Silas

Dolgozószobám nehéz tölgyfa padlóját róttam, csizmám könyörtelen ritmusban koppant. Belső farkasom a mellkasomat marta, nyugtalanul és feldúltan. Már több mint egy gyötrelmes óra telt el azóta, hogy utoljára hírt kaptam a farkasoktól, akiket Sylvia megfigyelésére rendeltem ki. Világos parancsot adtam nekik, hogy maradjanak a közelében. A felőlük áradó csend fülsiketítő volt. Minden védelmező ösztönöm azt sikoltotta, hogy valami alapvetően félresiklott. Ráförmedtem a sarokban ketyegő állóórára; a rézmutatók elviselhetetlen lassúsággal vánszorogtak. Megálltam a kiugró ablakfülkénél, a sötét végtelenbe meredve, szinte akaratommal kényszerítve az őreim autójának fényszóróit, hogy áttörjék az éjszakát.

A dolgozószobám nehéz faajtaja kitárult. Declan, a Bétám lépett a helyiségbe komor arccal, egy kis papírcetlit szorongatva a kezében.

– Silas Alfa, épp most bizonyosodtam meg róla, hogy nincs a lakása közelében. A kocsija is eltűnt. – Declan letette a cetlit az íróasztalom sima lapjára.

Végighúztam a kezem az arcomon, és frusztráltan fújtam ki a levegőt. Korábban egy kitérő válaszokat adogató sürgősségi nővér Sylvia kórházából alig néhány homályos morzsát hintett el egy születésnapi partiról, amelyet valahol a Keserű Hold-erdő határain túl tartanak.

– Ez Gideon Alfa közvetlen elérhetősége. Ő felügyeli a területet, ahol a buli állítólag zajlik. – Declan rábökött a papírra, tekintetét az enyémbe fúrva. – Silas Alfa, ez nem történne meg, ha egyszerűen elismerted volna az emberi nőt a párodként.

Megmerevedtem, a vállizmaim megfeszültek. Hangjának nyers őszintesége felért egy pofonnal. Veszélyes határt lépett át, de ő volt az egyetlen ember, aki elég bátor volt ahhoz, hogy a szemembe mondja az igazságot.

– Declan, tényleg most kell ezt csinálnunk? Próbáltam beszélni vele, de minden egyes alkalommal elkerült! Úgy dobta ki az ajándékaimat, hogy rá sem nézett a kártyákra. Ha valakit hibáztatni akarsz, hibáztasd apámat. Hibáztasd őt, amiért egész életemben erőszakkal ültette el a fejemben ezeket a mérgező gondolatokat az emberekről! – Csaptam rá öklömmel az asztalra.

Declan nem hátrált meg, tartása merev maradt. – Most már te vagy az Alfa, Silas. Apád már nem diktálhatja a döntéseidet. Ismered a falkánk szent törvényeit az elrendelt társakról. Egy társ visszautasítása magát a Holdistennőt sérti meg. Éreztél bármilyen valós fizikai vagy érzelmi fájdalmat, amikor olyan kegyetlenül megtagadtad őt és a meg nem született gyermekedet?

Elfordítottam a fejem, képtelen voltam tartani a szemkontaktust. Nehéz gombóc nőtt a torkomban, kiszorítva a levegőt a tüdőmből. A bűntudat szűnni nem akaróan mardosta a bensőmet.

– Nem tudom. Talán egy kicsit. Csupán a bénító félelemre emlékszem tisztán abból az elátkozott pillanatból. Az apaságtól való mindent elsöprő rettegés mindent elhomályosított. – Szégyenemben megráztam a fejem, és nehézkesen roogytam le a bőr karosszékembe.

Lenyelve az egyre növekvő önutálatot, felkaptam a papírfecnit az asztalról. Arra kellett összpontosítanom, hogy megtaláljam őt. A mázsás megbánásnak várnia kellett. Felemeltem a telefont, és beütöttem a számot. A vonal kétszer csöngött ki, mielőtt egy mély hang válaszolt.

– Halló, Gideon Alfa az Árnyvadász Erdő Falkából? – Tartottam a hangomat a lehető legstabilabban, kétségbeesetten leplezve az ereimben száguldó, zaklatott, kaotikus energiát.

– Igen. Ki keres?

– Gideon Alfa, Silas Ashcroft Alfa vagyok az Orchidea Falkából. Azért kereslek, mert úgy tudom, a kijelölt területed érinti a Keserű Hold-erdőt. Tudnom kell, áthaladt-e ma éjjel a földjeiden egy huszonéves, terhes emberi nő. – Megragadtam az asztal szélét, ujjaim elfehéredtek a szorítástól.

Rövid, nehéz csend támadt a vonal túloldalán.

– Nem állíthatom biztosan, hogy ugyanarról a nőről van szó. Viszont az imént kaptam egy aggasztó hívást az egyik falkatagomtól, aki a 911 diszpécsereként dolgozik. Jelentette, hogy egy nő vakpánikban telefonált be. Azt állította, hogy elütött valamit az autójával, feltehetően egy szarvast. A diszpécser utasította, hogy azonnal szálljon vissza a járművébe. Közvetlenül a felszólítás után egy férfi hangját hallotta, amit egy hátborzongató sikoly követett. – Gideon Alfa komor tényszerűséggel adta át a rémisztő információt.

A vér jéggé fagyott az ereimben. Fojtogató rettegés telepedett a mellkasomra, úgy összeszorítva a tüdőmet, hogy alig bírtam felületes lélegzetet venni. Belső farkasom a tiszta kétségbeeséstől vonított, vadul csapdosva a bordáimnak. Sylvia ott volt kint, védtelenül és halálos veszélyben.

– Tudnál folyamatosan tájékoztatni a helyzetéről? Nagyon jó barátom. Elhivatott nővér. Nemrégiben létfontosságú orvosi ellátásban részesítette a testvéremet, és meg akarok bizonyosodni a biztonságáról. – Erőltettem ki a nyilvánvaló hazugságot a fogaim között, kétségbeesetten rejtegetve a kötelékünk valódi, intim természetét, miközben biztosítottam, hogy átérezze a helyzet végzetes sürgősségét.

– Az embereim épp most fésülik át a területet, és én magam is úton vagyok oda. Értesíteni foglak, ha találunk valamit, Silas Alfa.

– Köszönöm, Gideon Alfa. – Letettem a hívást, és a telefont az íróasztal közepére hajítottam.

Felpattantam a székből, a falábak élesen végigkarcolták a padlót, és a Bétámra néztem.

– Declan, készítsd fel a kocsit az azonnali indulásra! Most azonnal a Keserű Hold-erdőbe hajtunk.

Declan határozottan bólintott, és kirohant a dolgozószobából, hogy előkészítse a járművet. Egyedül álltam a csendes szobában, fuldokolva a saját magam által kavart veszedelmes tengerben. A valóság hatalmas súlya nehezedett széles vállamra. Tudtam, hogy az a meg nem született gyermek az enyém. El kellett volna fogadnom őt abban a szent pillanatban, ahogy rám nézett azokkal a gyönyörű, könnyáztatta szemeivel, és bejelentette a váratlan terhességet. Hagytam, hogy a vak félelem irányítsa ostoba tetteimet, és most ott rekedt kint a fagyos sötétben, segítségért sikoltva.

Felkaptam a nehéz télikabátomat, és kisiettem a dolgozószobából, levágtáztam a hatalmas, ívelt lépcsőn, és kiléptem a dermesztő éjszakai levegőre. Birtokom boltíves árkádsorának szélén álltam, a hideg szél élesen mart a fedetlen arcomba. A betonozott felhajtón járkáltam fel-alá, néhány másodpercenként az órámra pillantva. Elmúlt éjfél, és a Keserű Holdhoz vezető út több mint egy órát vett igénybe. Az idő homokszemként pergett ki az ujjaim közül.

Egy fényszórópár pásztázta végig a vaskapukat. Egy ismerős fekete szedán gördült fel lassan a kanyargós kavicsos felhajtón. Pontosan az a jármű volt, amelyet annak a két őrnek jelöltek ki, akiknek Sylviát kellett volna szemmel tartaniuk. Felső ajkam vad, ragadozó morgásra húzódott fel.

Az autó közvetlenül előttem állt meg zökkenve. A hátsó utasoldali ajtó kitárult. Az öcsém, Dane botorkált ki az aszfaltra. Olcsó pia és állott parfüm bűze áradt belőle. Tönkrement, gyűrött dizájner öltönyt viselt, és bizonytalanul dülöngélt a lábán, miközben homályos, fókuszálatlan tekintetét az arcomra próbálta szegezni.

– Hát nem a hatalmas Silas Alfa az? – Dane teátrális, gúnyos meghajlást mutatott be, amely közben majdnem elvesztette az egyensúlyát.

Tiszta, hamisítatlan undorral meredtem rá. A saját testvérem, a meggondolatlan fejfájások örök forrása, valahogy képes volt belekeverni magát ebbe az ébren élt rémálomba.

A két állítólagosan elit őr kikecmergett az első ajtókon. Gyakorlatilag négykézláb másztak fel felém a kőlépcsőn, remegve, mint a rémült, szánalmas kölykök. Rettegésük szúrós, savanyú szaga megtöltötte a hideg levegőt. A kijelölt sofőr mélyen lehajtotta a fejét, a nyakát kínálva felém a vitathatatlan alávetettség szánalmas megnyilvánulásaként.

– Silas Alfa, kérlek, bocsáss meg nekünk! Dane az este folyamán egy saroknál leparkolva talált ránk. Megparancsolta, hogy mi legyünk a személyes sofőrjei az éjszakára – nyafogta a vezető, hangja kontrollálhatatlanul reszketett. – Azt hittük, nem lesz baj. Sylvia nővér amúgy sem jár soha sehova a lakásán és a helyi szupermarketen kívül.

Kifogásának döbbenetes, felháborító ostobasága elpattintotta foszladozó türelmem utolsó szálát is. A robbanékony düh, amelyet eddig elfojtottam, masszív vulkánként tört fel a mellkasomból.

– TUDJÁTOK EGYÁLTALÁN, HOGY SYLVIA ELTŰNT?! – ordítottam teli tüdőből.

Alfa-parancsom fülsiketítő hangereje darabokra zúzta a csendes éjszakát. Aurám nyomasztó ereje csapódott beléjük, egyenesen térdre kényszerítve a két haszontalan őrt. A kiterjedt birtok összes őrkutyája azonnal eszeveszett ugatásba kezdett. A közvetlen parancsom megszegése a szó szoros értelmében brutális halált jelentett, és a két gyávából áradó kézzelfogható félelem bizonyította: pontosan tudják, hogy nyomorult életük egyetlen hajszálon függ.

Robbanásszerű kirohanásom sokkja jeges vödör vízként érte Dane-t. Sűrűn pislogott, a részeg kábulat azonnal elpárolgott tágra nyílt szeméből, ahogy ijedten hátrált egy lépést.

– Testvérem, hogy érted azt, hogy eltűnt? – dadogta Dane, őszintén riadtnak és hirtelen nagyon józannak tűnve.

Egyenesen a személyes terébe léptem, forrongó haraggal meredve le rá.

– Úgy értem, hogy nyoma veszett, Dane! Nem találom, mert ennek a két idiótának, akiket lefoglaltál, rajta kellett volna tartania a szemét! Azt akarom, hogy menj be a házba, és azonnal ülj a telefonokhoz! Hívd fel az összes emberi kórházat és rendőrőrsöt a Keserű Hold-erdő harmincmérföldes körzetében. Ha a részeg segged nem bírja, ébreszd fel a húgunkat, Corát, és csinálja ő! Ne merj cserbenhagyni! – Taszítottam meg durván a kastély masszív kétszárnyú ajtaja felé.

Dane előrebotlott, a kőoszlopba kapaszkodva nyerte vissza az egyensúlyát, és hevesen bólintott. – Számíthatsz rám, testvérem. Remélem, megtalálod. Őszintén remélem. – További szó nélkül berontott, a nehéz ajtók becsapódtak mögötte.

Forrongó dühömet visszafordítottam a fagyott aszfalton térdelő két reménytelenül hanyag őrre. Gallérjánál fogva ragadtam meg a sofőrt, durván talpra rántottam, és visszahajítottam a fekete szedán felé. Ugyanezt tettem az utassal is, keményen odacsapva őt a jármű fém oldalához.

– Ti ketten velünk jöttök. – Kivillantottam éles szemfogaimat, a hangom halálos, gyilkos suttogássá halkult, amely kínt ígért. – Jobban teszitek, ha az Istennőhöz imádkoztok, hogy élve találjuk meg, különben személyesen tűzetem karóba a fejeteket.

Declan fékezett le a nehéz terepjárómmal, parkolóállásba rántva a váltót. Belöktem a két rémülten kapkodó őrt a jármű hátuljába, mielőtt magam is agresszívan becsúsztam volna a hátsó ülésre. A nehéz ajtók becsapódtak, bezárva minket a szűk térbe. Declan keményen rálépett a gázpedálra; a gumik hangosan csikorogtak az aszfalton, ahogy végigszáguldottunk a felhajtón, és átviharzottunk a nyitott vaskapun a koromsötét éjszakába.

Hátrahajtottam a fejem a hideg bőrülésre, és lehunytam a szemem, átadva magam egy kétségbeesett, megtörhetetlen fogadalomnak, amely mélyen a lelkembe égett. Ha valamilyen csoda folytán ma este élve találom meg, a Lunámmá teszem – a pokolba a politikai következményekkel, és a pokolba apám archaikus szabályaival! Magaménak fogom követelni, megvédem, és soha többé nem engedem el.

*Holdistennő, fújj egy csókot Sylviának helyettem, kérlek! Vigyázz rá, amíg el nem érem!* – imádkoztam némán a végtelen sötétségbe.