POV: Dante

Nehéz bakancsom orrát a klub padlóján elterülő utolsó holttest bordái közé mélyesztettem, és a hátára rúgtam a halott lövészt. A feszültség továbbra is szorosan összetekeredve égett nehéz izmaimban. A rommá lőtt VIP-páholy kénkőtől, puskaportól és friss haláltól bűzlött. Törött üveg csikorgott a talpam alatt, miközben végignéztem a mészárláson. A kaotikus, kiszámíthatatlan elvarratlan szálak pontosan az a fajta fejfájás voltak, amit a legjobban utáltam. Ennek egy egyszerű egyeztetésnek kellett volna lennie, nem egy rohadt háborús övezetnek.

Baines, a klubvezető a szétzúzott ajtónyílásnál téblábolt. Izzadság csepegett le a nyakán, tönkretéve drága selyemöltönyét. Szánalmas látványt nyújtott a vérfürdő közepette. Szeme a padlón heverő vérző testek és a kezemben pihenő fegyver között cikázott.

Előhúztam egy cigarettát a zsebemből, rágyújtottam, és lassú, mély slukkot szívtam. Hagytam, hogy a nikotin szétáradjon a szervezetemben. A gomolygó füstön át meredtem rá, mielőtt kiadtam volna a végső parancsokat.

– Nem érdekel, hogyan csinálod, sem az, hogy mennyi hipó kell hozzá. Csak érd el, hogy ebben a városban a kutya se emlékezzen arra, hogy ez valaha megtörtént. Nem akarok suttogást az utcákon. Nem akarok pletykákat a rivális családoknál. És kurvára nem akarom, hogy zsaruk dugják az orrukat az ügyeimbe.

Baines kapkodva bólintott, és nagyot nyelt.

– Igen, De Leone úr, intézem.

Rettegve sietett el, hogy teljesítse a parancsot, sietős utasításokat kiabálva a megmaradt személyzetnek. Egy másodperc töredékéig néztem a távolodó hátát, majd elővettem a telefonomat. Megnyomtam Cassian gyorstárcsázóját. Rendszerint az ilyen hívások a lezárt üzletekre és a javunkra írt halálozási arányra voltak fenntartva. Ma este nem így volt.

A második csörgésre felvette, kérdése feszültségről árulkodott:

– Mennyire súlyos a helyzet?

– Eléggé ahhoz, hogy szét akarjam lőni valakinek a rohadt fejét – feleltem nyers őszinteséggel.

A vonal megszakadt. Már úton is volt. Embereim tovább takarították a területet, a hátsó kijáraton át vonszolva ki a halottakat, és eltüntetve a szem elől a felborított bútorokat.

Mire Cassian és Marcello megérkeztek a biztosított helyszínre, a csatateret eltüntették, tisztára mosták a takarítóink. Ha holnap besétálna ide egy idegen, csupán egy nívós éjszakai szórakozóhelyet látna. Soha nem érezné a bőr ülőgarnitúrákba ivódott rézszagot.

Cassian egyetlen másodpercet sem vesztegetett. Birodalmunk vitathatatlan uralkodójának súlyos, megkérdőjelezhetetlen jelenlétével lépett a terembe. Öltönyös alakja behódolást követelt az egész helyiségtől. Marcello közvetlenül mögötte haladt, nélkülözve szokásos gúnyos vigyorát – ami azt jelentette, hogy készen áll valakit a föld alá küldeni.

– Mi a fasz történt? – követelte Cassian.

Lazán ültem egy nagy bőrfotelben, sötét szeszt kortyolgatva egy pohárból. Elejétől a végéig elmagyaráztam a rajtaütést, részletezve a behatolási pontokat, a használt fegyvereket és a lövészek pontos időzítését. Pontosan tudták, hol fogunk ülni.

– Nem voltam épp elragadtatva attól, hogy az elkényeztetett Vittoria D'Amore éles golyót kapott a vállába – mondtam a fivéreimnek, és belekortyoltam a poharamba.

Ez ordas hazugság volt. Még miközben beszéltem, sem tudtam kiverni a fejemből, milyen hibátlan összhangban harcolt mellettem a maffialány. Arra számítottam, hogy sikoltozni fog, megdermed, vagy az asztal mögé kuporodik, és várja, hogy megmentsem. Ehelyett halálos volt és hatékony. Rendíthetetlen maradt, viszonozta a tüzet, és egyetlen ezredmásodpercnyi habozás nélkül mozgott a kaotikus kereszttűzben. Ahogy dizájnerruhában leterít egy profi bérgyilkost – a kép kitörölhetetlenül beleégett az emlékezetembe. Hús-vér testbe öntött fegyver volt.

Cassian arca elborult, miközben körbeültünk és elemeztük az árulás puszta mechanikáját.

– Ki kell derítenünk, ki a fasz szivárogtat titkos információkat az ellenségnek. Vagy a mi köreinkbe beépült valaki egy patkány, vagy az övéibe.

Cassian végighúzta az ujját a saját pohara peremén, elméje háborús üzemmódba kapcsolt. A sorainkban megbújó tégla valósága hamuként keseredett meg a számban. Büszkék voltunk a megtörhetetlen hűségünkre. Valaki megkapzsiult, megbátorodott, vagy rendkívül ostobává vált. Bárki is rendelte el ezt a merényletet, végzetes hibát követett el azzal, hogy elvétett engem. Elnyomtam a cigarettámat az asztalon lévő nehéz kristályhamutartóban.

Álltam bátyám halálos pillantását, szilárdan tartva a szemkontaktust.

– A nyomozást személyesen intézem.

Cassian lassan bólintott, a hangja rémisztő, gyilkos suttogássá halkult.

– Tedd azt. És amikor végre megtudod, ki az... statuálj vele fájdalmas példát.

Feszült, szótlan csendben autóztunk vissza a hatalmas De Leone-birtokra. A fekete, golyóálló terepjáróban a feszültséget vágni lehetett volna egy pengével. Cassian a sötétített ablakon át a tovasuhanó városi fényeket bámulta, állkapcsa szorosan megfeszült. Marcello az anyósülésen ült, és a maroklőfegyvere zárszerkezetét ellenőrizte. Ez volt a vihar előtti csend. Háború készülőfélben volt, és a nyitólövéseket épp most adták le.

Abban a pillanatban, hogy megérkeztünk a birtok hatalmas vaskapuihoz, Cassian munkához látott. Kiszállt a járműből, és elrendelte a komplexum teljes lezárását.

– Senki sem távozik, senki sem lép be a közvetlen engedélyem nélkül! Ha áruló van ebben a házban, hajnalra a holttestét akarom látni a küszöbömön!

Kigomboltam a vérpettyes zakómat, és a legközelebbi kanapéra hajítottam. Már indultam is vissza az ajtó felé.

– Elmegyek Vittoriához.

Cassian megfordult, kemény tekintettel állított meg, kétségbe vonva, hogy a nő tud-e egyáltalán bármi értékeset.

– Akár ő maga is lehet a tégla, már amennyire tudjuk – jelentette ki Cassian ridegen.

Megráztam a fejem, elutasítva az elméletet. Tudtam, hogy nem naiv bolond. Ha valaki gépkarabélyokból tüzelt ránk, szándékosan lőtt rá is. Senki sem szervez merényletet saját maga ellen pusztán azért, hogy alibit teremtsen. Neki épp annyi vesztenivalója volt ebben a halálos játszmában, mint nekünk, és a klubban a szemében lobogó tűzből ítélve valószínűleg épp most forgatja fel a saját apja birodalmát válaszok után kutatva.

Marcello egy testes pohár whiskyt töltött magának a bárpultnál, megforgatva a borostyánszínű italt a kristálypohárban. Elvigyorodott, gúnyolódva figyelmeztetett:

– Légy óvatos, öcskös! Majdnem úgy hangzol, mintha aggódnál a jólétéért.

Fittyet hánytam a gúnyolódására. Nem aggódtam. Pragmatikus voltam. A D'Amore hercegnő a kirakós egy darabját őrizte, és ki akartam sajtolni az agyából, mielőtt az igazi tettesek befejezhetnék, amit elkezdtek. A gondolataim a lány körül forogtak, a közeledésemet tervezgettem, miközben felkaptam egy másik kocsi kulcsait.

Nem sokkal hajnali három óra után állítottam meg a terepjárómat a D'Amore-kúria magasodó kapui előtt. A motor halkan duruzsolt az éjszaka síri csendjében. A masszív kőfalak magasan tornyosultak a sötétségbe, mint holmi megerősített várkastély, amely bűnöző arisztokráciáját óvja.

Az őrségben álló fegyveres őrök felismerve a járművemet kinyitották a nehéz vaskapukat. Nem nyúltak az adóvevőikhez. Nem kérdezték, mi járatban vagyok. Vincenzo nyilvánvalóan tudta, hogy tiszteletemet teszem náluk, még mielőtt felkel a nap.

Felhajtottam a kanyargós felhajtón, és a főbejárat közelében parkoltam le. A gumiabroncsok halkan csikorogtak a murván. Kiléptem a hűvös éjszakai levegőre, a korábbi feszültség maradványaként az adrenalin még mindig ott szikrázott az ereimben. Bakancsom nehéz, kimért koppanásokkal érte el a kőlépcsőket.

Ahogy a hatalmas kőerődhöz értem, a nehéz mahagóni bejárati ajtó szélesre tárult, még mielőtt felemelhettem volna a kezem, hogy kopogjak.

Vittoria állt ott, az előcsarnokból kiáradó meleg sárga fény keretében. Fáradtnak tűnt, a kimerültség ott ült feltűnő vonásainak szegletében. Ám a fáradtságnál is jobban látszott rajta a düh. Álla megfeszült, tartása merev maradt. Megdöbbentő módon még mindig a klubbeli rajtaütésből származó, tönkretett, vérfoltos fekete blúzát viselte. A vállán lévő sötét bíborvörös folt zord mementójaként szolgált annak, milyen közel álltunk ahhoz, hogy örök nyugalomra leljünk ma este.

Nem lépett félre, hogy beengedjen. Szilárdan állt apja házának küszöbén.

– Épp ideje volt, De Leone. Beszélnünk kell – mondta hidegen, pillantását kihívásként rám szegezve.

A hangjából hiányzott minden melegség. Csupa üzlet volt, egy maffialány, aki arra kényszerült, hogy a csatamező tábornokává váljon. Nagyra értékeltem a hangjában rejlő jeget, a puszta akaraterőt, amely talpon tartotta, miután golyót kapott.

Kinyitottam a számat, hogy felvegyem a versenyt kíméletlen energiájával, készen arra, hogy követeljem mindazt az információt, amit az elmúlt egy órában összekapart.

Hirtelen sötét szeme vadul a hátam mögötti árnyékokra villant. Arckifejezésének apró változása azonnali volt. A hideg harag tiszta, nyers rémületté olvadt.

Még mielőtt a harci ösztöneim megparancsolhatták volna, hogy megpördüljek, hangos lövés törte meg az éjszaka csendjét.

A robbanásszerű dörrenés visszhangzott a hatalmas birtok falairól, és szinte fizikailag éreztem a közvetlenül a fülem mellett elsuhanó golyó égető forróságát.