Lumina szemszöge

Nehéz szemhéjam felrebben. Fojtogató, pézsmás illat csapja meg az orromat. Az izzadság és a szex szaga tapad a lábaimra tekeredett lepedőhöz. Felismerem a matracon elterülő sötétszürke paplant. Kaelen hatalmas ágyában fekszem. Ugyanazon a helyen, ahol alig néhány órája azon kaptam, hogy a saját bátyámba döfi a farkát.

A puszta undor hulláma csap fel a torkomba. Lecsúszom a matrac széléről. Csupasz talpam a hűvös keményfapadlónak csapódik. Berohanok a szobához kapcsolódó fürdőszobába, és térdre roskadok a vécécsésze előtt. Öklendezem, de semmi más nem jön fel, csak keserű gyomorsav. Addig öklendezem, amíg a bordáim meg nem fájdulnak és a torkom nem ég, erőm utolsó maradványait is a porcelánra ürítve.

Egy nagy, kérges kéz nehezedik a gerincemre. Megdermedek, vállamat megfeszítve Kaelen érintésére készülök.

„Ó, hercegnőm.”

Apám mély hangja visszhangzik a csempézett falak között. Hátrahanyatlom, és megtört zokogás szakad fel belőlem. Voss közelebb lép, hatalmas termetével térdre ereszkedik mellettem. Széles mellkasára von. Nedves arcomat az ingébe temetem, kisírva összetört szívem megmaradt darabjait. Nagy keze megnyugtató köröket ír le a hátamon. Belékapaszkodom, azért imádkozva, hogy azért legyen itt, hogy megvédjen az ezen az ajtón kívül rekedt rémálomtól.

„Minden rendben lesz, hercegnőm. Megígérem.”

Hosszú pillanatok után eltolom magam tőle, egy kéztörlővel megtörölve a számat. A szemébe nézek, válaszokat keresve. „Apa, hol van Corbin és Kaelen?”

Az együttérzés és a maradványharag keveréke megfeszíti az állkapcsát. „A bátyádat elzárták a falka celláiba. Megütött téged.”

A hír megdöbbent. Arra számítottam, hogy a szüleim együttérzőek lesznek, de Corbin tömlöcbe zárása drasztikus lépés. Halvány reménysugarat ad, hogy megértik az én oldalamat ebben a lidércnyomásban. Megütött engem, a saját húgát, hogy megvédje a tiltott szeretőjét.

„Kaelen és Garret alfa várnak ránk az irodában” – folytatja apám, hangja hivatalossá válik. „Meg kell beszélnünk a történteket, és azt, hogyan lépjünk tovább. Képes vagy erre értem?”

„Szóval tudod, miért ütött meg Corbin?” – kérdezem rekedtre vált hangon.

„Tudom. Menjünk az alfa irodájába, és elrendezzük ezt. Esküszöm neked, hercegnőm, a bátyád soha többé nem emel rád kezet.”

Fojtogató csendben sétálunk végig a hatalmas folyosón. Apám kitárja a nehéz tölgyfa ajtókat Garret alfa tekintélyt parancsoló irodájába. Átlépem a küszöböt, és erős karok váratlanul átölelnek, szorosan a vállam köré fonódva. Kaelen izmos mellkasához szorít.

Nincsenek szikrák. Semmiféle bódító bizsergés nem fut végig a bőrömön, csupán színtiszta undor. Ugyanaz az érintés, amitől korábban repesett a szívem, most arra késztet, hogy legszívesebben lekaparnám a saját bőrömet.

Mielőtt eltolhatnám magamtól, Garret alfa megszólal hatalmas mahagóni íróasztala mögül: „Kaelen, azonnal engedd el Luminát! Sok megbeszélnivalónk van.”

Kaelen habozik, egyetlen kétségbeesett másodpercig még szorosabban magához von, mielőtt engedelmeskedne apja szigorú parancsának. Abban a szempillantásban hátralépek, amint elenged. Kín úszik a sötét szemében, de nem vagyok hajlandó szánalmat érezni. Ő és a bátyám egy egész éven át a szemembe hazudtak.

„Lumina, kérlek, foglalj helyet” – utasít Garret alfa, az íróasztalával szemközti bőr karosszékre mutatva.

Leülök a székre, a gerincemet egyenesen tartva. Egyenesen az alfára meredek, Kaelent teljesen kizárva a látóteremből.

„Tudom, hogy zaklatott vagy, és joggal. Látni azt, amit korábban láttál, bizonyára óriási sokk lehetett” – kezdi Garret. A fejemben a farkasom, Vela, rávicsorog a leereszkedő hangnemére.

„Kaelen, Voss és én hosszan beszéltünk erről a helyzetről. Úgy hiszem, találtunk egy olyan megoldást, amellyel mindenki boldog lehet.”

Tekintetemet apámra szegezem. Egyetértően bólint. A gyomrom görcsbe rándul. Valami nagyon nincs rendjén.

„Hivatalosan vissza fogod vonni a formális elutasításodat” – jelenti ki Garret hűvös tekintéllyel.

Leesik az állam. „Tessék?”

„Hallottad, Lumina. A Holdistennő téged választott Kaelen társának és e falka lunájának. A helyzet nem ideális, de kötelességed túltenni magad ezen. Nem utasíthatod el azt, amit neked rendelt. Két nap múlva megtartjuk a szertartást, amivel Kaelen alfa lesz, te pedig a luna.”

Kinyitom a számat, hogy tiltakozzam, de Garret felemeli sebhelyes kezét, elhallgattatva engem.

„Kaelen magáévá tesz és megjelöl téged. De magáévá teszi és megjelöli Corbint is. Megosztjátok a párotokat, ahogyan sok testvér teszi. Ismert kompromisszum ez a fajtánk körében a különleges körülményekre. Ez az elrendezés biztosítja a falka vérvonalát, garantálja, hogy ne érezd a hűtlenség fájdalmát, amikor együtt vannak, és mindenki megkapja, amit akar.”

Az agyam rémülten pörög körbe-körbe. Ez valami beteg, zvavart tréfa. Osztozzak a társamon a bátyámmal? Hagyjam, hogy Kaelen az én ágyam és Corbiné között ingázzon, miközben úgy teszünk, mintha minden normális lenne?

Vadul Kaelenre nézek. Szinte rugózik a sarkán, sötét szeme szánalmas, kétségbeesett reménnyel csillog. Tényleg azt hiszi, hogy ez jó ötlet. Azt hiszi, mindkettőnket megtarthat.

Apám felé rántom a fejem. Elvárom, hogy az a férfi, aki egész életében védelmezett, kiálljon a becsületemért.

„Te ezzel egyetértesz? Elfogadod, hogy több mint egy évig a hátam mögött szórakoztak, és a megoldásod az, hogy egyszerűen osztozzak azon a társamon, akit csak nekem szántak?”

Apám felsóhajt, megdörzsöli a tarkóját. Nem hajlandó találkozni dühödt tekintetemmel. „Hercegnőm, azt akarom, hogy boldog légy. De azt is akarom, hogy Corbin és Kaelen is boldog legyen. Hát nem látod, hogy ez a kompromisszum biztosítja, hogy mindannyian együtt maradjunk?”

Hideg zsibbadás fut végig az ereimben. A végső árulás nem a társamtól vagy a bátyámtól érkezik, hanem attól az embertől, aki felnevelt.

„Nem, nem biztosítja. Nem fogom önszántamból eltűrni a tudatot, hogy a társam minden adandó alkalommal megcsal a bátyámmal.”

Talpra ugrom, kezem ökölbe szorul az oldalam mellett. A testem minden izma remeg a dühtől.

„Hercegnőm, kérlek, nyugodj meg...”

Félbeszakítom, a hangom jéggé fagy. „Soha többé ne hívj így! Abban a pillanatban megszűntem a hercegnőd lenni, amikor úgy döntöttél, hogy a boldogságom nem számít. Az alfa és a fiad igényeit helyezted elém. Meg akarod jutalmazni őket azért, mert elárultak engem és az Istennőt! Legyen Corbin a luna!”

Apám összerezzen, hátralép. Hátat fordítok neki, és megingathatatlan elszántsággal indulok a nehéz irodaajtó felé.

„Lumina, nem fogsz tiszteletlen lenni velem, apáddal, ezzel a falkával vagy a társaddal szemben!” – dörgi Garret alfa, öklével az íróasztalára csapva.

Megállok, a kezem a rézkilincs fölött lebeg. Hátrafordítom a fejem, hideg pillantást vetve a férfiak szobájára, akik tönkretették az életemet.

„Nincs apám. Nincs társam. Én, Lumina Skye Vance, minden köteléket megszakítok az Obszidián Tövis falkával és Garret Thorne alfával.”

A szavak a másodperc töredékéig a levegőben lebegnek. Aztán egy szörnyű, tépő érzés hasít a mellkasom közepébe. Az ősi, misztikus falkakötelék elpattan. Olyan érzés, mintha láthatatlan karmok tépnék ki a szívemet egyenesen a bordáim közül.

Vela felvonyít a gyötrelemtől. Két fülsiketítő ordítás veri vissza a falakat az irodában. Kaelen és apám felüvöltenek, ahogy a szakításom visszahatása eléri őket. Levegőért kapkodok, a mellkasomat szorongatva. Egy láthatatlan erő hirtelen felemeli a lábamat a földről. A koponyámban a nyomás elviselhetetlen szintre nő.

A szoba elmosódik a szemem előtt. Sűrű sötétség nyel el teljesen.

Csontig hatoló nyirkosság szivárog a bőrömbe. Remegve ébredek a kemény betonpadlón. Látásom lassan kitisztul a félhomályban. Rozsdás vasrácsok húzódnak a padlótól a boltíves mennyezetig. Felülök, megdörzsölöm lüktető fejemet, és megtapintom sajgó állkapcsomat, ahol Corbin korábban megütött. Egy földalatti tömlöcben vagyok fogságban. Még soha nem láttam a falkaháznak ezt a részét.

Egy halk neszezés vonja magára a figyelmemet. Megmerevedem. Corbin ül a szűk cella sarkában. Az arca felpuffadt, a szája felszakadt. Lila foltok tarkítják az állkapcsát egy nem látott csetepaté nyomaként, ami miatt idekerült mellém.

Hátamat a hideg kőhöz nyomom, a lehető legnagyobb távolságot tartva kettőnk között. Lefeküdt a társammal. Az elmúlt tizenkét hónapban kutyába sem vett. Aztán arcon ütött, hogy befogja a számat.

„Lumi, annyira sajnálom.” A hangja rekedt, megtörik a friss könnyektől. „Egy rohadék voltam. Nem hibáztatlak, amiért gyűlölsz. Nem akartam beleszeretni Kaelenbe. Esküszöm, de szeretem őt. Téged is szeretlek, Lumi. Sajnálom, hogy bántottalak.”

Hátat fordítok neki. Térdemet a mellkasomhoz húzom, és hagyom, hogy néma, forró könnyek záporozzanak az arcomra. Gyászolom a vadul hűséges védelmezőt, aki a bátyám volt egykor. Gyászolom az odaadó társat, akit becsben kellett volna tartanom. Egyiküknek sem tudok megbocsátani. Nem érdemlik meg a bocsánatomat.

Nehéz léptek visszhangzanak a kőfolyosón. Valaki sietve közeledik. Szorosan lehunyom a szememet, lelassítom a lélegzetemet, alvást színlelve.

A léptek megállnak közvetlenül a vasrácsok előtt.

„Kaelen” – suttogja Corbin. Átkúszik a padlón. Kezei a fémrácsokba kapaszkodnak. „Kérlek, bocsáss meg nekem! Sajnálom, hogy megütöttem. Dühös voltam, amiért bántott téged.”

„Bocsánatot kértél tőle?” – kérdezi Kaelen, hangja elnehezül a kíntól.

„Igen, de nem áll szóba velem. Még csak rám sem hajlandó nézni.”

Nehéz sóhaj rázza meg a rácsokat. „Örülhetsz, hogy Torin nem ölt meg, amiért megütötted a társunkat. Hát nem érted, hogy ő az elrendelt társam? Bármennyire szeretlek, Corbin, szükségem van rá. Ő a lelkem másik fele. Nem veszíthetem el.”

„Sajnálom, Kaelen. A gondolattól, hogy ti ketten együtt vagytok, megveszek” – könyörög szánalmasan Corbin. „Megtanulom majd elfogadni, de nem vagyok biztos benne, hogy ő valaha is képes lesz rá.”

Corbin megáll, fészkelődik. Nyoma sincs benne semmi önbecsülésnek. „Tudom, hogy szükséged van rá, de ugyanúgy szereted őt, mint ahogy engem szeretsz?”

Még szorosabban szorítom össze a szememet. Gyomorforgató, nedves csattanó hang tölti be a nyirkos levegőt. Csókolóznak közvetlenül a cellám előtt. A nehéz zihálás és a szájuk hanyag súrlódása miatt az epe ismét a torkomba tör. Küzdök az inger ellen, hogy a földre hányjak.

„Szeretlek, Corbin” – mormolja Kaelen a bátyám ajkára. „Ezen soha semmi nem fog változtatni. De Luminát is szeretem. Mindkettőtökre szükségem van ahhoz, hogy egész legyek. El kell fogadnod ezt, különben nem lehetünk együtt.”

„Elfogadom” – fogadkozik Corbin, kapkodva a levegőt és buzgón. „Szeretlek, Kaelen. Segítek meggyőzni őt. Megoszthatjuk ezt az életet, és boldogok lehetünk együtt.”

Elmém sötét zugaiban a farkasom, Vela, baljós, dühödt morgást enged szabadjára. Lelkét tiszta elszántság fűti, hogy megszökjünk ebből a rémálomból.

*Ez a kettő teljesen megbolondult. El kell húznunk a francba ebből a pokolból! Soha nem engedjük, hogy megjelöljön minket.*

Nem is érthetnék jobban egyet vele.