NÉZŐPONT: SIENNA

Súlyos ezüst evőeszközök finom porcelánhoz koccanása csengett a hatalmas ebédlőben. A padlótól mennyezetig érő ablakokon beáradt a napfény, hosszú árnyékokat vetve a bonyolult faragású mahagóni asztalra. Az étvágyam már el is ment, csak piszkáltam a friss gyümölcsöt a tányéromon. A reggelinél a feszültség abban a pillanatban vált fojtogatóvá, amikor Vincent megköszörülte a torkát, és letette a reggeli újságot.

– Elvárom, hogy ma este mindannyian részt vegyetek a nagyszabású jótékonysági gálán – jelentette ki Vincent olyan hangon, amely semmi teret nem engedett a vitának. – A célja, hogy a felső tízezer felé egy hibátlan, egységes család képét mutassuk. Ott lesztek.

Fényes és forró pánik lobbant fel a mellkasomban. Kétségbeesetten mást terveztem. Simon vitt volna egy egyetemi buliba. Mélyen rettegtem a gondolattól, hogy egy rongyrázó idegenekkel teli bálteremben kelljen parádéznom. Utáltam a műmosolyokat. Ám ebben a hatalmas házban Vincent tekintélye megkérdőjelezhetetlen törvény volt. Vitatkozni vele olyan volt, mintha az ember egy téglafallal vitatkozna.

– Más programom van ma estére. Olyan programom, amit nem tudok csak úgy lemondani. – Megragadtam a súlyos faasztal szélét, és küzdöttem, hogy a hangom ne remegjen meg.

– Mondd le. A család az első, és ez a család az én hatalmas örökségem. – Vincent lassan belekortyolt a feketekávéjába, éles tekintetével egyenesen hozzám szegezve.

Éreztem, hogy anyám megmozdul mellette. Mániákus lelkesedéssel bólintott, már látta maga előtt a társasági rovatokat. Megveregette Vincent karját, hisz mindent feltett a tökéletes mozaikcsaládunk illúziójára. Érezve heves vonakodásomat, Vincent végül felsóhajtott, és egy szigorú kompromisszumot ajánlott.

– Ha Dante és te képesek vagytok tisztességes ember módjára viselkedni, adok egy engedményt. Tegytek úgy, mintha kijönnétek egymással a kamerák kedvéért, mosolyogjatok a sajtónak, és engedélyezem, hogy korábban elhagyjátok a gálát. – Vincent határozott koccanással tette le a csészéjét.

Kijönni Dantéval fizikailag lehetetlen feladatnak tűnt.

Egyenesen az asztal túloldalán Dante hátradőlt a bőrszékében. Ropogós fehér inget viselt, a felső gombokat kigombolta, így egy csíkban látni lehetett a napbarnított mellkasát. Jóképű arcára gonosz, gúnyos vigyor ült ki. Egyenesen rám nézett, kék szeme sötét huncutsággal csillogott.

– Imádom a húgomat. Tökéletesen ki fogunk jönni egymással – húzta a szavakat Dante, szándékosan elnyújtva a szótagokat.

A leereszkedő, cukormázas hanghordozása durva csiszolópapírként reszelte az idegeimet. Az állkapcsom olyan erősen megfeszült, hogy belesajdultak a fogaim.

– Ne hívj így! – villámló tekintettel meredtem rá, a tömör ezüstvillát olyan erősen szorítva, hogy elfehéredtek az ízületeim.

Látható, égő haragom csak olaj volt a tűzre az őrjítő, elégedett vigyorához. Lubickolt az ingerültségemben. Ebből táplálkozott.

– Mi a baj, hercegnő? Nem rajongsz az édes családi szeretetért? – kuncogott Dante; a mély, morgó hang végigszaladt a gerincemen.

– Dante – csattant fel Vincent, az egyetlen szó ostorként hasított a levegőbe.

Dante gúnyos megadásként mindkét kezét felemelte, de sötét tekintete le nem vette rólam. Még nem fejezte be a beteges játékait. Közel sem.

Később aznap este mereven álltam a hálószobám díszes tükre előtt. Egy lélegzetelállító, szűk smaragdzöld ruhába voltam szorosan befűzve. Anyám kifejezetten azért választotta ezt, hogy illjen a szememhez. A hideg selyem végigsiklott a csupasz bőrömön, szorosan követve a csípőm és a felsőtestem minden egyes vonalát. Gyönyörű ruha volt, formatervezett és elegáns, de úgy éreztem magam benne, mint egy drága szalagokba csavart, csapdába esett madár.

Vonakodva indultam le a hatalmas lépcsősoron. A márványlépcsők végtelennek tűntek a toronymagas sarkú cipőm alatt. Kezemet a faragott mahagóni korláton tartottam, hogy egyensúlyozzam a remegő lábaimat.

A lépcső legalsó fokán Dante várt. A lélegzet fizikailag a tüdőmbe szorult a másodperc törtrészére. Kifogástalanul nézett ki. Pusztítóan jóképű volt az elegáns, méretre szabott fekete öltönyében, amely kiemelte széles vállát és keskeny derekát. Sötét haja tökéletesen be volt lőve, leszámítva egyetlen kósza tincset, amely a homlokába hullott.

Amikor az utolsó fokhoz értem, egy mélyen eltúlzott, gúnyosan őszintének szánt meghajlással üdvözölt, amitől azonnal felforrt a vérem.

– Nocsak, nocsak, hercegnő. Ahhoz képest, hogy egy kis vakarcs vagy, egész jól kikupálódtál. – Dante felkínálta a hajlított karját, a szemében gúnyos kihívás csillogott.

– Ma este ne feszítsd túl a húrt, Dante. Túl akarok lenni ezen az egészen. – Figyelmen kívül hagytam a kinyújtott karját, és egyenesen elmasíroztam mellette a hatalmas bejárati ajtók felé.

Maga a jótékonysági gála pontosan annak bizonyult, amitől tartottam. Vakító kristálycsillárokkal és hatalmas virágkölteményekkel túlcsorduló, elbűvölő és mélyen fojtogató esemény volt. Ropogós fehér kabátos pincérek jártak körbe, végtelen számú pohárnyi drága pezsgőt kínálgatva. A szupergazdagok üres, hamis udvarias nevetése visszhangzott a festett, boltozatos mennyezetről.

Kétségbeesetten próbáltam elviselni a fojtogató légkört. Mechanikus mosolyokat erőltettem magamra, és a megfelelő időközönként bólogattam, miközben idősebb előkelőségek fecsegtek a nyaralóikról.

Dante azonban hajthatatlan volt.

Folyamatosan mellettem őgyelgett, gyakorlatilag minden egyes mozdulatomat árnyékként követte. Hatalmas termete halálos eleganciával mozgott a zsúfolt asztalok között. Szándékosan használta a hatalmas testét, hogy beszorítson, valahányszor megálltunk. Márványoszlopok és pazar büféasztalok közé zárt. Meleg, mentaillatú lehelete egyenesen az érzékeny fülemet súrolta, miközben folyamatosan kötekedő, helytelen megjegyzéseket suttogott.

– Ne görnyedj, hercegnő. A kamerák minden mozdulatodat figyelik. Nem akarnánk csalódást okozni apucinak – suttogta Dante a szavakat a bőrömbe, önkéntelen borzongást küldve végig a nyakamon.

Elszánta magát, hogy aprólékosan az idegeimre megy, és nyilvánosan megtöri az önuralmamat. És ez működött. Az idegeim pattanásig feszültek, megnyúltak és olyan feszesek voltak, mint a zongorahúr, ami bármelyik pillanatban elszakadhat.

NÉZŐPONT: DANTE

Smaragdzöld selyembe szorosan csomagolt tűz volt. Már puszta látványa kezdett őszintén az őrületbe kergetni.

Sienna nem tartozott bele ebbe a steril világba, az unalmas, betanult bókok és a fájdalmasan mű mosolyok közé. Ezek az emberek gyémántba csomagolt üres kagylóhéjak voltak. Ő viszont vibráló volt, vad és élettel teli. De az a szűk smaragdzöld ruha úgy simult a csípőjére és a mellkasára, ahogy azt nem lett volna szabad észrevennem. Második bőrként tapadt a derekára, kiemelve a dereka alsó részének lágy ívét. Ettől a sima, csupasz vállai csodálatosan ragyogtak a csillárok éles fényében.

Mellette állni olyan volt, mintha túl közel állnék egy csipkézett szikla pereméhez. Agresszíven figyeltem, ahogy próbálja megőrizni udvarias nyugalmát, miközben egy unalmas cégvezető a részvényportfóliókról papolt. Észrevettem az orrcimpáinak apró, dühös rebbenését minden egyes alkalommal, amikor szándékosan egy hajszállal közelebb hajoltam hozzá. Megmámorosítóan addiktív volt nézni, ahogy küzd a késztetéssel, hogy rám üvöltsön. Nyomni és nyomni akartam őt, egészen addig, amíg darabokra nem törik.

Logikusan tisztában voltam a helyzet valóságával. Ő csak apám vadonatúj projektje volt. Egy csillogó, ártatlan kiegészítő, amellyel a politikai és üzleti szövetségesei számára akarta tökéletesíteni a családi portrét. Nem szabadna akarnom őt. Sem itt, sem máshol. Ez egy veszélyes határvonal volt, amit átléphetek.

De amikor végre kimentette magát az unalmas beszélgetésből, figyeltem, ahogy megpróbál elosonni a tömegből. Feszes, frusztrált léptekkel haladt, utat törve a merev szmokingok tengerében.

Gondolkodás nélkül követtem a hatalmas bálterem félhomályos, csendes vége felé. Fizikailag képtelen voltam kényszeríteni magam, hogy távol maradjak. A mágneses vonzereje, amellyel rám hatott, minden logikát és észérvet felülírt.

Szentül meg volt győződve róla, hogy gyűlöl. Zöld szemei minden alkalommal mérget lövelltek rám, amikor megszólaltam. De amit a dühös, tüzes mostohahúgom nem vett észre, az egy sötétebb igazság volt. Én végtelenszer jobban gyűlöltem magam azért, amennyire akartam őt. A legbetegebb az egészben az volt, hogy a gyűlölete csak még inkább szította a mardosó éhségemet.

NÉZŐPONT: SIENNA

A zene kissé elhalkult, ahogy elértem a terem árnyékos szélét. A hatalmas, boltíves ablakokat vastag bársonyfüggönyök borították, amelyek apró fülkéket takartak el a főtértől. Itt áldottan hűvösebb volt a levegő. Hosszú, szaggatott sóhajtást engedtem el, és egyetlen szívdobbanásnyi időre lehunytam a szemem.

– Óvatosan, hercegnő. Még a végén elkezded jól érezni magad, ha nem vigyázol.

Dante hangja mély, veszélyes dorombolás volt. Meleg ajkai szándékosan súrolták a fülem finom porcát.

A lélegzetem hevesen megakadt a torkomban. A fizikai közelség túlságosan is sok volt. Az izmos mellkasából áradó hő átszivárgott a ruhám vékony selymén.

A könyörtelen kötekedésének hatalmas nyomása alatt hirtelen elpattanva egy húr, előrelendültem. Agresszíven kinyújtottam a kezem, és az ujjaim szorosan ráfonódtak a sötét öltönye drága ujjára. Erőteljesen megrántottam a karjánál fogva. Behurcoltam hatalmas, súlyos testét egy apró, vastagon függönyözött magánfülkébe, elrejtve a gála fürkésző tekintetei elől.

– Kibírhatatlan vagy. Szándékosan teszed tönkre ezt az egész estét – sziszegtem a szavakat, mint egy mérges kígyó, miközben a mellkasom zihált, és a félhomályos, aranyszínű fényben felnéztem rá.

Ahelyett, hogy meghátrált volna, a dühítő, arrogáns vigyora csak még szélesebbre húzódott. A játékos álarc semmivé foszlott, és valami mélységesen ragadozóvá alakult át. Lassan, megfontoltan lépett be a szűkös személyes terembe. Sikeresen beszorított a hűvös vakolt falhoz, csapdába ejtve a vastag függönyök és a masszív teste között.

– Valld be. Nem bírsz magaddal, hogy ne érj hozzám. – Dante közelebb hajolt az arcomhoz, hangja egy oktávval lejjebb csúszott.

– Téveszméid vannak – vágtam vissza azonnal, minden erőmmel odavágva a sértést.

De legnagyobb rémületemre a hangom észrevehetően megremegett. A hangzást égő harag szőtte át, igen. De nagyon erősen átszőtte valami más is. Valami rémisztően mágneses dolog. Egy sötét, beteges vonzalom, amit bármennyire is próbáltam, nem tudtam elfojtani.

Remegő szavaimra a kötekedő szórakozás nyomtalanul eltűnt az arcáról.

Sötét, átható tekintete szándékosan lecsúszott a szememről egyenesen az ajkamra. A számat bámulta, és egy pillanatra, a legfojtogatóbb pillanatra ott is maradt. Úgy nézett ki, mint egy éhező ember, aki egy lakomát bámul.

A levegő kettőnk között élesen és azonnal megváltozott. Egy nyers, tagadhatatlan szexuális feszültségtől sűrűsödött be, amitől a bőröm azonnali forrósággal bizsergett. A szívem őrült, kaotikus ritmusban kezdett verni a bordáim ellen. A csendes tér mintha elektromossággal lett volna feltöltve, és csak egyetlen szikrára várt, hogy lángra lobbantson egy poklot. Éreztem, ahogy a mellkasa erőteljesen megemelkedik és lesüllyed, minden egyes szaggatott lélegzetvételével tapinthatóan az enyémhez súrlódva.

Rettegve attól, mi történne, ha akár csak egy másodperccel is tovább maradnék, a tenyeremet a mellkasának nyomtam, és gyorsan hátráltam, megtörve a veszélyes varázslatot. Visszanézés nélkül kiviharzottam a bársonyfüggönyös fülkéből, a sötét árnyak között hagyva őt.

Arra kényszerítettem remegő kezeimet, hogy megnyugodjanak, miközben újra beléptem a főtér fényes világításába. Miután sikeresen eljátszottam a szerepemet a gyötrelmes estére, megpillantottam Vincentet, aki egy hatalmas jégszobor közelében állt. Nyugodtan odasétáltam hozzá, és egy derűs, hamis mosolyt erőltettem magamra.

– Társalogtam és fotózkodtam, Vincent. Szeretnék elindulni a korábbi programomra. – A hangomat mentesítettem a mellkasomban dúló tomboló vihartól.

– Teljesítetted az alkud rádeső részét. Elmehetsz, Sienna. – Vincent merev, helyeslő bólintással jelezte, hogy véglegesen megadta a szigorú engedélyt a korai távozásomhoz.

Egyetlen másodpercet sem pazaroltam el. Megfordultam a tűsarkúmban, és fürgén a terem elején lévő hatalmas kijárat felé sétáltam. A masszív kétszárnyú ajtók látszólag nyitva álltak a hűvös éjszakai levegő előtt.

Ahogy a kijárathoz közeledtem, láttam egy magas alakot várakozni a súlyos faajtók közelében. Dante. Tökéletesen mozdulatlanul állt. Férfias kezeit lazán zsebre vágta a drága öltönynadrágjában. Megkapó arckifejezése teljesen olvashatatlan volt a mély napellenző által vetett sűrű árnyékokban.

Agresszíven furakodtam el mellette, mielőtt egyáltalán esélye lett volna kinyitni a száját és megszólalni. Csupasz vállam erőteljesen súrolta masszív mellkasát, miközben makacsul átmasíroztam a küszöbön a várakozó inaspult felé.

– Jó éjszakát, hercegnő! – kiáltott utánam a nyílt térbe.

Mély, reszelős hangját átszőtte az az ismerős, őrjítő szórakozottság, ami egészen a lelkemig hatolt. A hang hallatán borzongás futott végig a gerincemen, megküzdve a szőke hajamat tépő hideg széllel. De a tekintetemet egyenesen a várakozó bérautóra szegeztem, és nem voltam hajlandó megadni neki azt az elégtételt, hogy visszanézek.