***Milena***

Megmarkoltam az erkély hideg acélkorlátját. A metsző reggeli szél az arcomba vágott, magával hozva a Valenti-birtok földillatát. A hatalmas, makulátlan birtok minden irányban elnyúlt előttem. Ősi olajfaligetek és gondozott ciprusok sorai fürdőztek a felkelő napfényben. Mögöttük a végtelen szőlőültetvények zöld tengerként hullámoztak a dombok felett. Olyan volt, akár egy békét árasztó festmény. Számomra mégsem jelentett mást, mint egy szigorúan őrzött, fojtogató börtönt.

Égett a szemem. Üres tekintettel meredtem a horizontra, de csak a hálószobában, a telefonom képernyőjén világító e-mailt láttam magam előtt. A tekintélyes New York-i művészeti főiskola hajnalban küldte el a hivatalos felvételi értesítőt. Bőkezű részösztöndíjat ajánlottak fel – egy aranybilétát, amellyel kitörhettem volna a nyomorúságos életemből. Pontosan az a jövő várt rám, amelyet évek óta hajszoltam, az az álom, amelyért vért, verejtéket és könnyeket ontottam a végtelen, tanulással töltött éjszakákon.

És vissza kellett utasítanom.

Silvano eltette a pénzt, köddé vált, és engem hagyott hátra, hogy megfizessem a tetemes adósságát. A tulajdon testvérem tette tönkre az életemet. A keserű neheztelés marta a mellkasomat, és minden egyes lélegzetvétellel csak mélyült. Soha nem fogok megbocsátani neki. Csapdába estem ebben az aranykalitkában, egy könyörtelen maffiavezér kénye-kedvére utalva, kiút nélkül.

– Az veszélyes. Lépj hátrébb, mielőtt bajod esik!

Rafael mély, parancsoló hangja szilánkokra zúzta a futó békémet.

Oldalra fordítottam a fejem. Görcsbe rándult a gyomrom. Az erkélyajtóban állt, tekintélyt parancsoló alakja eltorlaszolta az egyetlen utat a szobába. Ropogósra vasalt inget viselt, az ingujjat feltűrte, láthatóvá téve tetovált alkarját. Gyűlöltem vele osztozni a hálószobán. Gyűlöltem az arroganciáját, és még ennél is jobban utáltam a jelenlétét, amitől felfordult a gyomrom. Abban a pillanatban, hogy belépett egy helyiségbe, elfogyott az oxigén.

– Miért érdekelne téged? – horkantam fel. Elengedtem az acélkorlátot, és ellenségesen elviharzottam mellette a közös hálószobánkba, kétségbeesetten próbálva távolságot teremteni köztünk. Semmi kedvem nem volt ma a basáskodásához.

– Nem érdekel. Csak nem akarom, hogy feldobd a talpad, mielőtt megfizetnéd az adósságot. – Rafael sötét árnyékként követett. Megállt a szoba közepén, és a hatalmas franciaágy felé intett. – Vedd fel azt!

Egy lenyűgöző fekete ruha hevert kiterítve a makulátlan selyemlepedőn, de inkább tűnt méretre szabott bilincsnek, mint ruhadarabnak. Apró, sötét gyémántok borították a bonyolult fűzőrészt, megcsillanva a reggeli fényben. Összeszorult az állkapcsom a látványtól. Attól a naptól kezdve, hogy az emberei idehurcoltak, a cselédei gondoskodtak mindenről. Semmim sem volt, ami a sajátom lett volna.

– Ez meg mire való? – kérdeztem, mélységes gyanakvással méregetve a drága anyagot.

– Együtt ebédelünk néhány fontos üzleti befektetővel. – Rafael a csuklóján lévő ezüstórára pillantott.

– Legalább egyetlen percnyi kínzástól nem tudnál megkímélni? Miért kell végigülnöm az unalmas céges megbeszélésedet? – Villámokat szórtam rá a tekintetemmel.

– Ez egy kötetlen ebéd, nem megbeszélés.

– Édesmindegy. Ebéd, megbeszélés, egykutya – csattantam fel, összefonva a karomat a mellkasom előtt.

– Ragaszkodtak hozzá, hogy elhozzalak. Tényleg azt hiszed, azért csinálom, mert élvezem a társaságodat? – A hangjában parázsló ingerültség végül áttörte a nyugodt felszínt. Sötét szeme megkeményedett.

– Hát hála a magasságosnak! Most először végre egyetértünk valamiben. – Drámai, gúnyos mozdulattal széttártam a karomat.

Rafael egy hosszú másodpercre lehunyta a szemét. Az állkapcsában megfeszültek az izmok. Lassan, egyenletesen fújta ki a levegőt az orrán, mielőtt újra kinyitotta volna a szemét.

– Elviselhetetlen vagy, tudod te azt? – morogta, és a hangjából csak úgy csöpögött a frusztráció.

– Mondja az arrogáns seggfej. Nem bírsz el egy magamfajta kislánnyal? Akkor miért nem engedsz el? – hívtam ki magam ellen, felemelve az államat, hogy álljam a tekintetét.

– Felvennéd már végre azt az átkozott ruhát? – Rafael megdörzsölte a homlokát, és fáradtan felsóhajtott.

– Felveszem. De csak hogy tudd, nem azért, mert te kérted. – Az ágyhoz masíroztam, és felkaptam a ruhát a matracról. Minden mozdulatomat figyelte. Összeszűkítettem a szemem, és minden ellenségességemet a pillantásomba sűrítettem, hogy lássa, eszem ágában sincs behódolni. – Nos? Végig akarod nézni, ahogy átöltözöm?

Rafael megrázta a fejét, hátat fordított nekem, és szó nélkül kisétált a hálószobából.

Belepréseltem a lábamat egy pár fájdalmas tervezői magassarkúba, és hagytam, hogy a nehéz, gyémántokkal díszített ruha ráolvadjon a vonalaimra. Három órával később a vékony pántok már olyan mélyen vágtak a felhólyagosodott bőrömbe, hogy legszívesebben levágtam volna a saját lábfejemet, csak hogy véget vessek a kínnak. A kötetlen ebéd az ötcsillagos étteremben gyötrelmes maratonná változott. Rafael, Alessio és én egy különteremben ültünk három idősebb arab befektetővel. Rafael elbocsátotta a szokásos testőrláncot, hogy a fesztelenség és a bizalom látszatát keltse.

Egy darabka pirított wagyu marhahúst tologattam a porcelántányéron. Egyetlen falat sem ment le a torkomon. A gazdag férfiak az első két órában körbe-körbe beszéltek a globális kereskedelemről és az ellátási láncokról. A felettünk lógó kristálycsillárt bámultam, és azért imádkoztam, hogy szakadjon le a mennyezet. Rafael észrevette a merev tartásomat. Sötét szeme néhány percenként felém villant, felmérve a hamis, művi mosolyomat.

A beszélgetés a harmadik órában vett más irányt. A befektetők előrehajoltak, és a hagyományos, családcentrikus értékeiket kezdték terítékre hozni.

– Nagyon szép felesége van, Valenti úr. Mesélje csak el, hogyan ismerkedtek meg? – kérdezte a legidősebb befektető, és a szeme meleg ráncokba gyűlt.

Olyan erősen szorítottam az ezüstvillámat, hogy a mély vörös nyoma ott maradt a tenyeremen. Elszorult a torkom. Legszívesebben egy vödörért nyúltam volna, hogy kihányjam a belemet.

– Közös ismerősökön keresztül találkoztunk. Milena meglehetősen visszahúzódó, mint láthatják. Jobban kedveli a csendes életet a nagy társasági eseményeknél – felelte simán Rafael, és egy meleg, nehéz kezet fektetett a kezemre a fehér asztalterítőn.

Az érintésétől felállt a hátamon a szőr. Szélesebbre erőltettem a mosolyomat, és bólogattam, miközben ő szakavatottan hárította a tolakodó kérdéseiket. Kíváncsiskodó kérdéseket tettek fel a családi hátteremről, olyan gyökerek után kutatva, amelyeket én kétségbeesetten eltemetve akartam tartani. Megkérdezték, mikor tervezünk gyereket vállalni. Rafael hibátlan mesét kanyarított a szeretetteljes házasságunkról, mesterien leplezve kényszerű megállapodásunk gyomorforgató valóságát. Én pedig eljátszottam az engedelmes feleség szerepét, tartottam a számat, nehogy tönkretegyem a sorsdöntő üzletét. El sem tudtam képzelni, hogy ezek a tiszteletreméltó üzletemberek miért akarnak társulni egy maffiavezérrel, aki a sötétben embereket gyilkol, de ezeket a gondolatokat szorosan magamba zárva tartottam.

A kimerítő ebéd után Rafael lekísérte a férfiakat az épület második emeletére. A luxusbevásárlóközpont zsongott a délutáni vásárlóktól. A butikok felé terelte őket, megjátszva a szívélyes vendéglátót, aki segít nekik szuveníreket választani az otthon maradt családtagjaiknak. Én mellettük cammogtam, és a lábam a tiszta agóniától sikoltott minden egyes lépésnél a csillogó márványpadlón.

Ahogy elhaladtunk egy kivilágított, csillogó gyémántokkal teli luxusékszer-vitrin mellett – amelyek a legkevésbé sem érdekeltek –, lassan kúszó hideg futott végig a gerincemen. Felállt a szőr a tarkómon. Hátrapillantottam a vállam felett.

Egy sötét dzsekit viselő, kemény kötésű férfi ugrott be egy vastag márványoszlop mögé.

Megálltam. A szemem az oszlop szélére tapadt. Ugyanezt az arcot láttam odalent az előtérben. Láttam őt az étterem melletti lifteknél ólálkodni. Észrevettem, ahogy követ minket a pláza folyosóin. Hideg nyugtalanság telepedett a gyomrom mélyére. A Rafael árnyékában eltöltött élet kiélesítette az érzékeimet. A rivális ellenségek állandó fenyegetése hiperéberré tett a környezetemre.

– Mi a baj? – kérdezte Rafael.

Felkaptam a fejem. Pár lépésre állt tőlem, a szemöldökét sötét ráncba rántva. Tekintetével az arcomat pásztázta, a zaklatottságom forrását keresve. A befektetők már a díszes kijárat felé tartottak.

– Azt hittem, hogy... Tudod mit, semmi. Biztosan semmiség. – Elhessegettem a mardosó paranoiát.

Kiléptünk a csípős délutáni levegőre, és elbúcsúztunk tőlük. A befektetők beszálltak a rájuk várakozó járművekbe, és elhajtottak.

– Szállj be! – parancsolta Rafael. Nyitva tartotta előttem a csillogó, páncélozott autója anyósülésének ajtaját.

Némán becsúsztam a bőrülésre. A tekintetem fel-alá cikázott a zsúfolt járdán, a dzsekis férfit keresve. Rafael lehajolt, betűrte a drága ruhám földre lógó szegélyét a kabinba, és becsapta az ajtót. Alessio odadobta Rafaelnek a kulcsokat, és visszakocogott a mögöttünk haladó biztonsági autóhoz. Rafael beült a volán mögé, és beindította a motort.

A feszült csend fojtogatóan nehezedett az autóra. A város sziluettje elhalványult a visszapillantó tükörben, helyét a Valenti-birtokra vezető elhagyatott utak vették át. Már csak percekre voltunk a fővilla kapujától.

Rafael hirtelen nehéz csizmájával a fékpedálra taposott.

A gumiabroncsok élesen csikorogtak az aszfalton. A hirtelen erő előrelökött. A biztonsági öv bekapcsolt, és fájdalmas rántással visszavágott a bőrülésbe. A mögöttünk haladó autó közvetlenül mögöttünk fékezett le.

– Maradj az autóban! – vakkantotta Rafael.

Belenyúlt a méretre szabott zakójába, előhúzta a sötét fém maroklőfegyverét, és kilökte az ajtót.

– Mi folyik itt? Hová mész? – kérdeztem, és a hangom felcsuklott az idegességtől.

Az orromra csapta az ajtót.

Megkapaszkodtam a műszerfalban, a szívem a bordáimnak vert. Belenéztem a visszapillantó tükörbe. Alessio már kiszállt a második járműből. Előrevetette magát a magas fűbe, és a gallérjánál fogva erőszakosan kirángatott egy megtépázott férfit az út menti rejtett árokból. Alessio térdhajlaton rúgta a férfit, lerántva őt a durva aszfaltra.

Azonnal felismertem a zúzódásokkal teli, kemény arcot. Ő volt a kukkoló a plázából.

Nehéz felismerés sújtott le rám. Rafael egész délután tudta, hogy követnek bennünket. Észrevette a fickót a hallban. Észrevette az étterem előtt. Megvárta, amíg egy elhagyatott útszakaszra érünk, hogy lépjen.

Hangos dörrenés hasított a csendes levegőbe.

Összerázkódtam, és rémületemben a műszerfal alá húztam a fejem. Vártam egy másodpercet, a mellkasom zihált, mielőtt óvatosan kikandikáltam volna az ablak pereme felett. Rafael a térdelő alak felett állt. Leeresztette a fegyverét az égről. Hideg, könyörtelen tekintete a célpontjára tapadt. A fekete csövet közvetlenül a férfi fejére szegezte. Készült rá, hogy ott helyben, az utcán végezze ki.

– Ne... – suttogtam.

Nem ülhettem itt tétlenül, nézve, ahogy hidegvérrel meggyilkol valakit. A gravitációt és minden logikát meghazudtolva kicsatoltam a biztonsági övemet, kitaszítottam az anyósülés ajtaját, és vakmerően kiugrottam az autóból. A sajgó magassarkúm a durva útnak csapódott.

Azonnal megbántam.

– Ki küldött?! – ordította Rafael dühödten, mély hangját elragadta a szél.

Az út túloldalán lévő bokrok megzörrentek. Egy második fegyveres férfi tört elő a fák közül. Felemelt egy ezüstszínű pisztolyt, és a csövét közvetlenül a mellkasomra irányította.

Földbe gyökerezett a lábam. A tüdőm felmondta a szolgálatot, a levegő bent rekedt a mellkasomban. Bénító, vérfagyasztó rettegés markolt a végtagjaimba, jéggé fagyasztva a véremet. Nem tudtam futni. Nem tudtam lebukni. Csak bámultam a rám szegezett fegyver fekete lyukát.

– Milena! – kiáltotta Alessio a kocsik mögül, a hangját nyers pánik tépte szét.

Rafael hátrakapta a fejét. Sötét szeme tágra nyílt. Tiszta döbbenet futott át az egyébként sztoikus arcán, ahogy észrevette a felém rohanó második bérgyilkost.

Rafael halálos gyorsasággal mozdult. Sarkon fordult, felemelte a fegyverét, és habozás nélkül meghúzta a ravaszt.

Fület tépő, gyomorforgató sikoly szakadt ki a nyers torkomból.

A lövés bombaként visszhangzott. A második követő feje görögdinnyeként robbant szét a szemem láttára. Forró, bíborvörös vér, agyvelő és csontszilánkok sűrű permete lövellt a levegőbe. A testem reflexből hátrarándult. Szorosan lehunytam a szemem a hátborzongató látvány elől, de nem tudtam elmenekülni előle. Meleg, ragacsos vér fröccsent a sápadt arcomra, a nyakamra és a drága gyémántos ruhám elejére. A férfi nehéz testének tompa, émelyítő puffanása érte el a fülemet, ahogy az aszfaltra zuhant.

Újra összerándultam, amikor egy szempillantással később a káoszban egy újabb fülsüketítő lövés dördült.

Aztán a világ elnémult. Nehéz, fojtogató csend fonódott körém. A szél elállt. A madarak abbahagyták a csicsergést. Az elhagyatott úton nem maradt más hang, csak a saját szívverésem vad, visszhangzó dobogása a fülemben.