgat a szemén az irányomba, amikor a bemondó bemondta a nevemet a hangszórókon.

Nem kellett hozzá zseninek lenni, hogy rájöjjek, mi a problémája. Vagy bedőlt annak a szeméthalomnak, amit a kampusz pletykagépezete rólam terjesztett, vagy az igazság sokkal egyszerűbb volt. Azért utált, mert én voltam az az egyetlen rivális, akit Nolan Carmichael sosem tudott legyőzni. Nem bírta elviselni, hogy az ő drága aranyifjúja a második helyen végez. Bárhogy is legyen, szórakoztatónak találtam az ellenségességét.

A tekintetemet végigvezettem az alvó testén. A bőre még mindig égett a percekkel ezelőtti találkozásunktól. A vérem nehezen és mélyen lüktetett az ereimben, már csak a gondolatától is. Belemászott az ölembe a hátsó ülésen, teljesen gátlástalanul. Feltolta a ruháját a dereka köré, szabadon hagyva a meztelen combjait. A nedves pináját egyenesen a kőkemény farkamhoz dörzsölte a farmeromon keresztül, és megtört, kétségbeesett hangokat nyögött a torkomba, miközben a szám nyomot hagyott a bőrén.

Ahhoz képest, hogy egy olyan lány, aki a napjait túlméretezett pulcsikba és vastag tankönyvekbe temetkezve tölti, nem volt az az ártatlan szűz, akire számítottam. Valóságos energiabomba volt. Határozottan több volt benne, mint amit valaha is kinéztem belőle.

Folytatni akartam. Le akartam rántani a bugyiját, elővenni a farkam, és ott helyben megbaszni a hátsó bőrülésen, amíg el nem felejti, hogy Nolan Carmichael egyáltalán létezik. A testem sajgott a vágytól, hogy magamévá tegyem. De aztán megláttam azt az egyetlen könnycseppet legördülni az arcán. Láttam a nyers, összetéveszthetetlen fájdalmat a szemében.

Lehetek könyörtelen bunkó a pályán. Szórakozásból teszek tönkre egókat. De nem vagyok az a fajta seggfej, aki megdug egy részeg lányt, aki egy másik srác után sír. Nekem is megvannak a határaim.

A fejemet hátradöntöttem a fejtámlának, és élesen fújtam ki a levegőt, miközben a szélvédőn át bámultam az előttem elterülő sötét utat. Madeline csendes, természetes módon volt gyönyörű. Nem próbálta magára vonni a figyelmet. A legtöbb srác átsiklott felette. Az olyan srácoknak, mint én, figyelmen kívül kellett volna hagyniuk az olyan lányokat, mint ő.

De pont ez volt a vonzereje. Nem illett a mintába. Nem vetette magát a lábam elé, és nem játszotta a tipikus játékokat. Volt benne valami figyelemre méltóan más. Csendes volt, elzárkózó, és vadul hűséges egy olyan sráchoz, aki a barátzónában tartotta. Érinthetetlennek tűnt. És én hirtelen le akartam hántani róla minden egyes réteget, és kiismerni őt.

Madeline szemszöge

Úgy fájt a fejem, mintha valaki egész éjjel rozsdás szögeket vert volna a koponyámba. A reggeli napfény éles sugara átvágott a vastag függönyök résén, egyenesen a szemembe szúrva. A fényesség bántó volt.

Nyöszörögtem egyet, és felhúztam a nehéz testemet. A hátamat egy hatalmas, kárpitozott fejtámlának vetettem. Lassan pislogtam, várva, hogy a forgó szoba kitisztuljon.

Ez nem az én hálószobám volt. A lakásom szűk volt, zsúfolt és olcsó. Össze nem illő használt bútoraim voltak, és egy törött mennyezeti ventilátorom, ami zörgött, valahányszor kettes fokozat fölé kapcsoltam. Ez a szoba hatalmas volt. Karcsú, modern bútorokkal, sötét faberakással büszkélkedhetett, és drága cédrus- és mentaillatú tusfürdő illata lengte be.

Lenéztem a testemre, és lefagytam. A lélegzet elakadt a torkomban. Már nem a ruhámat viseltem. Egy hatalmas, nehéz fekete pólóban úsztam, ami a combom közepéig ért. Az anyagnak ugyanolyan cédrus- és mentaillata volt.

A tenyerem tövét a szemeimbe nyomtam, és próbáltam működésre bírni az agyam. Össze kellett raknom az éjszakát. Az emlékek erőszakos, összefüggéstelen töredékekben csaptak le rám. Sötét neonszínek. A fülsiketítő zene vibrálása a mellkasomban. Egy Porsche csúszós bőrbelseje. Az epe savanyú, maró íze a torkomban. Egy mély, férfias hang, ami hangosan káromkodik, ahogy tönkreteszem a drága autója oldalát.

A hátsó ülés emlékei fizikai csapásként értek. A szájának forrósága a nyakamon. A meztelen combjaim súrlódása, ahogy a csípőjét közrefogtam. A szégyentelen mód, ahogy az ágyékomat egyenesen a vastag, kőkemény farkához dörzsöltem a farmeron keresztül. Eszembe jutottak azok a mocskos hangok, amiket akkor adtam ki, miközben az ölében lovagoltam, kétségbeesetten próbálva elzsibbasztani a saját szívfájdalmamat.

„Mit tettem?” – suttogtam az üres szobának.

Leengedtem a kezeimet, és végigpásztáztam a helyiséget. Észrevettem a telefonomat, ami a csiszolt éjjeliszekrényen hevert az ágy mellett. Felé kaptam, az ujjaim az üvegképernyőn tapogatóztak.

A lezárt képernyő felvillant, egy pillanatra elvakítva. Az értesítések egy hatalmas blokkban tornyosultak. Huszonhat nem fogadott üzenetem volt. Mind Nolantől.

A szemeim tágra nyíltak a sokktól. Itt a világvége? Nolan Carmichael életében még sosem küldött kettőnél több szöveges üzenetet egymás után. Hírhedt volt arról, hogy válaszra sem méltatja az embereket.

Egy szánalmas, kétségbeesett reményszikra lángolt fel a mellkasomban. Talán rájött, hogy érdeklem. Talán aggódott amiatt, hogy eljöttem a buliról. Ez a szikra azonnal brutális halált halt abban a másodpercben, ahogy feloldottam a telefont, és elolvastam az első látható üzenetet.

*Mi a francért vagy Ronan Hollowayjel?*

A név helyére tette az utolsó hiányzó kirakós darabot. Ronan Holloway. Az arrogáns, érinthetetlen sztárdobó. Az idegen, aki a medence szélén állt. A nagy kezének súlyos szorítása a tarkómon. Megcsókoltam az egyetem legnagyobb nőcsábászát. Ráültem, mert túl részeg voltam, és Nolan túlságosan megbántott ahhoz, hogy törődjek a következményekkel.

Egy tompa sikoly szakadt ki a torkomból. Ledobtam a telefont a matracra, és marokszámra fogtam a saját hajamat, addig húzva a tincseket, amíg a fejbőröm sajogni nem kezdett.

Hogy jött rá Nolan? Ez mindent tönkre fog tenni közöttünk.

A saját lelkiismeretem vágott vissza. Mégis mit tesz tönkre? Nolan Chloét választotta. Mellette döntött. Miért kellene, hogy számítson neki, kit csókoltam meg, vagy kinek az ágyában ébredtem fel?

A logikus érvelés semmit sem tompított a bűntudat megsemmisítő hullámán. Felfordult a gyomrom. Úgy éreztem magam, mintha megcsaltam volna egy olyan férfit, aki romantikus értelemben sosem akart engem.

Újra felvettem a telefont. Tudnom kellett, honnan szerezte az információt. Egyenesen a kampusz fő pletykaoldalára navigáltam.

A legújabb bejegyzés a hírfolyam legtetején díszelgett. A szalagcím vastag betűkkel ordított rám.

*Lencsevégre kapva: Madeline Kinsley egyre közelebb kerül Ronan Hollowayhez, az új sztárdobóhoz, az afterpartin. Ők a szezon új álompárja? Ezt határozottan nem láttuk jönni.*

Közvetlenül a szöveg alatt egy kristálytiszta, nagy felbontású kép volt. A fényviszonyok sötétek voltak, de a szereplők összetéveszthetetlenek. Ronan nagy keze átfogta az állkapcsomat. A testem szorosan a mellkasához simult. Úgy néztem ki, mintha be akarnék mászni a bőre alá. Az arcom felfelé fordult, miközben elnyelt a csókja.

Az arcom égett a megaláztatástól. A vér a fülembe tódult. A csendes, láthatatlan életem órák alatt a feje tetejére állt. Egyik percben még az árnyékban álltam, és azzal küzdöttem, hogy túllépjek Nolanen. A következő percben meg ki vagyok plakátolva az internetre, ahogy a legnagyobb riválisához dörgölőzöm.

A hálószoba ajtaja felé közeledő nehéz lépések jellegzetes hangja zökkentett ki a spirálomból. Valaki közeledett. A szívem a bordáimnak csapódott.

Keresztülmásztam a matracon, és megragadtam az éjjelilámpa nehéz fémtalpát. Kirántottam a dugót a falból, és úgy fogtam a lámpát, mint egy baseballütőt. Az ujjaim csúnyán remegtek, de magasra tartottam.

A nehéz faajtó kivágódott.

Minden csepp fizikai erőmmel suhintottam a lámpával. Az egyensúlyom borzalmas volt. A nehéz fémtárgy egyenesen átrepült a levegőn, és elvétette a célpontját. Nekiütközött a mögötte lévő gipszkartonnak, vakolatot és törött kerámiát záporozva a keményfapadlóra.

Ronan nem is rezzent össze. Lezseren félrelépett, hogy megvizsgálja a kárt.

Frissen érkezett egy kora reggeli futásból. Az izzadság fénye csillogott a mellkasán és a vállain. Egy fehér törölköző lógott lazán a vastag nyakában. Alacsony derekú szürke melegítőnadrágot viselt, ami veszélyesen lazán lógott a csípőjén. Az áruló szemeim végigkövették a karjainak kemény vonalait, nyomon követve a tetoválásai sötét tintáját, ahogy eltűnt a szürke derékpánt alatt.

Elfordította a fejét, és sötét szemeit rám szögezte.

„Ha továbbra is így nézel rám, talán ott kell folytatnunk, ahol abbahagytuk.”

A hangja mély volt, reszelős és durva. Utáltam a forróság nehéz csomóját, ami a hangjára a gyomrom aljában formálódott. A padlóra sütöttem a szemem, az arcom még forróbban égett.

„Részeg voltam. A tegnap este egy hatalmas hiba volt. Nem akartam, hogy bármi is megtörténjen.”

A törölközőt egy közeli székre dobta, és teljesen belépett a szobába.

„Minden másodpercét akartad. Ahogy magadhoz húztál, ahogy nem álltál le, ahogy hozzám dörgölőztél… eléggé magadnál voltál, Kinsley.”

Tovább sétált előre. A nehéz léptei hátrálásra kényszerítettek. Hátrafelé araszoltam, amíg a gerincem a hálószoba falának hideg, kemény vakolatának nem ütközött. Csapdába estem.

A légzésem felszínessé és egyenetlenné vált. Centikre állt meg tőlem. Olyan közel volt, hogy éreztem az intenzív testhőt, ami a bőréről sugárzott. Éreztem az izzadságának és annak a rohadt mentás tusfürdőnek a keverékét. A fizikai közelsége megfojtotta a tisztánlátásomat.

„Maradj távol tőlem, Ronan. A tegnap este nem jelentett semmit. Nem is ismerjük egymást. Egyszerűen el kellene felejtenünk, hogy valaha is megtörtént.”

Egy rémisztő másodpercig némán tanulmányozta az arcomat. Lassan felemelte a kezét, egy vastag ujját az állam alá akasztotta, és felhajtotta a fejemet. Rákényszerített, hogy egyenesen a szemébe nézzek. Koromfeketék, intenzívek és ragadozóak voltak.

„Mondd ezt még egyszer. De most úgy, mintha komolyan is gondolnád.”

Kinyitottam a számat, hogy megismételjem a követelésemet. A szavak elhaltak a torkomban. A tekintetem megbicsaklott, és a sötét szemeiről a torka bőre alatt ugráló gyors pulzusra csúszott.

„Gondoltam.”

Egyetlen másodpercet sem adott, hogy felkészüljek. Lehajolt, és az ajkait egyenesen az enyémnek préselte.

Felemeltem a kezeimet, és erősen nekitámaszkodtam a mellkasa szilárd izomzatának. Az ellenállásom fél másodpercig tartott. A fogai lágyan súrolták az alsó ajkamat, sokkoló áramütést küldve egyenesen végig a gerincemen. Elolvadtam. Megadtam magam.

A csók lassú, lehetetlenül mély és túlságosan is jó volt. A kezeim lecsúsztak a mellkasáról, és a tarkóján lévő hajába gabalyodtak. Egy halk, megalázó nyögés vibrált a torkomban, és átcsúszott a szájába, mielőtt még összezárhattam volna az ajkaimat.

Szorosan a falnak szorított, a csípője az enyémhez nyomódott. Öt hosszú, pusztító másodpercig csókolóztunk. Elfelejtkeztem a szobáról, a virális posztról és a fejfájásról.

A mobilom éles, fülsiketítő csengőhangja zúzta szét a csendet.

Megrezzentem, és elszakítottam a számat az övétől. A mellkasom zihált, ahogy levegő után kapkodtam. Oldalra araszoltam, megragadtam a telefont a matracról, és a hívóazonosító ellenőrzése nélkül elhúztam a válaszgombot.

„Maddie? Mondd, hogy a poszt hamis. Mondd, hogy nem voltál vele tényleg.”

Nolan dühös, követelőző hangja harsant fel a hangszóróból. A mellkasomban feltámadt az az ismerős, belém ivódott késztetés, hogy megnyugtassam és magyarázkodjam neki.

„Nolan, én…”

Ronan nagy keze szorosan ráfonódott az enyémre. Kirántotta a telefont a szorításomból, mielőtt még mondatot formálhattam volna.

„Velem van, Carmichael. És a fotók nem hamisak. Sőt, a legjobb részekről lemaradtak.”

Ronan a telefonba morogta a szavakat. A szemeim tágra nyíltak a puszta pániktól. Előrelendültem, és a karjába kapaszkodtam, hogy visszaszerezzem a készüléket. Lezseren magasan a feje fölé tartotta, elérhetetlen távolságban tőlem. A sötét szemei mindvégig az enyémen maradtak, kihívóan várva, hogy megküzdjek vele.

Lehúzta a telefont, megnyomta a piros hívásbefejező gombot anélkül, hogy megvárta volna Nolan válaszát, és a készüléket az ágy közepére dobta.

„Miért csináltad ezt?”

Suttogva tettem fel a kérdést. A hangszálaim remegtek.

„Mert éppen bocsánatot akartál kérni tőle valamiért, amivel nem tartozol neki elszámolással.”

A tekintete hajthatatlan volt. Olyan intenzitással meredt rám, amitől megbillent a padló a lábam alatt. Egy rövid másodpercre elvesztem a szemei sötét mélységében.

Aztán a helyzet brutális valósága a fejemre omlott. El kell hagynom ezt a szobát. Menekülnöm kell előle.

Összeszedtem minden maradék erőmet a lábaimban, és amilyen erősen csak tudtam, ellöktem a mellkasát. Az ágy felé másztam, felkaptam a telefonom a takarókról, és szorosan markoltam.

„Elmegyek. Elfelejtjük a tegnap estét. És a ma reggelt. Az egészet.”

A hangomat élesnek és hangosnak tartottam, hogy elfedjem az alatta lévő szánalmas remegést. Megfordultam a meztelen sarkamon, készen arra, hogy kisprinteljek az ajtón, ki ebből a lakásból.

Ronan keze kilőtt. Hosszú ujjai biztonságosan rákulcsolódtak a csuklómra, azonnal megállítva a lendületemet.

„Szükségem van egy szívességre.”

Földbe gyökerezett a lábam. Lassan visszafordítottam a testemet, hogy szembenézzek vele.

„Mit akarsz?”

„Szükségem van egy barátnőre. És akarom, hogy te legyél az, Madeline Kinsley.”

Nyersen tálalta a kijelentést. Nem volt benne semmi habozás. Mozdulatlanul álltam, az arcát bámultam, és vártam a csattanót. Vártam, hogy felnevessen, és megmondja, hogy csak viccelt. A nevetés sosem jött el. Az arckifejezése komoly maradt, az állkapcsa kemény vonalba feszült.

Felemelte a szabad kezét, és megcsípte az orrnyergét. Egy lassú lépéssel közelebb lépett hozzám.

„Nézd, hetek óta próbálom felhívni magamra Chloe figyelmét. Te pedig egyértelműen annak a srácnak a figyelmét próbálod felkelteni, akivel jelenleg randizik. A fotóink már ki vannak plakátolva a kampusz összes közösségi oldalára. A pletyka már elindult. Akár a saját javunkra is fordíthatjuk a helyzetet.”

Az agyam rövidzárlatot kapott. Hitetlenkedve meredtem rá.

„Te kamu randizni akarsz… hogy eljuss Chloéhoz? Tényleg tetszik neked?”

Ronan nem válaszolt a kérdésre. Csak csendben figyelt. Az arca kifürkészhetetlen maszk volt.

A gondolataim irányíthatatlanul kavarogtak. Ez egy nevetséges ajánlat volt. Ez egy őrült, katasztrofális ötlet, ami elkerülhetetlenül a pofámba fog robbanni. Mégis, a lelkem egy apró, sajgó, bosszúálló része elgondolkodott rajta. Azt akartam, hogy Nolan úgy nézzen rám, ahogy Chloéra. Azt akartam, hogy érezze az elvesztésem maró fájdalmát.

Óvatosan megcsavartam a karom, kiszabadítva a csuklóm a szorításából.

„Nekem… időre van szükségem.”

Suttogtam a szavakat, hátrálva a nyitott ajtónyílás felé.

„Szánj rá annyi időt, amennyit csak akarsz. De az ajánlat él, Madeline. És mindketten tudjuk, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy valaha is megkapd, amit akarsz.”

Szándékosan hátralépett egyet, megadva nekem a fizikai teret a távozáshoz.