***Milena***

Mélységes sokk hullámzott végig remegő ereimen, jéggé fagyasztva a száguldó szívembe pumpáló vért. Földbe gyökerezett lábbal álltam a durva aszfalton. Mellkasom fájdalmas, szaggatott zihálással emelkedett és süllyedt. Minden egyes lélegzetvétel olyan volt, mintha üvegszilánkok karcolnák a bordáim belső falát. Rémült tekintetem lassan elmozdult az elhagyatott úton szétterülő bíborvörös tócsáról a sötét vérre, amely sűrűn borította Rafaelt és Alessiót.

Két élettelen test hevert groteszk pózban a lábunk előtt. Az egyik alig pár lépésre feküdt a tönkretett gyémántos ruhámtól, szétzúzott koponyájából szürke agyvelő szivárgott az úttestre. A másik Rafael csillogó bőrcipője mellett hevert. A friss halál fémes, émelyítő bűze töltötte be a nehéz levegőt, keveredve a lőpor éles szagával, amely még mindig marta az orromat.

A borzalom fojtogató csomóba rántotta a gyomromat. Hátrálni kezdtem a mészárlás helyszínéről, a lélegzetem elakadt a szűk torkomban. Rafael és Alessio szoborként álltak. Éles tekintetük remegő alakomra tapadt. Méretre szabott öltönyüket vastag vörös csíkok festették be, rémálomszerű alakokká változtatva őket, akik büszkén állnak friss zsákmányuk felett. Az ősi, kétségbeesett menekülési vágy felülírta megbénult végtagjaimat. Sarkon fordultam a fájdalmas magassarkúmban, és futásnak eredtem.

Úgy rohantam a birtok felé, mintha az életem múlna rajta. A könyörtelen aszfalt keményen csapódott a vékony talpamhoz, éles fájdalomnyilallásokat küldve a lábaimba, de nem törődtem a hasító kínnal. Csak el kellett menekülnöm ebből az éber rémálomból. Áttörtem a villa nehéz vaskapuján. Az ott posztoló testőrök tiszta értetlenséggel figyeltek, a kezük a pisztolytáskájuk felé rándult, miközben vakon átvágtam a hatalmas udvaron. Végsőkig feszítettem sajgó izmaimat. Egyetlen szó nélkül viharzottam el mellettük, fel a birtok fenséges márványlépcsőjén. A tüdőm égett minden egyes kétségbeesett lépésnél, míg végül be nem rontottam a fő hálószobánkba.

Bevetettem magam a fényűző fürdőszobába. Olyan erősen markoltam meg a makulátlan márványmosdó szélét, hogy elfehéredtek az ujjperceim. A gyomrom felfordult, kíméletlenül visszalökve az ebédem tartalmát egyenesen a tiszta kagylóba. A keserű epe marta nyers torkom hátsó falát. Köhögtem, tiszta levegőért kapkodva, amelynek nem volt réz- és halálszaga.

Kiköptem a savanyú ízt a számból, és lassan felemeltem nehéz fejemet. Az ajkam remegett a puszta pániktól. Kísérteties, vérfoltos tükörkép nézett vissza rám az ovális tükörből. Sötétvörös cseppek pettyezték sápadt arcomat. Apró csont- és szövetszilánkok tapadtak a bőrömre, és gubancolódtak a hajamba. Tiszta pánik fojtogatta a torkomat. Tántorogva léptem el a mosdótól, és feltéptem a nehéz üveg zuhanyajtót. Vakon botorkáltam be a hatalmas kabinba, meg sem próbálva levetni tönkretett ruhámat vagy a magassarkút.

– Alexa, kapcsold be a zuhanyt! – sikoltottam, a hangom megtört a rám nehezedő rettegés súlya alatt.

A mesterséges intelligencia egy kínzó másodpercig habozott, vidám robothangon kérve, hogy ismételjem meg a parancsot. Ököllel vertem a vizes üvegfalat.

– Kapcsold be a kibaszott hideg vizet! – üvöltöttem.

Fagyos vízsugár tört elő a mennyezeti zuhanyrózsából. Hatalmas erővel csapódott le, a koponyámat dobolva, és azonnal átáztatta vastag ruhámat. Körmeimet az arcomba és a karomba vájtam. Vad, kétségbeesett hévvel dörzsöltem a bőrömet. Végighúztam az ujjaimat az orcámon és a nyakamon, megpróbálva lekaparni a forró vér kísérteties érzetét. Le akartam mosni a rettenetes, robbanásszerű emléket, ahogy annak a férfinak a feje darabokra hullott közvetlenül a szemem előtt. Az ezüst lefolyó körül kavargó víz rémisztő, élénk rózsaszínűvé vált.

Addig maradtam a fagyos zuhatag alatt, amíg az izmaim görcsbe nem rándultak. A fogaim olyan hangosan vacogtak, hogy visszhangzottak a csempézett falakról. Amikor végre kivonszoltam magam a fülkéből, csuromvizesen és remegve, vizes ruhám nehezen tapadt fagyos bőrömre. A víz tócsákba gyűlt a lábam körül, ázott nyomot hagyva a padlón.

Rafael az ágy szélénél állt. Hanyagul épp egy tiszta fehér inget vett fel izmos, tetovált felsőtestére. Nyugodt testtartása felforralta a véremet. Annak a férfinak a könnyed kecsességével mozgott, aki nem alig néhány perccel ezelőtt végzett ki valakit hidegvérrel. Nem tűnt megrázkódottnak. Nem tűnt zaklatottnak. Csak egy újabb átlagos nap volt a kifordult világában.

Pár lépésre tőle megtorpantam. A víz csöpögött a tönkretett ruhám szegélyéből, mélyen beleivódva a drága perzsaszőnyegébe.

Rafael komótosan begombolta a mandzsettáját, az állkapcsa megfeszült. – Megmondtam, hogy maradj a kocsiban. Mi van, ha eltalálnak?

Ökölbe szorítottam nedves kezemet, a hangom remegett a nyers undortól. – Mégis mi volt az a barbár mészárlás odakint?

Rafael abbahagyta a mozdulatot, és felém fordította a fejét. Sötét szeme végigmérte didergő alakomat. – Mégis mit kellett volna tennem?! Hagyni, hogy szétlője a kibaszott agyadat?

Elszakadt a cérna, közelebb léptem hozzá. – Ó, milyen kényelmes! És az első férfi, akit könyörtelenül összevertél a szőlőben? Vele mi a helyzet? Nekem akarod beadni, hogy az is önvédelem volt? És mi van mindazokkal, akik előtte voltak?

Sötét szeme megkeményedett, zéró megbánást mutatva, ahogy közelebb lépett. Tekintélyes magassága hatalmas árnyékot vetett rám. – Soha nem ölök meg olyat, aki nem érdemli meg. Az az ember felesküdött Luna Ombra-testvér volt. Elárulta a bizalmamat, és az árulás az én világomban halálos ítélet. A kegyelem soha nem tartozott a természetemhez. Az gyengeség, a gyengeség pedig sebezhetővé tesz.

Keserű gúnykacaj szakadt ki nyers torkomból. Tiszta undorral meredtem rá. – Csak egy szánalmas gyáva alak vagy, aki egy fegyver mögé bújik. Ez lenne a nagy érved? A hűség fontosabb az alapvető erkölcsnél?

Rafael száraz, üres nevetést hallatott. Egyetlen hosszú lépéssel áthidalta a köztünk lévő maradék távolságot. Nyomasztó jelenléte elszívta a szoba összes oxigénjét. – A gonosz uralkodik! És a túléléshez vagy zsákmánynak kell lenned, vagy ragadozónak. Ideje hozzászoknod a világomhoz, mert egyhamar nem mész sehova.

Visszavágtam, megdöbbenve puszta pimaszságán. – Hozzászokni a világodhoz? Én soha nem kértem ebből semmit! Beférkőztél az életembe, és belerángattál ebbe az őrületbe!

Rafael tudomást sem vett a kirohanásomról, hangja visszaváltott a szigorú parancsolásra, miközben az ajtó felé indult. – Ma alig ettél valamit. Húsz perc múlva gyere le vacsorázni!

Összefontam a karomat vizes mellem előtt. – Nem megyek le. Képtelen lennék egy asztalhoz ülni egy olyan szörnyeteggel, mint te. És nem kényszeríthetsz rá.

Mielőtt még pisloghattam volna, Rafael előrevetette magát. Könnyedén felkapott a földről. A szoba a feje tetejére állt, ahogy a széles vállára dobott. Acélos karja szorosan átfogta a combjaimat hátulról, mozdulatlanná bénítva.

– Tegyél le! – sikoltottam, vadul csapkodva.

Minden erőmmel vertem ököllel a háta kemény izmait. Rúgkapáltam és fészkelődtem, de kétségbeesett támadásaim semmit sem értek. Olyan könnyedén nyelte el a kemény ütéseimet, mintha csak lágy szellő érte volna. Egy halk morranás hagyta el a száját, de a léptei egyszer sem lassultak le. Kirohant a hálószobából, és könnyed eleganciával lépdelt le a díszes lépcsőn. A gyomrom kavargott minden egyes szédítő lépésnél a földszint felé. A tüdőm égett a sikoltozástól, és a kimerültség gyorsan beszivárgott megtépázott izmaimba. Minél jobban küzdöttem ellene, annál jobban szédültem.

Egyenesen az étkezőbe cipelt. A kristálycsillár csillogott a hosszú cseresznyefa asztal felett. Minden ceremónia nélkül ledobott egy plüss kárpitozású étkezőszékre.

Azonnal talpra ugrottam, készen arra, hogy a legközelebbi kijárathoz rohanjak.

– Ülj le, Milena! – parancsolta Rafael megingathatatlan tekintéllyel.

Sötét, viharos pillantása a helyemhez szegezett. A fojtogató feszültség szinte szikrázott köztünk, nehéz volt és halálos. Visszanéztem rá, nem voltam hajlandó meghunyászkodni, még akkor sem, amikor vizes ruhám a fényes padlódeszkákra csöpögött.

Alessio ekkor sietett be a szobába. Gyors léptei megtörték a feszült csendet. Szokásos nyugodt fellépése eltűnt, helyét kétségbeesett sürgősség vette át. A másodperc töredékére megdermedt az ajtóban. Éles szeme dühös arcom és Rafael viharos tekintete között cikázott, azonnal felmérve a levegőben vibráló halálos feszültséget.

Alessio szigorúan a főnökére koncentrált. – Épp most kaptam egy sürgős jelentést. Néhány ellenséges alak hatalmas balhét csap a qualianói főraktárban. Erős a gyanúnk, hogy közvetlen kapcsolatban áll a korábbi halottakkal.

A hangom csöpögött a méregtől. – Menj! Menj, és ölj meg még több embert, ahogy mindig szoktad! Csak ehhez értesz.

Rafael hosszas csendben meredt rám. Jóképű arcának merev vonásai semmit sem árultak el. Kifejezése üres maszk maradt. Nem védte meg magát, és nem is vitatkozott. Csak szegezte rám átható, sötét tekintetét.

Rafael halkan szólt Alessióhoz, egyetlen pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust velem. – Készítsd fel a fiúkat! Tizenöt perc múlva indulunk.