Valentina

– Minden megvan? – kérdezi Jaxon, áthelyezve a testsúlyát, miközben az ujját a ruhazsákja pántja alá akasztja.

Megigazítom a tenyerembe vágó, nehéz papír bevásárlószatyrokat. – Igen, húzzunk a fenébe innen, és menjünk vissza Beatrixhoz, hogy elkészülhessünk. Mindjárt hét óra.

Az órám világító számlapjára pillantok, és döbbenet fut át rajtam. Egy kőkemény öt órát töltöttünk a zsúfolt üzletekben navigálva, végtelen ruhaállványokat felpróbálva, és a ma esti tökéletes esztétikáról vitatkozva. A lábaim tiltakozva sajognak, de a közelgő éjszaka adrenalinja elűzi a fáradtságot.

– Te jó ég, már ilyen későre jár? – Jaxon felhúzza az egyik szemöldökét, és a szeme kissé elkerekedik.

– Igen, bizony. Azt hiszem, elvesztettük az időérzékünket. – Megvonom a vállam, fáradt, de őszinte mosolyt kínálva.

Beatrix előrelép, és ápolt ujjával a hatalmas éttermi részleg felé mutat. – Akkor menjünk. Szednünk kell a lábunkat, ha időben be akarunk érni a klubba.

Ő vezeti az utat, léptei fürgék és határozottak. Felnevetek, és beállok a sorba mögé és Jaxon mögé, ahogy átfűzzük magunkat a maradék esti vásárlókon. A pláza fényes, steril fényei átadják a helyüket a beton parkolóház homályos, visszhangzó tágasságának. A nehéz fémajtók becsapódnak mögöttünk, elvágva a vidám bolti zenét.

A parkolóházban sűrű a csend. Lépteink a betonhoz csapódnak, és visszapattannak a betonoszlopokról. Jaxon és Beatrix körülbelül tíz lábbal előttem sétálnak, halk hangon beszélgetve.

Hirtelen jeges borzongás kúszik végig a gerincemen. A szőr feláll a tarkómon. Az ösztöneim fellángolnak, vadul és fülsiketítően. Valaki figyel. Az érzés nehéz, fojtogató, és sötét szándéktól csöpög. Egy ragadozó, amely a prédáját követi.

Megállok. Elfordítom a fejem, a szemem a parkoló autók között elnyúló árnyékokat fürkészi. Átnézek a betonoszlopokon túlra, sziluettet, tükröződést, bármit keresve. Semmi sem mozog. Csak egy távoli fénycső statikus zúgása hallatszik. De az érzés nem hajlandó elhalványulni. A maffiás kopó ott kint van, elrejtőzve a sötétben, és minden mozdulatomat szemmel tartja.

– Hé! Várjatok meg! Különben nem tudtok elmenni, mert nálam vannak a kulcsok. – Szorosabban markolom a szatyrok műanyag füleit, a hangom kissé visszhangzik a hatalmas térben.

Jaxon és Beatrix megállnak, és visszanéznek rám.

– Akkor siess, te lajhár! – nevet Jaxon, a hangja megtöri a levegőben lévő kísérteties feszültséget.

– Jövök, tartsatok ki. – Erőltetek egy mosolyt magamra, lerázva a megmaradt rettegést, miközben kocogni kezdek, hogy utolérjem őket.

– Lajhár. – vigyorog Jaxon abban a pillanatban, ahogy odaérek hozzájuk.

– Ó, mintha te nem lennél az? – Játékosan meglököm a vállát, és összehúzom a szemem.

– Nem mondtam, hogy nem vagyok. – Jaxon kacsint, a lökés egyáltalán nem zavarja.

Játékosan meredek rá, még egyszer meglököm, mielőtt őrült rohanásba kezdenék az autóm felé. Majd én megmutatom nekik, ki a lajhár. A sarkam sebesen kattog a betonon, ahogy az utolsó métereket sprintelve teszem meg, elérem a csomagtartót és felpattintom. Bedobom a szatyrokat, és a lökhárítónak dőlve várom, hogy utolérjenek.

– A fenébe is, Valentina, tán tűz van? – kérdezi Beatrix kissé kifulladva, ahogy ő és Jaxon is megérkeznek.

Bedobják a saját szatyraikat a csomagtartóba, a nehéz puffanások visszhangoznak a csendes parkolóházban.

– Kérdezd Jaxont, ő kezdte. – Széles mosolyt villantok, miközben előhúzom a kulcsaimat a zsebemből.

– Én nem. – rázza a fejét Jaxon, és beül a hátsó ülésre.

– De igen. – Nyújtom ki rá a nyelvem a visszapillantó tükrön keresztül.

Beülök a vezetőülésbe, és elfordítom a kulcsot a gyújtáskapcsolóban. A motor életre kelve felbőg, és vibrál a kezeim alatt. Sebességbe teszem az autót, kikormányozva minket a fojtogató parkolóházból az esti forgalomba, egyenesen Beatrix apartmanháza felé tartva.

Negyvenöt perccel később hivatalosan is kimerített a városi forgalom. Esküszöm, ez az utolsó alkalom, hogy plázába megyünk, akár van klub, akár nincs. A műszerfal digitális órájára pillantok. Este 7:45-öt mutat. Az út hatalmas darabot kiharapott a készülődésre szánt időnkből. Szednünk kell a lábunkat.

Lepikarkolom az autót a lakói parkolóban. Felkapjuk a nehéz szatyrokat, és a csípős éjszakai levegőn átrohanva átnyomjuk magunkat a luxus apartmanház forgó üvegajtaján. A lobbi meleg, hívogató levegője mos végig rajtunk. A liftek felé sétálok, a szemem a recepciós pulthoz ugrik. Stan, a szokásos ajtónálló hiányzik a posztjáról. Az elegáns fa pult üresen áll.

– Nincs Stan? – mutatok az üres terület felé, visszanézve a barátaimra.

– Miért aggódsz ennyire Stan miatt? Azt hittem, az elmédet az a zöld szemű férfi köti le, akibe beleütköztél. – Beatrix oldalba bök, ajkain gonosz, ugrató vigyor játszadozik.

– Nem. Mármint igen, de csak kíváncsi voltam. – dadogom, és forróság önti el az arcomat, ahogy ő és Jaxon is nevetésben törnek ki.

Beatrix elutasítóan legyint, sosem volt az a típus, aki túl sok figyelmet fordít az épület személyzetére. – Nyugi, valószínűleg végzett mára. Műszakváltás.

– Ha te mondod. – Ejtjük a témát, és megnyomom a lift felfelé mutató gombját.

A fémajtók szétcsúsznak, és belépünk. Magamban felnyögök, ahogy megkezdődik a lassú, gyötrelmes emelkedés. Miért kell Beatrixnak a tizedik emeleten laknia? Csendben állunk, nézve, ahogy a digitális számok felfelé pörögnek, az éjszaka várakozása forrong a szűk térben.

Az ajtók végül kinyílnak, felfedve a tizedik emelet csendes, szőnyeges folyosóját. Az ajtajához menetelünk. Beatrix gyorsan kinyitja, belökve az ajtót, és beterel minket.

– Rendben, mindenki, ideje megszépülni. – Beatrix összecsapja a tenyerét, a hang éles és követelőző.

Megragadja a vállamat, és játékosan a hálószoba felé lök. – Valentina, te mész először.

A barátunk felé fordítja a figyelmét. – Jaxon, tiéd a vendégszoba.

Miután ki lettek osztva az irányok, Beatrix követ a hálószobába. Kezdődik a valódi munka. Előhúzzuk az új ruháinkat a szatyrokból, és kiterítjük őket a hatalmas ágyon. Belecsúsztatom magam a tüzes vörös selyemruhába, az anyag a bőrömhöz simul, minden ívemhez idomul. A szín vadnak mutat, ami éles kontrasztban áll a szokásos, visszafogott ruhatárammal. Felcsatolom a finom, ezüstszínű, fémes magassarkút, rögzítve a csatokat a bokám körül. Precízen felviszem a sminkemet, egy éles szemhéjtusvonalat és egy merész vörös ajkat, ami veszélyt sugároz. Felkapom a karcsú, fekete borítéktáskát, és összepattintom.

A tükörképemet bámulom a teljes alakos tükörben. Ma este fegyver vagyok.

================

Club Elysium

Este 9:30 van, és az éjszaka él. Közeledünk a klubhoz, a zene nehéz, vibráló basszusa remegteti a betonjárdát az ezüst magassarkúm alatt. A bejutásra váró sor az egész tömbön végighúzódik, az éjszakai levegőben didergő, lelkes testek tengere. Egy hatalmas, félelmetes kidobó áll a bársonykötél közelében, vastag kezeiben egy csiptetős táblát tartva.

Ez a hely zsúfolásig tele van. A kint várakozó emberek puszta száma elképesztő. Kikerüljük az általános belépő sort, és egyenesen a bejárathoz sétálunk. Az épületből sugárzó energia elektromos, primordiális és mámorító.

A kidobó az utunkba lép, impozáns termete elállja az ajtót. – Név?

A mély hangjától egy kicsit összerezzenek. Nem is vettem észre, hogy már elöl vagyunk.

– Beatrix Franco. – Jaxon előlép, tisztán túlharsogva a falakon átszűrődő, dübörgő basszust.

A kidobó egy vastag ujjal végighúzza a csiptetős tábláján lévő nyomtatott listát. – Ah, igen, Beatrix Franco, Jaxon Diesellel és Valentina Grecóval együtt.

Jaxon Beatrix és felém mutat, magabiztos mosolyt villantva. – Igen, azok mi lennénk.

– Bemehetnek. – A kidobó kiakasztja a vastag vörös bársonykötelet, és félrelép, hogy átengedjen minket.

Átnyomjuk magunkat a nehéz, hangszigetelt ajtókon, és a tiszta érzékszervi túlterhelés hulláma csap meg. A klub elképesztő. Ibolya, elektromoskék és durva karmazsinvörös árnyalatú neonfények hasítanak át a füstös levegőn, végigtáncolva a hatalmas, félhomályos termen. A fő tánctér az egymáshoz dörgölőző testek tengere, akiket magával ragad a zene fülsiketítő, ritmikus üteme. A drága italok, édes parfümök és nyers izzadság szaga tölti meg a tüdőmet.

Adjátok ide nekem azt a néhány italt, és pillanatokon belül kint leszek azon a tánctéren. Elszakítom a tekintetem a táncosokról, és felnézek a káosz fölött függő, elegáns, üvegezett erkély felé. A VIP részleg.

– Hűha. – A szó kicsúszik az ajkamon, alig hallhatóan a zene mellett.

– Ott fogunk lenni. – Jaxon egy ujjal a ragyogó erkély felé mutat, diadalmas vigyorral az arcán.

– Ott fent? – kérdezem, és a szemem elkerekedik az exkluzív részleg láttán.

– Bizony. – Jaxon bólint, átveszi a vezetést, ahogy utat tör magának a zsúfolt tömegben, egyenesen a ragyogó neonbár felé vezetve minket.

Egy magas csapos, akinek a nyakán tetoválások kúsznak felfelé, odacsúszik hozzánk. – Mit adhatok, srácok?

Erős ausztrál akcentusa áthasít a nehéz basszuson.

Beatrix áthajol a ragacsos pulton. – Én egy áfonyás vodka-tonikot kérek, ő pedig egy Jack-kólát. Valentina, te mit iszol?

Állom a csapos várakozó tekintetét. – Öhm, én egy gin-tonikot kérek.

A csapos bólint, és megpördül, hogy megragadja az üvegeket. Váll a vállhoz vetve állunk, a klub vibráló energiája a csontjainkba szivárog. Percekkel később a csapos visszatér, és egy fekete szalvétára teszi a gyöngyöző poharakat.

– Tessék. Egy áfonyás vodka, egy Jack-kóla és egy gin. Remélem, mindannyian élvezni fogják.

– Köszönjük. – Egyszerre beszélünk, miközben készpénzt dobunk a pultra.

Az italokkal a kezünkben elnavigálunk a fő tánctér zúzó tömegéből, és megközelítjük a VIP részleghez vezető őrzött lépcsőt. Felmutatjuk a belépő karszalagjainkat a lépcső alján álló őrnek, ő pedig felint minket.

Lassan kapaszkodunk fel a megvilágított lépcsőfokokon. A levegő itt fent más. Hűvösebb, nehezebb, és sűrű a kimondatlan hierarchiától. A falakat plüss bársonyfülkék szegélyezik, színezett üveg válaszfalakkal elválasztva. Belekortyolok az italomba, a szemem végigpásztázza a magas rangú tömeget. Ez a hely őrülten menő.

Aztán a szemem egy hatalmas bőrfülkén állapodik meg, amely a részleg legsötétebb, legexkluzívabb sarkában van eldugva.

A lélegzetem elakad. Négy férfi ül a fülkében. Úgy néznek ki, mint egy rémálomból alászállt sötét istenek, kifogástalan, méretre szabott öltönyökben, tökéletesen kiöltözve. Egy rémisztő, fojtogató aurát sugároznak magukból, ami tiszta, halálos hatalmat üvölt. A maffia. Egy nehéz, tagadhatatlan mágnesesség ránt egyet a mellkasomon. Nyelek egyet, a hideg gin égetően marja a torkomat. A szívem hevesen ver a bordáimnak. Egy hirtelen, mély ösztön lángol fel bennem – egy rémisztő késztetés, hogy megmutassam az engedelmes oldalamat ezeknek a csúcsragadozóknak.

– TE.

Az egyetlen, dörgő szó áthasít a VIP részleg környezeti zaján, és fizikai ütésként csapódik belém.

A fejem a hang felé kapom. A szemem rázárul a fülke szélén ülő férfira. A szexi, átható zöld szemű férfira a hotel lobbijából. A fenébe.

– Újra találkozunk, Principessa. – húzza el a szavakat, miközben lassú, ragadozó vigyor terül el jóképű arcán.

Az izmaim a helyükre rögzülnek, csontig fagyasztva a testemet. A pohár megremeg a kezemben. Nem számítottam rá, hogy valaha is viszontlátom.

=================

Kaelen

- Korábban aznap -

Dermedten álltam az érintetlen előcsarnokban, képtelen voltam hinni a saját szememnek. Néztem, ahogy a gyönyörű Principessám hátat fordít, és elsétál tőlem. A csípőjének tüzes ringása és az álla dacos megdöntése maradandó bélyeget égetett az elmémbe. Cassian elszórt részletekkel etetett minket, adva egy rövid profilt a lányról, akit sarokba kellett volna szorítanunk, de a nevét sosem mondta el. És ő sem adott nekem lehetőséget arra, hogy megkérdezzem tőle.

Sötét, veszélyes vigyor húzódik végig az ajkamon. Elfogadom a kihívást.

Előhúzom a telefonom az öltönykabátom belső zsebéből. Néhány méterre áll, türelmesen várakozva a lift rézajtajainál, teljesen tudatlanul a minden lépését követő ragadozóról. Megnyitom a kameraalkalmazást. Bekeretezem a márványháttér előtt álló, gyönyörű sziluettjét, és megérintem a képernyőt, hogy fókuszáljak. Ellövöm a képet.

Egyetlen másodperc vesztegetése nélkül megnyitom az üzeneteimet, és elküldöm a nagy felbontású képet közvetlenül Cassian titkosított vonalára. Abban a pillanatban, ahogy a kézbesítési értesítés felugrik, megnyomom a hívásgombot.

A vonal kétszer cseng, a hang a fülemben visszhangzik.

– MI AZ? – mordul bele Cassian a kagylóba.

Teljesen bosszúsnak hangzik, nyers hangszíne egy katasztrófára van felkészülve.

– Láttam Principessát. – Lassan mondom a szavakat, hagyva, hogy a kijelentés súlya a levegőben lógjon.

Tudom, hogy kell egy másodperc, amíg az agya feldolgozza az információt. Megharapom az alsó ajkamat, a fogaim a húsba mélyednek, miközben lehunyom a szemem. Az elmémet elárasztja a képe, gondolatban elraktározom az állkapcsa éles ívét és a tüzet a szemeiben, hogy ma este alaposan kiélvezhessem.

– Ne szórakozz velem, Kaelen. – csattan fel Cassian, a hangja egy oktávot esik. A papírzizegés éles hangja szűrődik át a hívás hátterén. – Egyébként ki vagy hangosítva. Dorian és Zar is itt van az irodában.

– Minden rendben, haver? – visszhangzik Zar mély, dörgő hangja a vonalban.

– Kaelen azt mondja, látta a mi Principessánkat. – továbbítja a hírt Cassian, a bosszúsága semmivé foszlik. Sötét, elborult mosoly hallatszik a hangjában.

– TÉNYLEG? – dörgi Zar, a nyers izgalom szinte vibrál a telefon hangszórójából. – Beszéltetek? Megtudtál valami érdekeset? Mondd, hogy van neved.

– Nyugodj meg, Zar! – kiáltom, a telefont egy hüvelyknyire eltartva a fülemtől.

Esküszöm az istenre, lehet, hogy az a férfi a legfélelmetesebb, legkiegyensúlyozatlanabb rohadék, akit ismerek, de most úgy viselkedik, mint egy éhező gyerek, aki egy karácsonyi ajándékot tép fel.

Visszaemelem a telefont a számhoz. – Csak összefutottunk. Szó szerint. Egymásnak ütköztünk. De gyönyörű. Az apja nem hazudott, amikor azt mondta, hogy a lánya csodaszép. Épp az imént küldtem egy fotót róla. Nézzétek meg az üzeneteket.

A hideg kőoszlopnak dőlve feszülten hallgatom. Hallom a halvány csendülést, ahogy Cassian telefonja megkapja az üzenetet. Aztán hallom a szindikátus három leghalálosabb férfijának éles, együttes lélegzetvételét.

Aztán síri csend.

A csend elnyúlik, sűrűn, nehezen és robbanékony, ragadozó vággyal terhelten. A csendből ítélve fogadni mernék, hogy épp egy komoly merevedéssel küzdenek. Akárcsak én. Már a puszta látványa is arra késztet minket, hogy még jobban vágyjunk rá.