Maevia szemszöge

Halott, fojtogató csend telepedett a szobára. Sűrűn és mozdulatlanul nehezedett a fényűző szalonra, a nehéz bársonyfüggönyöknek feszülve, míg a kijelentésem puszta súlya végül célt nem ért.

– Kötelékbontás?

Corvina sikolya szilánkokra zúzta a csendet. Hangjának erejétől szinte megrezdültek a külföldről hozatott heverők. Leesett az álla. Az éles járomcsontjára száradó sötétzöld gyógynövényes agyagmaszk cakkos vonalak hálójává repedezett. Egy múló másodpercig csak bámult rám. Az elméje képtelen volt felfogni a hallottakat. Aztán a döbbenet felengedett. Valami rút dologgá formálódott, mérgező gúny álarcává torzítva a vonásait. A levegőbe lendítette a karját, selyemköntöse lecsúszott az egyik válláról.

– Elment a józan eszed? Fogalmad sincs róla, hány nőstényfarkas kúszna át üvegszilánkokon az öt területen, csak hogy ott állhasson, ahol most te? Hogy Drakos Alfájához kötődjön? – követelte a választ Corvina. Sikító hangja visszhangot vert a magas mennyezeten.

Nem tágítottam. A gerincem merev maradt. A légzésem egyenletes. Habozás nélkül néztem vissza rá. A belőle áradó mérgező követelőzés már nem ért el hozzám. Nem éreztem mást, csak hideg, üres közönyt.

– Ha úgy véled, ez a rang akkora áldás, Corvina, tőlem a tiéd lehet – mondtam a szavakat halálos pontossággal.

A válasz fizikai csapásként érte. Torkán akadt a következő lélegzet. Szeme tágra nyílt a puszta felháborodástól nyílt dacolásom láttán. Már maga a gondolat, hogy elhajítanám a vérfarkas-hierarchia legfőbb trófeáját, velejéig sértette romlott lelkét. Megpördült a nagy előcsarnok felé fordulva.

– Thane! – visította Corvina. Hangja már a hisztéria határát súrolta. – Thane, azonnal gyere le ide!

Pillanatokon belül nehéz léptek zaja visszhangzott a folyosón. Apám lépett elő a dolgozószobájából. Leereszkedett a puha szőnyeggel borított lépcsőn, válla meggörnyedt. Mély, megviselt kimerültség barázdálta öregedő arcát. Árnyak ültek a szeme alatti mélyedésekben. Meggyötörtnek látszott. Már azelőtt szorongás áradt belőle, hogy elérte volna a szalon ajtaját. Megtorpant a küszöbön, Corvina teátrális, ziháló dühe és az én mozdulatlan tartásom között járatva a tekintetét.

Corvina manikűrözött ujjal mutatott rám.

– A lányod megőrült! Felhoztam egy egyszerű kérést a fivére számára a keleti folyó menti területről. Ő pedig azzal felel, hogy kijelenti: felbontja a köteléket! El akarja hagyni az Alfát. Beszélj a fejével, mielőtt mindannyiunkat tönkretesz! – köpte a vádakat Corvina.

Apám belépett a szobába. Szemében a szorongás valódi rémületté vált. Lassan lépdelt felém, mintha egyetlen hirtelen mozdulattól darabokra törhetnék. Tudta. Mindenkinél jobban tudta, milyen csendes szenvedést álltam ki az elmúlt öt évben. Látta, hogyan néznek rám a falkatagok. Hallotta a suttogást a folyosókon. Tudott a Drakos-birtok hatalmas, fojtogató elszigeteltségéről. Tudott Torin véget nem érő érzelmi fagyosságáról.

– El akarod hagyni Torint? – kérdezte Thane. Hangja elnehezült a habozástól.

Néhány lépésnyire állt meg, az arcomat fürkészve.

– Történt valami, Maevia? Megbántott téged? – faggatott halkan.

Egyetlen rövid, perzselő másodpercig az igazság ott táncolt a nyelvem hegyén. A kínzó emlékek a torkomat kaparták. Sikoltani akartam. Mesélni akartam neki a Hold Csarnokának izzó lámpásairól. Mesélni akartam neki Vanya Kaelenről, aki a holdfényben megkoronázva állt a párom mellett. Kiáltani akartam a kislányról, aki Torin kezét fogta. A napvilágra akartam rángatni a megalázó valóságot – egy másik nőstényfarkas gyomorforgató illatát, amely sötét köpenyébe ivódott.

Nehéz fáradtsághullám mosott el. A büszkeség összezárta az állkapcsomat. Mi haszna lenne itt az igazságnak? Corvina csak fegyverré kovácsolná a fájdalmamat. Apám meg csak szánakozva nézne rám. Semmin sem változtatna.

– Nem csinált semmit – erőltettem ki a szavakat tompa, fásult hangon. Elfordítottam a fejem, tekintetemet az üres kandallóra szegezve. – Egyszerűen nem látom többé értelmét ennek a köteléknek. Vissza akarom kapni az életemet.

Corvina felhorkant. A hang hangos és fülsértő volt. Fel-alá kezdett járkálni a szalonban, selyempapucsa tompán surrogott a szőnyegen.

– Vissza akarod kapni az életedet? Milyen életed volt ezelőtt? – gúnyolódott Corvina. – Egy erődben élsz. Vagyonod van, rangod, őrök ugranak minden szavadra. Semmiben nem szenvedsz hiányt! Úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett, hálátlan kölyök, aki túlságosan hozzászokott a luxushoz. Hagyd el az Alfát, és egy senki leszel. Semmid sem marad.

Türelmem foszladozó fonala végül megadta magát. Hirtelen, éles tisztasággal pattant el. A hideg önuralom, amelyet eddig fenntartottam, kettéhasadt. Felé fordultam, öklömet összeszorítva az oldalam mellett.

– Az Alfához kötődni kívülről paradicsomnak tűnik! – jelentettem ki. Az elfojtott gyötrelem súlyától megremegett a hangom. – Ti csak a rangot látjátok, az őröket, a gazdagságot. De mi van, ha nem akarok többé dísztárgyként élni egy sírkamrában?

Csend zúdult a szobára. Corvina megtorpant. Apám összerezzent.

Léptem egyet előre, a felgyülemlett bánat túlcsordult bennem. Elviseltem a távolságtartását. Éveken át a figyelmének morzsáin tengődtem. Lenyeltem a hidegségét, és kötelességbe burkolóztam. De azt már nem bírtam elviselni, hogy bolondot csináljanak belőlem. Nem maradhattam abban a hatalmas, üres kastélyban, miközben ő egy másik nőt és annak gyermekét rejtegeti az éj leple alatt.

Látva, hogy a sértéseivel nem ér el semmit, Corvina szeme összeszűkült. A düh eltűnt az arcáról, átadva helyét egy hideg, számító csillogásnak. Olajozottan váltott taktikát. Ha a büszkeség nem láncol magához, majd a bűntudat.

– Dacos hisztit vágsz le – mondta Corvina, és hangja halálos nyugalomba süllyedt. – És mindezt csupán azért teszed, hogy ne kelljen segítened a féltestvérednek biztosítani a területét. Inkább porig égetnéd a saját életedet, semmint a kisujjadat mozdítanád a családodért.

– A fivéremet hagyd ki ebből! Itt a túlélésemről van szó – vágtam vissza.

– Valóban? – Corvina vékony, kárörvendő mosolyra húzta a száját. Apám felé fordult, intve megviselt alakja felé. – És az ő túlélése? Vagy az apád sem számít neked?

A rettegés hideg tüskéje döfött a mellkasomba. Thanere néztem.

– Miről beszél? – kérdeztem.

Corvina a látóterembe lépett, elzárva őt a szemem elől. Mérhetetlen élvezetet lelt abban, hogy ledobja a horgonyt, amely elsüllyeszti a szabadságomat.

– Apád minden megmaradt forrását arra tette fel, hogy véglegesítsen egy hatalmas kereskedelmi szerződést a Drakos Falkával. Az egyezményt – beszélt lassan Corvina, ügyelve rá, hogy minden egyes szótag célba találjon. – Egy olyan üzletet, amelyet pontosan hét nap múlva esedékes lezárni. Ez a szerződés biztosítja családunk anyagi túlélését a következő évtizedre. Ha ma felbontod a köteléket, Torin darabokra tépi az egyezményt. Az apád pedig tönkremegy.

A szavak kiszorították a szuszt a tüdőmből. Úgy tűnt, mintha a szoba kibillent volna a tengelyéből. Átnéztem a Corvina szemében csillogó gonosz fényen, és apámat kerestem.

Thane nem volt hajlandó a szemembe nézni. A szeme alatti mély árnyak még sötétebbnek tűntek. Keze ernyedten lógott az oldala mellett. Reszketett. A brutális valóság fojtogató takaróként borult rám. Szüksége volt erre az üzletre. Mindent egy lapra tett fel miatta. A házasságom volt az egyetlen zálog, amely még a felszínen tartotta a családot.

Keserű gombóc nőtt a torkomban. Nehezen nyeltem, hamu ízét érezve a nyelvemen. Még ma elsétálhatnék. Megmenthetném magamat. De ez annak a férfinak a vesztét jelentené, aki felnevelt. Corvina pontosan tudta, hová kell döfnie a kést.

Egy másodperc töredékére lehunytam a szemem. Szaggatott lélegzetet vettem, és megadtam magam.

– Egy hét – mondtam csendesen, kinyitva a szememet, hogy apámra nézzek. – Véglegesítsd a szerződésedet. Hét nap elteltével a kötelékem felbontásáról fogunk beszélni, és semmi sem fog itt tartani engem.

Meg sem vártam, hogy Corvina kárörvendjen. Sarkon fordultam, és kisétáltam a szalonból, magam mögött hagyva a mérgező levegőt.

A Drakos-birtokra visszavezető út ködbe veszett. Mire átléptem a nehéz tölgyfa ajtón, a kúria hideg elszigeteltsége úgy fogadott, mint egy régi ellenség. A benti levegő állottnak tetszett, elnehezült a ki nem mondott igazságok és az üres szobák súlyától. Torin nem engedett sok alkalmazottat a főépületbe. Azt a szabályt egykor annak tulajdonítottam, hogy a velem való meghitt kettesre vágyik. Most már tudtam az igazságot. Azért tartotta üresen a házat, hogy soha ne kelljen megjátszania magát.

A díszlépcső felé indultam. A márványlépcsők megcsillantak a csillár halvány fényében. Lassan kapaszkodtam fel, lépésről lépésre. A nap fizikai terhe a vállamra nehezedett. A lépcső felénél a kezem a lapos hasamra tévedt. A tenyeremet a ruhám anyagára simítottam.

A felismerés most már állandóvá vált. Egy ütemre vert a saját szívemmel. Törékeny élet növekedett bennem. Egy kölyök. Egy apró, ártatlan lény, aki az én döntéseimtől függött. A farkasom megmozdult, halk, gyászos vonyítást hallatva elmém mélyén.

Hét nap.

Csak ennyi időm maradt, hogy kibogozzam a létemet az Alfáéból. Egy hetem volt elvágni a szálakat, dobozokba csomagolni az életemet, és elsétálni, mielőtt a kötelék végleg magával ránt a mélybe. Tudnom kellett, hányadán állunk. Le kellett tépnem a sebtapaszt.

Ott helyben, a lépcsőn hoztam meg a döntést. Ma este leültetem Torint. Ráveszem, hogy a szemembe nézzen. Kerek perec elmondom neki, hogy különválunk. Követelni fogom a szabadságomat. És aztán beszélek neki a kölyökről. Tudnom kellett, mik a szándékai. Tudnom kellett, maradt-e a gyermekem apjában bármi emberség irántunk, vagy a szíve már a Hold Csarnokában rejtegetett titkos családé.

A késő délutánt a tágas, makulátlan konyhában töltöttem. A főzés valaha a szeretet kifejezése volt. Órákat töltöttem azzal, hogy tökéletesítsem Torin kedvenc ételeit, megjegyezve a fűszereket, amelyeket kedvelt, a húsokat, amelyeket előnyben részesített. Ma kísértetként végeztem a mozdulatokat. Gépies pontossággal aprítottam a zöldségeket és pirítottam a húst. Csendes vacsorát készítettem, miközben a vágódeszkán ritmikusan kopogó kés hangja visszhangzott a barlangszerű térben.

Megterítettem az étkezőasztalt. Meggyújtottam egy kis gyertyát. Leültem a faszékre, és vártam.

Leszállt az este. A magas ablakokon átáramló aranyszínű fény zúzódáskék lilába, majd tintafeketébe hanyatlott. Az árnyak megnyúltak, sötét ujjakként nyújtózva végig az étkező padlóján. Az ételekről felszálló gőz alábbhagyott. Az étel dús illata megposhadt. Az előcsarnokbeli állóóra másodpercről másodpercre ketyegett, minden egyes ütése pörölyként sújtott le megtépázott idegeimre.

A sötétség elnyelte a birtokot. A gyertya csonkig égett, sercegett egyet a saját olvadt viaszában, mielőtt kihunyt volna.

Eljött az éjfél. Az óra tovatűnt. A bejárati ajtó zárja nem kattant. A nehéz retesz nem mozdult. Nem hallatszottak léptek az előtérben.

A koromsötétben ültem, kezem az ölemben pihent. Ismerős bánat emelkedett a mellkasomban. Ugyanaz az üres sajgás volt, amelyet már százszor éreztem azelőtt. A feledésbe merülés zúzó valósága.

Hátratoltam a székemet. A falábak élesen végigkarcolták a padlót. Odamentem a kisasztalhoz, és felvettem a kommunikációs kőtáblámat. A kő sima felülete hidegnek érződött a tenyeremben. Hosszú pillanatig bámultam rá. A hüvelykujjam a rúnán lebegett, amely közvetlenül hozzá kapcsolt.

Kezdeményeztem a kapcsolatot.

A kő életre kelve felzúgott, halvány, sápadtkék fényt árasztva a sötét szobában. Kicsöngött.

Egy hosszú csengés.

Két hosszú csengés.

Három.

Négy.

A kapcsolat kattanással létrejött.

– Azt mondtad, ma este hazatérsz – markoltam bele az asztal szélébe, küszködve, hogy megőrizzem a hangom egyenletességét. A torkomban bujkáló remegés azzal fenyegetett, hogy elárul.

– Késni fogok. Ne várj meg.

Torin mély hangja recsegett a vonalban. Távolinak, nyersnek és melegtől mentesnek hatott. Nem volt bocsánatkérés a hangszínében. Semmi habozás. Csak egy Alfa hideg vakkantása, amint parancsot oszt egy alárendeltnek.

– És Maevia… ne zavarj, amíg falkaügyek kötnek le – hangja élesebbé vált, leplezetlen ingerültséget hordozva.

Elbocsátott. Kizárt magából, a falka szent kötelességét használva pajzsként.

Mielőtt választ formálhattam volna, zaj hallatszott a hangszóróból. Súrlódó szövet éles hangja. Nehéz köpenyek félreérthetetlen mozdulása.

Aztán megtörtént.

Egy csengő, ártatlan hang szűrődött át a kő hangszóróján, kristálytisztán visszhangozva az étkezőm halotti csendjében.

– Apu… Anyu azt mondta, gyere és segíts megformázni az agyagfigurát.

Egy gyermek volt. Egy kislány.

Az utolsó csepp vér is kifutott az arcomból. A talaj mintha eltűnt volna a lábam alól. A lélegzet beleszorult a tüdőmbe, tiszta jégfal mögé zárva. A világ megszűnt forogni.

A vonal még nyitva maradt egyetlen gyötrelmes, fojtogató szívdobbanásnyi ideig.

Abban az egyetlen másodpercben nem hallottam, hogy Torin rendreutasítaná a gyereket. Nem hallottam, hogy magyarázkodna. Csak a halk suhogást hallottam, ahogy Torin ellép a vevőegységtől. Felé indult.

A kapcsolat megszakadt. A kék fény elenyészett, újra sötétségbe taszítva a szobát.

Dermedten álltam. Lassan leeresztettem a táblát. A nehéz kő sziklatömbnek tűnt a szorításomban. Az ujjaim remegni kezdtek. A reszketés végigfutott a karomon, elborítva az egész testemet. Képtelen voltam megállítani.

A szoba csendje visszazúdult. Nyomasztó volt. Fülsüketítő. Úgy feszült a dobhártyámnak, hogy azt hittem, megreped a koponyám.

Falkaügyek.

Azt mondta, ne zavarjam, amíg falkaügyek kötik le.

Üres, émelyítő tisztánlátás áradt szét bennem, lefejtve a tagadás utolsó foszlányait is. A sötét falat bámultam, tekintetem elhomályosult. Szóval ez volt a falkakötelessége. Ez volt a valóság.