A nehéz faajtó fülsiketítő, dörgésszerű robajjal vágódott a vakolt falnak. A robbanásszerű hang megremegtette az ablaktáblákat, és kíméletlen lökéshullámként söpört végig a néma kórtermen. Marnie riadtan egyenesedett fel a matracon. A szíve úgy vert a bordái között, mint egy csapdába esett madár, amely kétségbeesetten próbál kiszabadulni a kalitkájából. A mennyezet rideg, steril neoncsövei egyetlen szempillantás alatt felvillantak, elűzve a szoba tompa, könyörületes árnyait, és elvakítva a nőt. Marnie szorosan lehunyta a szemét a hirtelen támadt, bántó vakító fénytől, és remegő kézzel takarta el az arcát.

Mire a látása végre alkalmazkodott a szikrázó megvilágításhoz, a vér teljesen kifutott az arcából, és a bőre hamuszürkévé vált.

Torin ott tornyosult a kórházi ágya mellett.

Úgy festett, mint egy kísértet, akit a nő legsötétebb, legmegbocsáthatatlanabb rémálmaiból idéztek meg. A klinikai fény hosszú, éles árnyékokat vetett szögletes állkapcsára és magas járomcsontjára, amitől vonzó vonásai olyannak hatottak, mintha engesztelhetetlen gránitból faragták volna őket. Sötét, kiismerhetetlen szeme mélyen a nő törékeny alakjába fúródott. Nyoma sem maradt benne annak a férfinak, akit Marnie négy éven át szeretett. Nem volt ott a melegség legkisebb szikrája, az együttérzés leghalványabb suttogása, sem a habozás legparányibb jele. Csak a gyűlölet fagyos, feneketlen szakadéka tátongott a tekintetében. Megsemmisítő fölénnyel nézett le rá, mintha csak egy darab rothadó szemét lenne, amely valamiképp beszennyezte drága bőrcipőjét.

Marnie hárahőkölt a kemény műanyag fejtámlának préselődve. A vékony, keményített kórházi lepedőt a mellkasáig húzta, ujjai addig szorították a vásznat, míg az ujjpercei csontfehérré nem váltak. A kórtermi műszerek halk, ritmikus zümmögése mintha a semmibe veszett volna, helyét teljesen átvette a fülében doboló vér fülsiketítő zúgása.

– Torin, miért vagy itt ilyenkor? Történt valami baj? – kényszerítette ki magából a szavakat. A hangja rekedt volt, vékony és reszketeg a férfi fojtogató jelenlétének nyomasztó súlya alatt.

A férfi még csak nem is pislogott. Nem enyhített fenyegető tartásán. Egyetlen vigasztaló szót sem vesztegetett rá.

– Megszúrtad Blythe egyik veséjét. Úgyhogy odaadod neki a sajátodat. Kelj fel, és kövess a műtőbe! Azonnal! – adta ki az embertelen, dermesztő parancsot. Hangja rideg, jeges utasítás volt, amely nem hagyott teret sem alkudozásnak, sem vitának, sem könyörületnek.

A rémisztő szavak ott lebegtek a fagyos levegőben; kimerült, rettegő elméje képtelen volt felfogni őket. Marnie puszta, bénult döbbenettel meredt rá. Az ajka kissé elnyílt, de a hangszálai görcsbe rándultak a tiszta sokktól. A parancs groteszk mivolta összekuszálta az érzékeit, forogni kezdett vele a szoba. Fel akarta vágatni őt. Ki akarta operáltatni a belső szervét, hogy megmentse éppen azt a nőt, aki aljas szándékkal keverte őt gyanúba.

A pánik kíméletlenül tört fel a torkában, elszorítva a lélegzetét. Forró, rémült könnyek gyűltek tágra nyílt szemébe, elmosva a férfi merev, magasba nyúló sziluettjét.

– Esküszöm, hogy nem bántottam! Magának okozta a sérülést! Tudod te egyáltalán, mit jelent kivenni a vesémet? Terhes vagyok! Ha ehhez ragaszkodsz, valószínűleg meghalok a műtőasztalon! – Kétségbeesetten hátrált hátra, míg tompa puffanással a matrac mögötti masszív falnak nem ütközött. Mellkasa gyors, sekély lélegzetekkel zihált, miközben kétségbeesetten kapkodott oxigén után. A férfi arcát pásztázta, a habozás egyetlen rezdülését, a bűnösségét illető kétely legapróbb szikráját keresve, de csak a tömör jég áthatolhatatlan falára lelt.

– Torin, el sem hiszem, hogy képes lennél kockára tenni az életemet és a baba életét csak azért, mert nem szeretsz engem! – sikoltott fel, a kétségbeesés szinte széttépte a hangszálait. A könnyek kicsordultak a szempillái alól, forrón és sebesen patakzottak végig sápadt, beesett arcán. Oltalmazó, reszkető kezét lapos hasára szorította; a meg nem született gyermeke védelmére irányuló elemi ösztön minden józan gondolatot elnyomott a fejében.

Torint hidegen hagyták a záporozó könnyek és a kétségbeesett könyörgések. A mérhetetlen rémület látványa sem törte meg szociopata elszántságát. Előrelépett, a másodperc töredéke alatt hidalva át a távolságot. Hatalmas keze előrelendült, és zúzódást okozó, gépies erővel markolt rá a nő vékony felkarjára. Nehéz ujjai mélyen a törékeny húsba vájtak, a csontnak préselve finom izmait.

Marnie éles fájdalommal kapott levegő után, megcsavarta a vállát, kétségbeesetten próbálva kiszabadulni, de a férfi szorítása olyan volt, mint a vasabroncs.

– Épp ideje, hogy megfizess a bűneidért! – sziszegte Torin összeszorított fogai között. Hangját olyan mérgező undor járta át, amely a rémület újabb, fojtogató hullámát zúdította a nőre.

Egyetlen brutális rántással kirángatta őt az ágy viszonylagos biztonságából.

Marnie azonnal elvesztette az egyensúlyát. Térde megbicsaklott, amint mezítelen talpa a hideg, könyörtelen linóleumpadlóhoz ért. A hirtelen, erőszakos mozdulat kitépte az infúziós tűt a kézfejéből. Éles szúrás hasított a bőre alá, majd meleg vér indult meg egyenletesen lefelé az ujjpercein, de a testi fájdalmat nyomban elnyelte a valóság mindent elsöprő borzalma. Torin meg sem állt, hogy hagyja megvetni a lábát. Nem törődött azzal, hogy a nő botladozik. Megtántorodott testét a nyitott ajtó felé taszította, kényszerítve őt a közvetlenül a sebészeti szárnyba vezető, rideg és kihalt folyosóra.

– Nem! Ezt nem teheted velem! – sikoltotta Marnie. A hangja feltört a sajgó torkából, és rekedten visszhangzott a végeláthatatlan, üres folyosón.

Minden erejével küzdött, amit kimerült, alultáplált teste még mozgósítani tudott. Mezítelen sarkát a síkos padlólapokba mélyesztette, próbálva bármiféle ellenállást kifejteni, hogy lassítsa a férfi könyörtelen lépteit. Elcsavarta a törzsét, teljes testsúlyát hátravetve igyekezett megtörni a lendületét. Szabad kezével eszeveszetten kapart Torin vaskos alkarjába, rövid körmei a szabott öltönyzakó szövetét szántották, kétségbeesetten kísérelve meg lazítani a karját szorító acélos fogást.

Torin fagyos közönnyel, könyörtelenül lerázta magáról. Arra sem méltatta a nőt, hogy visszanézzen vergődő alakjára. Csak ment előre, maga után vonszolva őt, mint egy megtört, értéktelen rongybabát. A mennyezeti fénycsövek szédítő, gyomorforgató homályban suhantak el felettük. A fényesre súrolt padlón csúszkáló mezítelen láb éles nyikorgása keveredett a nő szaggatott, zokogó lélegzetvételével. Kétségbeesetten nézett körül, bízva abban, hogy egy éjszakás nővér, egy ügyeletes orvos vagy egy biztonsági őr kilép az egyik szobából és közbelép. De a folyosó kihalt volt, akár egy szellemváros. A nehéz ajtók mindkét oldalon zárva maradtak. Egyedül rekedtek ebben az eleven rémálomban, és Torin volt a megkérdőjelezhetetlen szörnyeteg, aki a pórázt fogta.

Végül elérték a hosszú folyosó végét. Egy nehéz, fémből készült kétszárnyú ajtó jelezte a műtő bejáratát. Torin hirtelen megtorpant, amitől Marnie nehezen csapódott a férfi masszív hátának. A nő a csempézett falnak roskadt, nehezen zihálva; a mellkasa égett a légszomjtól, a karja pedig lüktetett a zúzódást hagyó szorítástól.

Torin tudomást sem vett a szenvedéséről. Egyenesen a nehéz fémlemezbe ágyazott kis üvegablakhoz lépett. Széles vállai láthatóan ellazultak. Arcéléről elolvadt a ridegség, helyét gyengéd, mélységes aggodalom vette át, amely teljesen átformálta a vonásait. Marnie követte a férfi tekintetét a vastag üvegen át. A vakítóan világos, steril helyiségben Blythe feküdt egy acél műtőasztalon. Az arca krétasápadt volt, a szeme szorosan lehunyva; a műtőlámpák éles fénye alatt látszólag élettelenül hevert.

Marnie végignézte, amint Torin tenyere a hideg üvegre simul, és a hüvelykujja végigsiklik a sima felületen, mintha gyengéden Blythe arcát simogatná. A látvány olyan volt, mint egy rozsdás tőr, amelyet mélyen Marnie gyomrába döfnek és megforgatnak. A férfi képes volt ilyen mély gyengédségre, ilyen szívszorító odaadásra, de mindezt kizárólag annak a nőnek tartogatta, aki tönkretette az életét.

Egy másodperccel később Torin visszafordította a fejét felé. A gyengédség egy szempillantás alatt elillant, jóképű arca ismét hideg, könyörtelen kővé dermedt, amint tekintete találkozott a bejárat közelében várakozó, maszkos orvosokéval.

– Már itt van – adta ki a parancsot fagyosan. Hangjában sem érzelem, sem tétovázás, sem kegyelem nem derengett. – Azonnal kezdjék el a műtétet!

Egyetlen erőteljes mozdulattal előretaszította Marnie-t. A nő átbotladozott a küszöbön, mezítelen lába megcsúszott a steril kövön. Mielőtt visszanyerhette volna az egyensúlyát, hogy visszaforduljon, a nehéz gépi ajtók határozott szisszenéssel becsukódtak mögötte. A vastag pneumatikus zárak nehéz kattanással a helyükre ugrottak, végérvényesen bezárva őt a rémálomba.

A szolgálatkész, maszkos orvosok azon nyomban közrefogták. Rémisztő, begyakorolt összhanggal mozogtak. Megragadták a karját, gumikesztyűs kezük szorosan a bőrébe markolt. Marnie rugdosózott és vergődött, mezítelen lábával a sípcsontjukat célozva, vad, vak pánikban hátracsapkodva a könyökével.

– Engedjenek el! Ne érjenek hozzám! – sikoltotta, hangja visszhangot vetett a csempézett falakról, és belehasított a saját fülébe.

Az orvosok rémisztő könnyedséggel gyűrték le. Vonagló, kétségbeesett testét a Blythe fekvőhelye mellett elhelyezett hideg, üres műtőasztalhoz vonszolták. A fémfelület abban a pillanatban elszívta a maradék meleget a bőréből, amint a háta a laphoz ért. Leszorították a vállát, együttes súlyukkal szilárdan az acélhoz tapasztva őt. Vastag, nehéz bőrpántokat húztak a törékeny csuklójára. A fémcsatok kattanva záródtak, élesen belevágva feldörzsölt bőrébe. Egy másik sor nehéz rögzítő a bokáját fogta le, szorosan a helyére bilincselve a lábát. Mozdulatlanná vált, kiterítve feküdt, gyámoltalanul, akár egy vágásra szánt bárány.

Az orvosok néma, hátborzongató hatékonysággal mozogtak körülötte. Nem szóltak hozzá. Nem próbálták megnyugtatni. Semmilyen formában nem vették emberszámba. Hátat fordítottak neki, és egy rozsdamentes acélból készült műszertálcához léptek. Némán előkészítették a csillogó, sterilizált szikéket, szemrevételezésre tartva az éles eszközöket az erős műtőfény alá. Egy nővér sötétbarna jódoldatot öntött egy fémtálkába. A nehéz fertőtlenítőszer szúrós, fémes szaga betöltötte a levegőt, marta Marnie orrát és fojtogatta a tüdejét.

A mindent felemésztő pánik teljesen elnyelte. A felette lévő hatalmas, kör alakú lámpák vakító fénye hunyorgásra késztette, különös fényudvarokat vetve könnybe lábadt tekintete elé. Kétségbeesetten feszült a vastag bőrszíjaknak, felívelve hátát az asztalról, addig csavarva a csuklóját, míg a bőre le nem horzsolódott és égetni nem kezdett a dörzsöléstől.

– Könyörgöm, kérem, ne bántsák a gyermekemet! – könyörgött. Kétségbeesett kiáltásait a feléje forduló, szikét tartó maszkos alakoknak címezte. – Terhes vagyok! Ha kiveszik a vesémet, az megöli a kisbabámat! Kérem, legyen szívük! Segítsen valaki!

Az orvosok süketnek bizonyultak a segélykiáltásaira. Rendíthetetlenek maradtak, szemük tompa volt és mentes minden empátiától a műanyag védőszemüveg mögött. A vezető sebész a bal oldalához lépett, a vakító fényben magasra tartva a pengét, készen arra, hogy megtegye az első pusztító bemetszést a testébe.

Éppen amikor a fémpenge alig néhány hüvelyknyire lebegett remegő bőrétől, egy hátborzongatóan ismerős, diadalmas hang csendült fel tisztán a steril, feszült helyiségben.

– Felesleges könyörögnöd nekik. Itt mindenki rám hallgat. Ha azt akarom, hogy élj, akkor élhetsz. De ha azt akarom, hogy meghalj, meg kell halnod!

Marnie megdermedt. Eszeveszett vergődése azon nyomban abbamaradt. A vér kifutott az arcából, ajkai sápadt, beteges kékre váltottak. Megborzongott, amint e pontos szavak tagadhatatlan hangzása tudatosult a rémült agyában.

Elfordította a fejét a kemény fémasztalon, nyakizmai megfeszültek a kényelmetlen szögben. Vörösre sírt szeme a bénító döbbenettől elkerekedett, mintha a pokol legmélyéről előbukkanó démont látott volna.

Az, aki az imént megszólalt, éppen lefelé lépdelt a szomszédos műtőasztalról.

Blythe hanyag eleganciával sétált felé. Semmi baja sem volt. A bőre rózsás és életteli, a tartása fesztelen, a léptei pedig magabiztosak a csempézett padlón. Nem látszott fájdalom a vonásain, nem görnyedt meg a háta, semmilyen pusztító sérülés jele nem mutatkozott rajta. Könnyed, öntelt méltósággal mozgott, mintha soha semmi megrázó nem történt volna vele. Az alig néhány perccel ezelőtti élettelen, sápadt áldozat eltűnt, helyét egy vigyorgó, számító ragadozó vette át.

Marnie mostohatestvérére meredt; elméje éles szilánkokra hasadt, amint a csapda torz valósága végre világossá vált előtte. Az orvosok leeresztették a sebészeti eszközöket, és néma engedelmességgel hátrébb léptek, utat engedve e rémisztő komédia kitervelőjének.

– Blythe... – suttogta Marnie a tiszta, hamisítatlan borzalom hangján. – Hát nem szakadt át a veséd? Nem sürgős veseátültetésre van szükséged?