Lumina szemszöge.

A tömlöctől a falkakórház vakító, steril környezetéig tartó séta végeláthatatlannak tűnik. A szívem úgy dörömböl a bordáim mögött, mintha szét akarná feszíteni őket. A linóleumpadlón kopogó cipőm ritmusára figyelek, megpróbálva kizárni az orromat maró fertőtlenítőszagot. Megállunk egy nehéz faajtó előtt. Voss kitárja, feltárva Corbin külön kórtermét.

Gyomorsav mardossa a torkomat a szemeim elé táruló, émelyítő látványtól. Kaelen egy műanyagszéken ül közvetlenül a matrac mellett, és gyengéden fogja bekötözött kezű bátyám kezét. A mozdulat bensőségessége rozsdás tőrként forgatja meg a gyomromat.

Az ajtó kattanva csukódik be. Kaelen felkapja a fejét. Amint rám téved a tekintete, kétségbeesett remény villan benne. Elengedi Corbin kezét, felpattan a székről, és kinyújtott kézzel felém siet.

Hátrahőkölök, elhúzódom, hogy biztonságos távolságot tartsak kettőnk között.

– Még nem állok készen arra, hogy hozzám érj.

Megdermed. Úgy fest, mintha testi fájdalmat okozna neki az elutasítás, de végül egy szaggatott, megértő bólintással leereszti a karját. Futó pillantást vetek Vossra. Érzéketlen apám egy alig észrevehető, bátorító biccentéssel int, hogy menjek tovább.

Rákényszerítem az ólomsúlyú lábaimat, hogy előrevigyenek. Mereven leülök a kemény műanyagszékre, pontosan Corbin kórházi ágya mellé, és az ölemben összefonom remegő ujjaimat. Egyetlen gondolatot kántálok magamban: Csak éld túl ezt az előadást, hogy magad mögött hagyhasd ezt a rémálmot! Légy a megtört, engedelmes lány!

Corbin kényelmetlenül fészkelődik az ágyban, a hangja rekedt, elnehezül a könnyektől.

– Köszönöm, hogy bejöttél, Lumi. Tudom, mennyire feldúlt vagy. Szörnyen sajnálom, ahogyan bántam veled. Mit gondolsz, képes leszel valaha is megbocsátani nekem, Lumi?

Nem engedem, hogy a manipulatív szavai megtörjék az elszántságomat. Összeszorítom az állkapcsomat, de az árulás puszta kimerültsége utolér. Forró, önkéntelen könnyek gördülnek le sápadt arcomon. Bosszúsan letörlöm őket.

– Mindig a védelmezőm voltál. Mindig számíthattam rád, de te nemcsak megszűntél a testvérem lenni, hanem elvetted a társamat is.

Corbin az arcomat pásztázza, kegyelemért könyörögve.

– Már a kezdetektől fogva őszintének kellett volna lennünk veled. De Kaelen halálosan rettegett attól, hogy elutasítod. Mindaz, amit az erdőben mondtam, azok a kegyetlen, mérgező szavak arról, hogy nem vagy elég jó, a vak, ocsmány féltékenységből fakadtak. Kaelen valóban mindkettőnket egyformán szeret, Lumi. Megesküszöm rá.

Kaelen térdre rogy a székem mellett. A kemény padló tompán csattan a térdkalácsán, de meg sem rezzen. Felnéz rám, könyörögve, hogy fogadjam el kolosszális tévedésüket.

– Te vagy a lelkem másik fele. Corbin és én egyszerűen képtelenek vagyunk élni nélküled. Kétségbeesetten akarjuk, hogy ez a felállás működjön. Kérlek, adj egy esélyt!

Az érzelmi védőfalamat acélból kovácsoltam. Nem hagyom, hogy bármelyikük is hozzám érjen, és darabokra zúzza a megjátszott engedelmességem cérnaszálon függő uralmát. Ha a társam akár csak egyszer is megérintene, a farkasom olyan tombolásba kezdene, amit most nem engedhetek meg magamnak.

A fal egy üres pontjára meredek, hibátlanul tálalva a hazugságot.

– Időre van szükségem, hogy átgondoljam. Az, hogy szó szerint fogolyként tartotok bezárva, nem segít abban, hogy megbocsássam a szörnyű tetteiteket. Haza akarok menni, és nyugodt körülmények között lenni anyámmal.

Voss bekapja a csalit, előrelép, és kidülleszti a mellkasát.

– Személyesen kísérem vissza a házhoz. Pár óra múlva visszahozom, amint megnyugodott.

Felállok, a testemet mereven tartva. Közvetlenül azelőtt, hogy átlépném a nehéz ajtó küszöbét, Kaelen határozottan megfogja a kezem.

– Tényleg szeretlek, Lumi. Kérlek, ebben soha ne kételkedj!

Néma, üres bólintással válaszolok, és kihúzom a kezem a szorításából. Csak hitesd ezt el magaddal, gondolom. Nem árulod el azt, akit szeretsz.

Apámmal fojtogató csendben gyalogolunk vissza a Béta-házhoz. A déli nap ránk tűz, de én semmi mást nem érzek, csak a csontjaimba költöző, hideg rettegést. Még a faveranda alsó lépcsőfokait sem érjük el, amikor a bejárati ajtó kitárul.

Anyám rohan ki rajta. Hevesen a remegő vállam köré fonja a karját, arcát a hajamba temeti. Teljesen tudomást sem vesz apám létezéséről, aki mögöttünk áll a lépcsőn.

Mindkettőnket beterel a házba ebédelni. Az étkezőasztalhoz vezet, és szándékosan közvetlenül mellém ül, ahelyett hogy a megszokott helyét foglalná el Voss mellett.

A helyiségben bujkáló feszültség szinte fojtogató. Egy tál leves és némi kenyér hever az asztalon, de a gyomrom felfordul még az evés gondolatától is. A tányéromra meredek, és csupán néhány száraz falat kenyeret sikerül leerőltetnem a torkomon a látszat kedvéért.

Voss megállítja a kanalat félúton a szája felé, és arra biztat, hogy egyek többet.

– Muszáj tartanod az erődet, drága hercegnőm.

Anyám éles csattanással ejti le a kanalat, a szeme lángol a gyűlölettől.

– Ne merészeld úgy tenni, mintha érdekelne a hogyléte, Voss! Ahhoz már egy kicsit kibaszottul késő van. Az egyetlen dolog, ami érdekel, az a drága Béta-rangod és ez a nyomorult falka.

Voss arca eltorzul a nyers dühtől. Hátratolja a székét, és megpróbál felállni, hogy érvényesítse a dominanciáját a társa felett. Félig sikerül csak felegyenesednie, mielőtt vadul megtántorodik.

A térdei kifelé rogynak, miközben bizonytalanul dülöngél a lábán. Elfehéredő ujjpercekkel kapaszkodik meg az étkezőasztal kemény szélében, a vér kifut az arcából, miközben riadt szeme anyám hideg tekintetébe fúródik.

– Mit tettél velem?

Anyám még csak nem is pislog.

– Megvédtem az ártatlan lányomat tőled és attól a beteg, zvart lelkű úgynevezett Alfádtól. Amit neked kellett volna tenned a legelső pillanattól fogva.

Voss élesen beszívja a levegőt, és két ügyetlen, koordinálatlan lépést tesz felé. A karjával csapkod, az üres levegőt próbálja megmarkolni. A szemei fennakadnak, majd hatalmas, gyomorforgató puffanással zuhan a keményfa padlóra. Az asztalon heverő evőeszközök megcsörrennek a becsapódástól.

Az elmém pánikban cikázik, miközben dermedten ülök a helyemen, és a mozdulatlan testét bámulom. Tényleg megölte?

Anyám hátratolja a székét.

– Induljunk azonnal, Lumina! Nincs vesztegetni való időnk. Ne aggódj, nem halt meg, de amikor magához tér, azt kívánja majd, bárcsak meghalt volna.