Silas

A Keserű Hold-erdő sötét határai felé száguldottunk. Újra és újra a karórámra pillantottam; az arany számlap foszforeszkáló mutatói gúnyosan ketyegtek előre. Az idő nem a mi oldalunkon állt. A terepjárónk nehéz abroncsai felmarták a fagyott aszfaltot, havat és zúzalékot köpve az éjszakába. Mereven ültem a hátsó ülésen, tekintetem az ablak előtt elsuhanó, csontvázszerű fák elmosódó képére tapadt. Gyötört elmém a múlt fogságában vergődött. Minden egyes múló másodperc mélyebbre rántott a bűntudat fojtogató óceánjába. Elutasítottam Sylvia váratlan terhességét, és e gyávaság szégyene elevenen falt fel.

Nekidöntöttem a fejem a hideg bőrülésnek, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a motor ritmikus zúgása visszarántson az időben. Emlékeztem, hogyan kezdődött az egész. Amikor a kórházban legelőször meghallottam a hangját, megbabonázott. Lágy volt és dallamos; nyugtató balzsamként hasított át a sürgősségi osztály steril zaján. Azért siettem a kórházba, hogy megnézzem az idióta öcsémet, Dane-t, de abban a szent pillanatban, ahogy a hangja elérte a fülemet, a fontossági sorrendem szertefoszlott. Látnom kellett a nőt, akihez tartozik.

A recepciós pult mellett állva megéreztem a természetes illatát. Egy virágzó mezei virág mámorító aromája volt, éles ellentétben a hipó és a gyógyszerek szúrós szagával. Végigpásztáztam a zsúfolt folyosót, amíg végül meg nem láttam, ahogy a kíváncsiságtól hajtva kikukucskál a sarkon. Megkértem a falka egyik nővérét, hogy ellenőrizze a családi állapotát, és amikor megtudtam, hogy egyedülálló, a szívem hevesen verni kezdett a bordáim mögött. Amikor végül elhaladt mellettem, ügyetlenül egymásnak ütköztünk. Teljesen hülyének éreztem magam. Rám villantott egy éles, cseppet sem lenyűgözött pillantást, és ment tovább. Nekem, Silasnak, akit a felső tízezer legkívánatosabb agglegényeként tartottak számon, három teljes napomba telt, mire összeszedtem a bátorságomat, hogy újra odalépjek hozzá, és elhívjam randevúzni.

Amikor leültünk a kórházi büfében, a terem zsongott az ápolóktól és orvosoktól, tálcák csörömpöltek a háttérben, mégis ő volt az egyetlen ember a látóteremben. Minden egyes vonását tanulmányoztam. Hosszú, hamvasszőke haja volt, hanyag kontyba fogva, semmi smink, és sűrű szempillákkal keretezett égszínkék szemei. Megerőltetés nélkül volt imádnivaló. Románcunk gyorsan szárba szökkent, elvezetve az első New York-i utunkhoz. Lefoglaltam egy fényűző lakosztályt a The Four Seasons szállodában, eltökélve, hogy a lábai elé fektetem a világot. Abban a félhomályos szobában állva, ahol az ablak a Central Parkra nézett, felidéztem meztelen bőrének perzselő forróságát az enyémen.

Ott állt a hatalmas franciaágy mellett, arca élénkvörösen lángolt.

– Szűz vagyok, Sy. Nem tudom, mit kell csinálni – dadogta idegesen, megpróbálva karba tenni a kezét a mellkasa előtt, hogy elrejtse meztelen testét a tekintetem elől.

Kinyújtottam a kezem, és ráfontam az ujjaimat finom csuklójára. Lehúztam a karját az oldala mellé, megfosztva őt minden védelmétől, és felfedve gyönyörű kebleit meg érintetlen hüvelyét éhes pillantásom előtt. Telt mellei tökéletesek voltak, rózsaszín bimbói keményen meredeztek a lakosztály hűvös levegőjén. Tekintetem végigsiklott lapos hasán, egészen a hüvelye nedves bejáratáig. Hibátlan mestermű volt.

– Tökéletes vagy – mormoltam a nyakába.

Lefektettem a ropogós vászonlepedőre. Intimen elhelyezkedtem lágy combjai között, térdem a matracba süppedt. Lenúltam, és szélesebbre tártam a lábait. Nedves izgalmának illata betöltötte a szobát. Lehajoltam, és imádtam meztelen testét. Nyelvemmel szétnyitottam szeméremajkait, felnyaltam csöpögő nedveit, és erősen szoptam duzzadt csiklóját. Vonaglott a gyönyörtől, keze a lepedőbe markolt. Két ujjamat mélyen feszes hüvelyébe csúsztattam, tágítva nedves bejáratát. Hihetetlenül szűk volt és csuromvíz. Ki-be pumpáltam az ujjaimat, simogatva belső falait, mígnem vonaglani kezdett, felkiáltva a csendes szobában.

Elhúztam a kezem, és fölé emelkedtem. Kemény hímvesszőm puha ajkaihoz ért, nedves bejáratához nyomódva. Éreztem, ahogy síkos nedvének egy cseppje bevonja a makkot, lázas magaslatokba hajszolva a vágyamat. Elakadt a lélegzete, mellkasa zihált, miközben szűk nyílásához igazítottam magam.

Mélyen belehatoltam feszes hüvelyébe, egyetlen határozott lökéssel átszakítva a szüzességét.

Sylvia felkiáltott, háta ívbe feszült a matracon, ahogy feszes izmai tágultak, hogy befogadják vastag méretemet. Magamévá tettem a testét, mélyen eltemetve magam benne, hogy adjak neki egy pillanatot, amíg hozzászokik a nehéz behatoláshoz. Éreztem, ahogy belső forrósága szorosan ráfonódik merev farkamra. Amint feszült lélegzete lágy zihálássá simult, mozogni kezdtem.

Lassan visszahúzódtam, majd előrelendültem, mélyen döfködve a péniszem a nedvességébe. Testünk újra és újra egymásnak csapódott, bőrünk nedves, csattanó hangja visszhangzott a lakosztályban. Csípőmet az övéhez préseltem, minden mély lökéssel tövig temetve magam benne. Belső falai szorították és fejték a tagomat. Az intenzív súrlódás miatt elvesztette az uralmát.

– Sy! Kérlek! Ne hagyd abba! – sikoltotta, körmei félholdakat vájtak széles vállamba.

Még vadabbul pumpáltam, ősi vággyal lökve a farkamat feszes hüvelyébe ki és be. Vergődött alattam, feje hátrabicsaklott a párnákon, ahogy a kéj a szakadék szélére sodorta. Kéjes gyönyörrel kiáltotta a nevemet, teste görcsösen rángott merev hímvesszőm körül. Orgazmusának szoros lüktetése magával rántott engem is a mélybe. Felüvöltöttem, még egy utolsó alkalommal mélyen a szűk hüvelyébe döfve a péniszem, miközben forró magomat mélyen a méhébe ürítettem.

Utána kimerülten feküdtünk, izzadt testünk intimen összefonódott a gyűrött lepedők között. Elernyedt férfiasságom még mindig a combjának simult.

– Szeretlek – suttogta.

Egyenesen a szemébe néztem. – Én is szeretlek.

Minden szót a lelkem legmélyéből mondtam komolyan. Jobban szerettem őt magánál az életnél.

Aztán gondolataim arra a katasztrofális napra terelődtek, amikor mindent tönkretettem, amit felépítettünk. Az emlék olyan volt a számban, mint a hamu.

A magánirodámban voltunk. Declan ketrecbe zárt vadállatként rótta a padlót, mielőtt rám zúdította volna a dühét. Leordította a fejemet, hangja visszhangzott a falakról. Iiótának nevezett, amiért figyelmen kívül hagytam az alapvető emberi biológiát. Feltételeztem, hogy a védekezés nélküli együttléteinkből nem eshet teherbe, mivel ember volt, és nincsenek tüzelési ciklusai, mint a mi farkasfajtánknak.

– Havonta egyszer peteérése van, minden egyes áldott hónapban! Ennyi cifra tanulmány után erről sincs fogalmad?! – üvöltötte Declan, a karjait a magasba lökve.

– Azt hittem, szed valamilyen fogamzásgátlót – vitatkoztam, pánikomban ráhárítva a felelősséget. Belső farkasom vadul morgott a fejemben, dühöngve rám, amiért megtagadtam társunk terhességét.

Declan lehuppant a bőrkanapémra, leplezetlen bosszúsággal dörzsölgetve a halántékát. – Még ostobább vagy, mint gondoltam. Szereted őt?

– Szeretem – feleltem őszintén.

– Akkor tedd meg a Lunádnak! Elválhatsz tőle, és adhatsz neki szép végkielégítést, ha a dolgok rosszra fordulnak. De most viselkedj férfiként, és gondoskodj a babádról! – követelte Declan, rám meredve.

– Pénzt adtam neki, és megmondtam, hogy csináltasson abortuszt – ismertem be megszeppenve, szégyenkezve gyáva tettem miatt.

Declant megdöbbentette a kegyetlenségem. Talpra ugrott, és belerúgott a dohányzóasztalba.

– Mit csináltál?! Silas, felfogod te egyáltalán, hogy ezek után soha többé nem fog elfogadni téged? És ha megtartja a babát? Az öröklési jog szerint az a meg nem született gyermek a törvényes, vér szerinti örökösöd! – figyelmeztetett szigorúan, szeme égett a csalódottságtól.

Szavainak súlya kiszorította a tüdőmből a levegőt.

Declan hangja halálosan komoly suttogássá halkult, ahogy rám parancsolt. – Egyelőre senkinek se szólj! Az, hogy a te félvér gyerekedet hordja a szíve alatt, halálos veszélybe sodorja az életét a saját fajtánk részéről. Hozd helyre, Silas! Mielőtt minden elveszne.

De nem tudtam helyrehozni. Rózacsokrokat és drága ajándékokat küldtem neki, de Sylvia mindet kidobta. Minden lépten-nyomon elkerülte a társaságomat. Ha megjelentem a kórházban, kisurrant a hátsó kijáraton. Összetörtem a szívét, és semmiféle könyörgés nem tudta volna összeforrasztani a darabokat.

A száguldó SUV hátulját érő, fémet zúzó lökés kirántott a megbánás sötét óceánjából.

Az ütközés előrelendített; a biztonsági övem keményen ráfeszült a mellkasomra, felsértve a kulcscsontomat.

– Mi az ördög volt ez? – morogtam, megmarkolva az előttem lévő fejtámlát.

Hátrakaptam a fejem, hogy kinézzek a hátsó szélvédőn. Már mélyen a Keserű Hold-erdő jeges vidékén jártunk. Hatalmas, hólepte fenyők szegélyezték a keskeny, kanyargós aszfaltot. Egy páncélozott követőautó fényszórói hasítottak át a hulló havon, szorosan a lökhárítónkra tapadva. A távolsági fényszórók vakító fényében megláttam az utastérben ülők arcát. Pontosan az a két őr volt az, akiknek eredetileg Sylviát kellett volna követniük. Ahelyett, hogy megkeresték volna a páromat, vigyorogva gyorsítottak nehéz járművükkel, hogy újra belénk csapódjanak.

– Ez merénylet! Alfa, kösd be az öved! Te meg nyomd a gázt! – vakkantotta Declan a sofőrünknek, azonnal felismerve a hátborzongató árulást.

Mielőtt a sofőrünk reagálhatott volna, a páncélozott követőautó ismét belénk csapódott.

A csikorgó fém gyomorkavaró hangja hasított bele a csendes rengetegbe. Az ütközés puszta ereje felemelte a hátsó kerekeket a jeges talajról. Egy rémisztő másodpercig a levegőben lebegtünk, mielőtt a nehéz terepjáró visszacsapódott az aszfaltra, a felfüggesztés tiltakozva nyögött fel. Vadul megcsúsztunk, a jármű hátulja a sötét út menti meredek árok felé sodródott.

– Gyorsíts a kanyarig! Kiugrunk a hóba, és futunk az életünkért! – parancsoltam a vezetőnek, a szívem eszeveszett ritmusban vert a bordáimnak.

Megmarkoltam az ajtókilincset, megfeszítve az izmaimat, hogy kirúgjam a nehéz ajtót, amint befejezzük a kanyart. Arra számítottam, hogy felbőg a motor, hogy a sebességváltó visszakapcsol egy fokozatot, és kilő minket előre. Ehelyett éreztem, hogy a jármű sebessége csökkenni kezd. A motor felvisított, ahogy a sofőr lekapta a lábát a gázpedálról; a sebességmérő mutatója a nulla felé zuhant.

– Mi a poklot művelsz?! Azt mondtam, hajts gyorsabban! – üvöltöttem a sofőrre, előrehajolva, hogy megragadjam a vállát.

Az áruló sofőr az úton tartotta a szemét, elárulva engem. – Sajnálom, Silas Alfa, de a Bétának igaza van. Meg fogunk ölni.

A vér megfagyott az ereimben. Mielőtt előrevethettem volna magam, hogy ráfonjam a kezem az áruló torkára, a mögöttünk lévő orgyilkos autó még egy utolsó alkalommal belerongyolt a lökhárítónkba.

Az ütközés katasztrofális volt. Terepjárónk hátsó sarka konzervdobozként gyűrődött befelé. A nehéz fém lökhárító leszakadt, szikraesőt lövellve a fagyos éjszakai levegőbe. A sofőr szándékosan rántotta a kormányt élesen jobbra, teljesen kiszolgáltatva az oldalunkat az ütközés lendületének.

A járművünk irányíthatatlanná vált. A kerekek minden tapadásukat elvesztették a csúszós, jeges aszfalton. A világ oldalra billent, ahogy a nehéz terepjáró felborult. Végiggurultunk a jeges burkolaton. Az üveg befelé robbant, egymillió borotvaéles szilánkkal árasztva el a sötét fülkét. Fagyos levegő zúdult be a betört ablakokon át, belemart a bőrömbe. Az összeroskadó fém gyomorforgató reccsenése elnyelte Declan kiáltásait. Még háromszor megfordultunk a tengelyünk körül, a nyers centrifugális erő tehetetlenül szorított a bezúzott bőrtetőhöz, mígnem a megtépázott roncs orral bele nem csapódott egy hatalmas, rendíthetetlen erdei fenyőbe.