ZOYA

A dacos szavak elhagyják a számat, de a tüdőm nem hajlandó együttműködni. Megfulladok a fojtogató, bódító szantálfa és nyers föld illatától, amely Thane-ből árad. Fizikai láncként tekeredik a torkomra, a kétségbeesés vermébe rántva engem. A belső farkasom kétségbeesetten fel-alá járkál az elmémben, megrészegülve a sors által elrendelt másik felének közelségétől. Azt akarja, hogy térdre ereszkedjek és fedjem fel a nyakamat. Azt akarja, hogy vessem alá magam az univerzum kifacsart tervének.

Az újonnan felfedett, elrendelt társam. Az univerzum imádja a kegyetlen tréfákat.

Thane elrejti az ellenállásom okozta kezdeti döbbenetét. Kék szeme összeszűkül, ahogy a pillanatnyi, megdöbbent csendet robbanékony düh váltja fel. A nyakán megrándulnak az izmok.

– Mit akarsz ezzel mondani? – Hangja elveszti pökhendi élét, és egy sötét, egyenetlen mélységbe ereszkedik.

Megvetem a lábam, és hideg vigyort erőszakolok az ajkamra. A szívem a bordáimnak verődik, de nem engedem, hogy lássa a rettegésemet. – Pontosan azt, amire gondolsz.

Arrogáns feljogosítottsága átsugárzik az üres étkezdén. Még egy lépést tesz felém, kidülleszti a mellkasát, tiszta dominanciával árasztva el a teret.

– Nem mernél elutasítani engem, Zoya. Nem mernéd elutasítani a saját társadat. Van fogalmad róla, hány nő ölne ebben a falkában azért, hogy a te helyedben lehessen? Hogy az én Lunám lehessen?

Vakító arroganciája elszakítja bennem az önuralom utolsó fonalát is. Saját tulajdonának tekint pusztán azért, mert a Holdistennő párosította a lelkünket. Elvárja, hogy beálljak a sorba, és hálás legyek a kiváltságért, hogy egy olyan zsarnok mellett állhatok, aki eldobható szemétként kezeli a falkatagjait. Lényem minden rostjával megvetem őt. Nem leszek újabb trófea a polcán.

Éles, humortalan nevetés tör ki belőlem. – Úgy nézek ki, mint valami kétségbeesett nőszemély azok közül?

Orrbekarikái kitágulnak. Öklei összeszorulnak a teste mellett. A körülötte lévő levegő szinte szikrázik a ragadozó fenyegetéstől.

– Zoya, én vagyok a társad, és te majd...

– Én, Zoya, elutasítalak téged, Thane Alfa, a Vasfogadalom Falka leendő Alfája, mint társamat és Alfámat.

Az ősi, kötelező érvényű szavak elhagyják az ajkamat. A levegőben lógnak a másodperc töredékéig. Egyenesen a szemébe meredek, nem vagyok hajlandó megszakítani a szemkontaktust.

– Nem vagyok hajlandó alávetni magam neked, sem most, sem soha.

Aztán az univerzum szétszakít.

Vakító, elviselhetetlen kín hasít végig a testemen. A térdem keményen az étkezde hideg padlójához csapódik. Olyan érzés, mintha egy pöröly zúzna újra meg újra a bordáimra. A csontjaim szó szerint szétzúzódnak egy elvágott kötelék hatalmas, természetfeletti súlya alatt. A saját mellkasomat karmolom, tépve az ingem anyagát. Fojtott sikoly tör utat magának a torkomban. A nyers, könyörtelen kínszenvedés tengerében fuldoklom. Minden idegvégződésem lángba borul. Ez a fájdalom felülmúl minden verést, minden edzési sérülést és minden büntetést, amit valaha is elszenvedtem.

A padló túloldalán velünk egyidőben Thane is összeesik. Nehéz puffanással csapódik a linóleumnak. Hatalmas kezeivel tépi a mellkasát. Arca a tiszta kín maszkjává torzul. Levegőért kapkodva, szaggatott, megtört hangokat hallat. Hatalmas alakja hevesen remeg a könyörtelen padlólapokon.

Erőt veszek magamon, és a fájdalom ködén át felemelem a fejem. Thane szemei veszélyes, ragadozó aranyfénnyel izzanak. Farkasa hevesen harcol az elutasítás ellen. A fenevad nem hajlandó feladni a jogát felettem. Az izmok megduzzadnak és rángatóznak a bőre alatt. Állkapcsa megnyúlik, fogai egy múló pillanatra halálos agyarakká élesednek. Morgása mély, torokhangú, embertelen hangokká formálódik. Kezdi elveszíteni a kapcsolatot az emberségével. A benne lakozó vadállat inkább darabokra tépné a szobát, semmint hogy hagyja meghalni a társi köteléket.

Ha nem fogadja el az elutasítást, a misztikus visszacsapás cafatokra tépi a lelkünket, amíg a szívünk meg nem áll. A társi kötelék kölcsönös felbontást követel.

Szorosan összeszorítom a fogam a megsemmisítő kín újabb hullámával szemben. A látásom elhomályosul a ki nem sírt könnyektől. – Thane. Fogadd el.

A feje hirtelen felém rándul. Arany szemei vad dühvel égnek.

– Ezt soha nem fogom elfogadni. – Hangja démoni, többrétegű morgásként hat.

A látásom a széleken elfehéredik. A fájdalom felerősödik, azzal fenyegetve, hogy kettétöri a gerincemet. Szoros gombóccá gömbölyödöm, egyetlen lélegzetvételnyi levegőért kapkodva.

– Muszáj. Különben mindketten meghalunk, pont itt, ezen a padlón. Tudod, hogy nekem nincs mit vesztenem, ha meghalok. Ellentétben veled, az aranyifjúval, akire egy egész királyság vár. Fogadd el az átkozott elutasítást!

Megrázza a fejét. Egész alakja vibrál az erőfeszítéstől, ahogy visszatartja a farkasát. Ez egy gyötrelmes akaratharc. A szobában uralkodó csendet csak a mi kétségbeesett zihálásunk és a saját természetfeletti lényegünk széttörésének recsegő hangja tölti meg. A kín gyötrelmes örökkévalóságig tart. Minden másodperc olyan, mintha egy recés kést húznának végig a gerincvelőmön. Érzem, ahogy a lelkeink közötti köldökzsinór megfeszül, foszladozik, és belülről kifelé ég el.

Végül a farkasa enged. Arany szemei visszavillannak jégkékké. A harc kiszivárog a testtartásából. Erőt véve magán az egyik könyökére támaszkodik, és hevesen liheg.

– Én, Thane Alfa, a Vasfogadalom Falka leendő Alfája, elfogadom az elutasításodat. És én is elutasítalak téged, Zoya, mint társamat és Lunámat. – Zabolátlan dühvel köpi vissza rám a formális szavakat.

A megsemmisítő, csonton átható fájdalom azonnal megszűnik. Úgy tűnik el, mint az elfújt gyertya lángja. Előrebukom, s a hideg padlónak nyomom verítékes homlokomat. Hatalmas kortyokban szívom a levegőt égő mellkasomba. A testem remeg. A végtagjaim ólomsúlyúnak tűnnek. A fizikai kín elmúlt, de hideg, kongó ürességet hagyott maga után. Egy űr tátong szélesre a mellkasomban. A belső farkasom elnémul. Összegömbölyödik az elmém legsötétebb sarkában, lehunyja a szemét, és gyászolja a lelke másik felének elvesztését.

Thane talpra küzdi magát. Megigazítja a ruháját, mellkasa zihál. Arckifejezése gyilkosságokat ígér. Megsérült egója fizetséget követel.

– Megfizetsz ezért, Zoya. Nem alázhatsz meg csak úgy, hogy aztán egyszerűen elsétálsz.

Felnyomom magam, bár az izmaim sikoltva tiltakoznak. Lesepertem a piszkot a farmeromról, és a szememet forgatom törékeny, szánalmas büszkesége láttán.

– Tudom, hogy megsérült az egód, Thane. De ne aggódj. Nem fogom nagydobra verni, hogy eldobtalak magamtól. Nyugodtan használhatod bármelyik kétségbeesett játékszeredet a sok közül arra, hogy eljátssza a társad szerepét. Úgy hallom, Bianca mindig elérhető. Biztos vagyok benne, hogy ujjongva játszana veled papás-mamást.

Nem adok neki lehetőséget a válaszra. Hátat fordítok a leendő Alfának, és a kijárat felé indulok. A nehéz fémajtók becsapódnak mögöttem, kizárva a nyomasztó auráját. A hűvös éjszakai levegő az arcomba csap, de semmit sem tesz azért, hogy kitöltse a mellkasomban tátongó üres lyukat. A kötelék halott. A helyes döntést hoztam meg, de teljesen megsemmisültem.

A hazavezető út büntetően elmosódik. Kimerült vagyok, mindenem fáj, és érzelmileg egy roncs vagyok. Minden egyes lépés hatalmas erőfeszítést igényel. A sárban vonszolom a lábam azon az ösvényen, amely a falkaterület széléhez vezet. Csak be akarok kuszni a takaróm alá, lehunyni mardosó szemeimet, és végigaludni egy egész hetet.

Elérem a kis házamat, és kitárom a bejárati ajtót, bízva benne, hogy a ház üres lesz.

– Meglepetés!

Összerezzenek, a kezem a mellkasomhoz kap, ahogy a szívem kihagy egy ütemet.

Anyám és a legjobb barátom, Soren állnak a kis nappali közepén. Anyám egy kis házi tortát tart a kezében, amelynek közepén egyetlen gyertya ég. Az arca őszinte izgalomtól sugárzik.

Aztán a tekintetem találkozik Sorenével. A gyomrom szűk, fájdalmas görcsbe rándul.

Halvány mosolyt visel az arcán, de ez nem ér el egészen mélybarna szemeiig. Az állkapcsa megfeszül. Széles vállai merevek. Úgy néz ki, mint aki egy szakadék szélén egyensúlyozik.

– Egész nap távol voltál, és szerettem volna valami különlegeset adni neked. – Anyám előrelép, észre sem véve a szobát elárasztó fojtogató feszültséget. – A Béta bent ragadt egy megbeszélésen a falkaházban, és ma éjjel ott is marad. Úgy gondoltam, meg kellene hívnunk a legjobb barátodat. Egyenesen idejött, pedig éjszakai szolgálatban van. Micsoda jó barátod is ő.

– Köszönöm, Anya. – Lenyelve a száraz torkomban gombóccá dagadó feszültséget, így szólok: – Kérlek, hagynál minket egy kicsit kettesben?

Anyám pislant egyet, és a mosolya némiképp meginog. Soren és közém kapja a tekintetét, megérezve a légkör hirtelen változását. Leteszi a tortát az apró, fából készült étkezőasztalra.

– Hogyne, drágám. Megnézem, mi újság a mosással.

Meleg, barátságos bólintással jelez Sorennek, majd eltűnik a rövid folyosón. Abban a pillanatban, ahogy a hálószobája ajtaja kattanva bezárul, a törékeny csend darabokra szakad.

Soren egy fél lépést tesz felém. Szemei ki nem hullott könnyektől csillognak. Mellkasa remegő lélegzetvételre emelkedik s süllyed.

– Nem vagyunk társak. – A hangja halk, pusztító suttogás.

A szívem fájdalmasan összeszorul. A nyomorúság friss hulláma csap át rajtam, és azzal fenyeget, hogy a mélybe ránt. A Holdistennő egy kegyetlen, szadista istenség. Egy olyan zsarnokot, mint Thane adott nekem az a fiú helyett, akivel igazán törődtem. Megfosztott egyetlen embertől, aki mellett valóban biztonságban éreztem magam.

Áthidalom a köztünk lévő távolságot, és karjaimat a nyakába fonom. Széles vállába kapaszkodom, arcom a meleg mellkasába temetve. Úgy szorítom őt, mint egy mentőövet a viharban. Egy másodpercre megdermed, mielőtt erős karjai a derekam köré fonódnak, szorosan saját testéhez húznak engem.

– Ma éjjel rátaláltam a társamra. Thane az.

Soren teste megmerevedik. Légzése egy pillanatra megszakad. Hatalmas kezei oly szorosan markolják meg a derekam, hogy biztosan véraláfutásos lesz. Érzem, ahogy a sokk hullámai végigsöpörnek izmos testén.

– De azonnal elutasítottam őt. Elvágtam a köteléket. Inkább a halált választom, minthogy olyan férfinak legyek alárendeltje, mint amilyen Thane. – Hadarva mondom a szavakat, sietve rázúdítva, hogy mindent tudjon a borzalmas igazságról, mielőtt túlelhamarkodott következtetéseket vonna le.

Soren lassan visszahúzódik egy kicsit. Kezét továbbra is a derekamon tartva, fentről az arcomba néz. Mély megkönnyebbülés suhan át markáns vonásain egy apró pillanatra. Kifúj egy hosszú, remegő lélegzetet, de a megkönnyebbülést gyorsan elnyeli a mély, letagadhatatlan szomorúság. Mind a ketten tisztában vagyunk azzal, mit is jelent ez számunkra.

– Mindig azt hittem, te leszel az. – Megbicsaklik a hangom. Utálom, ahogy az állam megremeg, ezzel elárulva mindent összetört szívemről.

Soren hosszan a szemembe néz. Barna tekintete durva, nyers érzelmek viharában kavarog. Nyel egy nagyot, ádámcsutkája fel-le mozog a torkában.

– Én is így gondoltam. Te vagy az egyetlen nő, akit valaha is akartam, Zoya.

Egyetlen könnycsepp csusszan ki a szememből, és gördül végig az arcomon. Dühösen letörlöm magamról, és zsigerből utálom mindennek az igazságtalanságát. Együtt nőttünk fel. Egymás oldalán harcoltunk. Megosztottunk minden aprócska kis titkot és megannyi álmot is. Minden amellett szólt, hogy ő az a fiú.

– Ma valaki más is betölti a tizennyolcat, Soren. Oda kint várja hogy rátalálj te, a sors által neki elrendelt társa. Most külön utakon kell folytatnunk tovább, hadd végezze el a végzet a maga dolgát.

A fájdalmas, önzetlen igazság szilárdan ül meg a levegőben, kettőnk között. Olyan érzés a torkomban, mintha törött üveget próbálnék lenyelni. Szabadon engedem, ám ezzel a lelkem legutolsó darabját dobom oda árként.

Soren halk, humortalan kacajt hallat. Lassan megrázza a fejét, s tekintetével először a padlót fürkészi, s csak nagyon lassan engedi, hogy gyötrelmes tekintete visszataláljon az én szemeimbe.

– Az én leendő társam annál sokkal többet és jobbat érdemel, minthogy egy olyat férfit kapjon, aki már fülig szerelmes egy valaki másba.

Belül a mellkasom megroppan. Karjaimba kapaszkodom erős csuklóinak, így tartva fel a maradék eszemet.

– Ne is mondd. Bárhol a világban hihetetlenül szerencsés lenne veled egy nő. Lenéző vagy, hogyha azt mondod, az a valaki ennél szerencsétlenebb lenne veled. Csodálatos párja leszel neki. Az Istennő csupán nem gondolta volna azt, hogy egy oly jó fellelkű férfiúra méltó vagyok én is.

Arckifejezése kőkeménnyé szárad pironkodva. Egyik kezét teljesen kiszabadítja a fogságból s fölém nyúl. Hihetetlenül finoman, lassan simítja meg az arcom, amely éles kontrasztot vág másfelé borzasztó mogorva alakot ábrázoló harcosos kinézetével. Hüvelykujjal csak letörli, a friss könnyeket pontosan az arcomon elfolytva.

– Kérlek ne mondd ezt. Sőt mi több te vagy az egyedüli, aki méltó bármire is, Zoya. A legelső igaz szerelmem majd mindig te leszel. És ezt nem a Holdistennő holmi misztikus, kényszerített köteléke miatt. Egész csupáncsak csakis azért, mert te te magad vagy.

Ez a megszakadt ígérete maradék minden védekezésemet a földig rombolta. Csalódott könnyeim sebesen törtek rajtam ki végleg és patakokban hulltak alá. Már egy pillanatig sem voltam hajlandó a megállításukra kísérletezni. Ráhagytam a sorsomra miáltal a megbánás borítsa lassan el mindent a tudatom körött, hagyva, hogy az elhagyatott fájdalom rám vetüljön és elvakítson egészen sokára.

Soren egy lépést tesz felém, és a mellkasára húz engem. Karjaival körülölel egy és talán legeslegutolsó, hosszas, elkeseredett öleléssel átszőve mindezt. Arcát mélyen belefúrja a nyakam hajlataiba, és még minden erejét beleadva is erősebben szorít el, s tart ott, ameddig csak bír. Bele akarja mindennek ellenére kódolni lelkébe legutolsó lényemet és fincsi részletemet. Mielőtt engedné szagot hagy magából felégetem illatom és egy melegséggel töltve a létezést mindent tudatába és fejébe fúj. Csupáncsak egy néma és drasztikus elköszönés búcsújában elragad ez majd minket. Belegyezvén abba s hátat bevállalván végül mi se tettünk engedelmessé.

És de épp ez nem állít engem fel a magam akaráshoz és ezért ellököm vagy nem tudom már mi magamat még a kimenetelek ellentéteire tehetem vala de nem én őt sem tolom hátra. Csak engedem szememben hullamzó vizes szálakat esni rajta ingjére, hogy fessze azt tisztátalan könnyel. Teljes erővel bújok fel a felsőjéhez átvonva saját tenyeremet vele ugyanolyan fájón is karján ha a fenti sorokon mindent én húzva mondtam csak ki. Lehunyom a szemem és engedem szíven keresztül ő dobbanásait elrabolva. Hatalmas nyugalomra hagyva én tökéletesen biztos is tudva vagyok ma este, hogy ilyen szorosban többé már nincs mibek ölelnünk olyat ezt sohase se tehetjük de legalább élvezem ma mind ezt. Egyedül tudok hitegetni magamnak végtelennek és igazán helytállónak. Mind is holnap feladatul ott csüng egy még ébresztőbb de valós indulati ráförmedt felcsengő Alfja haragja. És végül mi megitélten várunk holnap ott a megalkotott mindannyit magunkénak vevő Falkaháznak faluja, ahol ott de csak bent mi megannyi ítélet csapkodja körbe az arcot. Ma, ott helyette hol megelégedett szomorúságú védelmet kapunk e szoba kicsinyke rejtőzétében hitemben elvesztve csendesen borongunk a sötétbe s gyászolom gyönyörű jövőmet azzal, hogy ott meg sohasem kell a dolgot valaha s lennie kéne mind valami békések lángjaként eljönne e felmentés.

Ott állunk a félhomályban, egy kirakós két összetört darabjaként, melyeket az univerzum nem hajlandó összeilleszteni. Végül az éjszaka valósága úrrá lesz rajtunk, és árnyékként lopózik felénk. Meghallom nyílni az anyám hálószobájának ajtaját; kemény emlékeztető ez arra, hogy a világ továbbra is forog, és olyan magyarázatokat követel, amikhez túlságosan kimerült vagyok.