Alig huszonnégy órával ezelőtt még a szűkös lakásom fürdőszobájában álltam, megbénulva a felismeréstől, hogy még be sem pakoltam a csomagjaimat erre az expedícióra. Mostanra az egész világom jéghideg sós vízből, gázolajszagból és egy mélytengeri kutató-vonóhálós hajó könyörtelen, gyomorforgató hánykolódásából áll.

Ha már idő előtt meg kell halnom, a Tasman-tenger feneke nem a legrosszabb hely, ahol végezhetem.

A tollam mély, egyenetlen barázdát szánt a jegyzetfüzetem nyirkos lapjaiba, ahogy egy újabb masszív hullám csapódik az acéltestnek. Bakancsomat az apró fekhelyem szélének vetem, küzdve a torkomat kaparó hányinger ellen. Az Ausztrália és Új-Zéland között elterülő „Árok” a bolygó legviharosabb vizeivel büszkélkedhet. Jelenleg egy hatalmas hajót vonszolunk át ezer tengeri mérföldnyi zabolátlan tengeri áramlaton és kiszámíthatatlan, pokoli időjáráson.

Ez egyben pontosan az a koordináta is, ahol rögzítették a szirénhang első tudományosan elismert felvételét. Legalábbis ez a vezető elmélet a Galloway Egyetem kétségbeesett akadémikusai körében.

Az archivált hangfelvétel mindössze nyolc másodperc hosszú, de a dallam tagadhatatlan. A tudományos közösségen belüli diskurzus a felfedezést követően valóságos vérfürdőhöz hasonlított. A legtöbb komoly kutató egyetért abban, hogy az ének frekvenciája túl magas ahhoz, hogy bálnához tartozzon, a ritmikai szerkezete pedig túlságosan kimért, túlságosan tudatos ahhoz, hogy bármely más, a régióban őshonos élőlénytől származzon. Soha senki nem fogott még ehhez fogható hangot ilyen mélyen a tengerszint alatt.

Én tudom, hogy ez valami több.

Bevésem a szavakat a naplómba, az írásom egyre zaklatottabbá és kócosabbá válik, ahogy az adrenalin megugrik a véremben. Még magam számára is őrültnek hangzom, de esküszöm, hogy hallottam már pontosan ezt a dallamot korábban. Természetesen nem az éber világban, hanem a saját elmém sötét, fojtogató mélységeiben.

A petrichor és a sós víz szaga árasztja el szűk kabinomat, egy fantomillat, amitől a pulzusom a bordáimnak verődik. A lélegzetem elakad a torkomban, ahogy éles, hirtelen sajgás lüktet a combjaim között. Az agyam logikus fele próbál a hidrofon adataira koncentrálni, de a testem elárul, és kíméletlenül újrajátssza a legutóbbi rémálmom emlékét.

Lehunyom a szemem, és azonnal visszatérek a zuhanyzó nehéz forróságába. Még mindig érzem a sellőférfi brutális, perzselő súlyát, ahogy a nedves csempéhez szorít. Vastag, lüktető faszának emléke, ahogy közvetlenül a síkos, duzzadt puncimhoz nyomódik, olyan eleven, hogy a csípőm önkéntelenül megrándul. Emlékszem merev, tagadhatatlan hosszúságú erekciójára, amint kitárt középpontomhoz dörzsölődik, nedvessé és kétségbeesetté téve engem. Emlékszem hasi pikkelyeinek éles karcolására csupasz combomon, és a szemében lángoló rémisztő, ősi éhségre, közvetlenül azelőtt, hogy agyarai átdöfték a bőrömet.

Ha ez az expedíció bebizonyítja a sellőnép létezését, akkor talán az álmatlan éjszakák hónapjai végre értelmet nyernek. Talán a szörnyeteg, aki megszállja az erotikus álmaimat, valóságos.

Egy szörnyű hullám csapódik a kutatóhajó oldalának.

A hajó élesen megdől az egyik oldalára, és kihajít a fekhelyemről. A jegyzetfüzetem, a tollaim és minden más, ami nincs lecsavarozva, átrepül a szobán. Keményen csapódom az acélpadlónak, a vállam kapja a legnagyobb ütést.

„A francba!” – motyogom, dörzsölve zúzódott kulcscsontomat, és kezeimet a jeges padlónak vetve felkészülök az elkerülhetetlen következő ütközésre.

Ha sikerül egyben maradnunk elég ideig ahhoz, hogy egyáltalán megtaláljuk az ének forrását, az már önmagában csoda lesz. Térdre küzdöm magam, de azonnal visszaesem a fenekemre, amint a hajó süketítő fémes nyögéssel megremeg.

Egy határozott kopogás visszhangzik túl a háborgó óceán zaján. Mielőtt még kinyithatnám a számat, hogy válaszoljak, a kabinajtó felnyikorog.

„Ugye nem ütötted meg magad, édesem?”

Mick Fletcher professzor feje bukkan elő a résen, posványos szürke szemei azonnal végigmérik a testemet. Harcolok a késztetéssel, hogy összefonjam a karomat a mellkasom előtt, és elrejtőzzek ragadozó tekintete elől. A férfi a nőgyűlölet két lábon járó, lélegző mintapéldánya, aki a Galloway Egyetemen betöltött állását használja pajzsként visszataszító viselkedésére. Lenyelöm az undoromat, és semleges kifejezést erőltetek magamra. Mick még a legjobb napjain is képtelen a professzionalizmusra, de Isten óvja azt a szerencsétlen balekot, aki szóvá meri tenni a zaklatását. Egy ötvenhez közelítő férfihoz képest szánalmas, pusztító bosszúvággyal él vissza akadémiai hatalmával.

„Igen, észrevettem a hullámzást.” Vonakodva elfogadom az izzadt, nyirkos kezet, amit felém nyújt, hogy felsegítsen a lábamra.

Egy újabb vad hullám miatt kifut a lábunk alól a padló. Mick pont a személyes teremben lépve egyenesen a mellkasához szorít, ujjai a bordáimba mélyednek.

„Hoppá! Csak lassan, édes.”

A hangja rekedtes, leereszkedő dorombolássá halkul. Anélkül, hogy egy pillanatot is kihagyna, a kezei vándorolni kezdenek, a vállamtól lefelé a gerincem ívén. A mellkasának feszítem a kezemet, és erősen hátralököm magam, megszakítva a fogását, mielőtt vastag ujjai megragadhatnák a fenekemet.

„Azt hiszem, túlélem, professzor. Bár azt gondolná az ember, hogy mostanra már hozzászoktam. Nem hiszem, hogy az elmúlt három napban egyetlen nyugodt óránk is lett volna a vízen.” Hangomat ridegen tartom, és egy jó lépésnyi távolságot teszek kettőnk közé.

Mick arca nyilvánvaló csalódottsággal rándul össze, állkapcsa megfeszül, ahogy leengedi a karját az oldala mellé. Felkuncog – nedves, reszelős hang –, és egy lépéssel közelebb somfordál, hogy a fémasztal széléhez szorítson.

„Ilyen az élet az Árokban. Megmondtam, amikor elhagytuk a partot: a tenger nem nőknek való vidék. Ha a nehéz munka túl soknak bizonyulna, gyere és keress meg. Nem bánnék egy hálótársat, ha érted, mire gondolok.”

Nehéz tekintete a számra téved, állott kávészagú lehelete megcsapja az arcomat. „Főleg nem egy olyat, aki ennyire dögös, mint te.”

Magamban a legdiplomatikusabb módot keresem arra, hogy megmondjam neki: inkább fulladnék a fagyos óceánba, mintsem egy ágyon osztozzak vele. Szóra nyitom az ajkaimat, de a nyálas alak meghívásnak veszi a mozdulatot. Csücsörít, és előrehajtja az arcát, egyenesen a számat célozva meg.

Elakad a lélegzetem, és felemelem a kezem, hogy kilökjem a folyosóra.

Életem leghangosabb mennydörgése hasít a levegőbe, végigrezegve a hajó acélcsontjain. Kiáltások törnek ki a felső fedélzetről. Pánik szivárog át a mennyezeten, ahogy nehéz bakancsok rohannak végig a rácsozaton.

A hajó egy hatalmas hullámvölgybe zuhan. A folyosó menti ajtókat feltépi a mozgás puszta heve. Mick előrebotlik, a falhoz szegezve engem. Nehéz testével és a repkedő törmelékkel csapdába ejt, miközben kutatási felszerelések, csizmák és elszabadult eszközök zúdulnak el a nyitott ajtóm előtt.

„Viharba kerültünk!” – zihálom, elrugva a sípcsontomtól egy elszabadult mintásládát.

„Nem mondod, édesem!” – vág vissza Mick, hangja éles, szánalmas kísérlet arra, hogy leplezze hirtelen jött pánikját.

Will, egy másik végzős hallgató jelenik meg a főfedélzetről levezető keskeny lépcső tetején. Bőrig van ázva, a víz vödörszámra ömlik az élénksárga esőkabátjáról. Kezei olyan erősen markolják a fémkorlátot, hogy elfehérednek az ujjpercei, a mellkasa pedig szaggatottan zihál.

„Mick! Fletcher professzor! A hidrofon! Ezt most azonnal hallania kell!” – üvölti Will az ordító szélben.

Mick a lépcső felé fordítja a fejét, a szeme kitágul. „A hidrofon? Biztos benne?”

Will vadul bólogat, intve neki, hogy siessen fel a csúszós lépcsőn.

Mick visszarántja rám a figyelmét, tekintete tekintélyelvű villanássá keményedik. „Menj a szobámba, és meg se moccanj, megértetted?”

Ez az abszolút határa a biztonságom iránti aggodalmának. Elenged, megfordul, és felrohan a lépcsőn Will után, engem ott hagyva az ajtófélfába kapaszkodva.

„Azt már megnézem.” Ellököm magam a faltól, és utána sprintve kettesével szedem a fémlépcsőket.

Ha a hidrofon valóban rögzítette a sziréndalt, nem vagyok hajlandó egy klausztrofób kabinban várni, hogy másodkézből értesüljek róla. Amikor a történelemkönyveket megírják erről a napról, nem fogok lábjegyzetté válni csak azért, mert a professzorom hőst akart játszani. Ez az én diplomamunkám. Ez az én életem munkája.

Elérem a lépcső tetején lévő nehéz acélajtót, és teljes súlyommal nekifeszülök a kilincsnek. A szél kitépi a kezemből az ajtót, nekicsapva azt a külső válaszfalnak.

Kicsúszva állok meg a rácsozaton, a lélegzet belém fagy.

A nappal vaksötét éjszakává változott. Sűrű, véraláfutásos viharfelhők fojtották el a napot, rémisztő sötétségbe taszítva az óceánt. A szél úgy vonít, mint egy haldokló állat, fagyos esőt csapva keresztbe a fedélzeten. A hajó a kapkodó zűrzavar forgataga, a vihar úgy dobálja hatalmas hajónkat, mint egy olcsó műanyag játékot a fürdőkádban.

Hunyorgok a zuhogó vízfüggönyön át, fürkészve a homályt. Megpillantom Mick vaskos alakját, amint a mélytengeri észlelőberendezés főegysége fölé görnyed. Arcát a szonármonitor kísérteties zöld fénye világítja meg.

Felé indulok, a bakancsom csúszkál a veszélyesen nedves fedélzeten. Megragadom a nehéz fémkorlátot, nehogy a víz a tengerbe sodorjon.

„Professzor! Mit hallott?” – kiáltom a vihar süketítő morajában.

Mick feje felrándul. Szemei tágra nyíltak, vadak a rémisztő, tébolyult izgalomtól. „Felejtsd el a hidrofont! Lencsevégre kaptuk a dögöt!”

A nehéz, vízálló monitort közvetlenül a kezembe nyomja, miközben vigyora szélesen elterül az arcán.

A szívem megáll a mellkasomban. Lebámulok a villogó zöld képernyőre. A szonár sziluettje hatalmas, erőteljes és összetéveszthetetlen. Széles, tiszteletet parancsoló vállak szűkülnek le a karcsú derékhoz, amely hosszú, izmos, kígyózó farokba torkollik. Az alak tökéletesen megegyezik az álmaimban szereplő sellőférfival. Pontosan ugyanaz a rémisztő, fenséges szörnyeteg, aki hónapok óta kísérti az álmomat.

„Ez hajszálpontosan ugyanaz a helyszín, ahol az eredeti éneket rögzítették. Nem származhat ugyanabból a forrásból. Ugye nem?” – mormolom, a hangom reszket, és alig hallható a becsapódó hullámok zajában.

A pulzusom felgyorsul, mígnem állandó dobolássá válik a fülemben. Valóban ő lenne az? Lehetséges, hogy az erotikus rémálmaim sellőférfija ugyanaz a fizikai lény, amely öt évvel ezelőtt megváltoztatta az emberi tudomány pályáját?

Mick mániákus, dörgő ujjongást hallat. Durván átkarolja a derekamat, éppen akkor, amikor egy csipkés villám kettéhasítja a fekete eget. Fagyos vízből álló masszív fal csap át a hajóorron, mindkettőnket bőrig áztatva.

„Megkérdezheted tőle személyesen, miután felhúztuk!” – ordítja Mick, szemei nyers, szűretlen mohóságtól csillognak.

Megdermedek, a vérem hidegebben folyik, mint az esővíz. „Felhúzzuk? Professzor, nekünk csak megfigyelnünk és követnünk kellene a viselkedési mintáit! A Galloway-protokoll szigorúan tiltja a beavatkozást!”

Mick szorítása megerősödik a derekamon, vastag körmei fájdalmasan mélyednek a bőrömbe a dzsekimen keresztül. „A halember, amelyik mindjárt egy kibaszott Nobel-díjat hoz nekem, épp most tálalta fel magát aranytálcán. Szerinted érdekel az egyetemi protokoll?”

Félrelök, és a vezérlőpulthoz lép. Hangja túlharsogja a vihart, magára vonva a kapkodó legénység figyelmét. „Senki sem távozik innen a hal nélkül, hallottátok? Engedjétek le a vonóhálót! Húzzátok be, ti sós faszok! Megcsináltuk!”

Tiszta, dermedt rémülettel nézem, ahogy Mick tüzeli a matrózokat. Úgy viselkedik, mint egy könyörtelen orvvadász, teljesen félredobva az akadémiai etika minden egyes szabályát, amelynek tanulmányozásával éveket töltöttünk. A legénység lázas elszántsággal mozog, kioldva a nehéz hidraulikus csörlőket, és a hatalmas mélytengeri vonóhálót a sötét, kavargó habok közé vetik.

A vihar felerősödik körülöttünk. Mintha maga az óceán lázadna fel az erőszak ellen. Az eső vízszintesen ostoroz, úgy marja az arcomat, mint apró üvegszilánkok. A fedélzet veszélyesen megdől, elszabadult köteleket és fémkapcsokat sodorva a szakadékba.

Mick a kormánynál áll, és szüntelenül parancsokat osztogat. Őrült szemei egy pillanatra sem hagyják el a pontot, ahol a nehéz háló a fekete mélységbe merül. A hajó nehéz gépezete nyög a hatalmas terhelés alatt, a vastag acélkábelek pattanásig feszülnek. A háló valami hatalmasat húz fel.

„Húzzátok fel! Húzzátok fel!” – bömböli Mick, a hangja elcsuklik az őrült izgalomtól.

Két kézzel markolom a korlátot, a szívem szilárdan a torkomban dobog. A nehéz gépi csörlő tiltakozva sikolt. A legénység diadalmas ujjongása felülkerekedik a süvítő szélen, ahogy a háló végre áttöri a háborogó tenger felszínét.

A hatalmas háló magasabbra emelkedik a levegőbe, bizonytalanul imbolyogva a kaotikus fedélzet felett, miközben hektószámra csurog belőle a sötét víz. A lélegzet kiszakad a tüdőmből, amikor átpillantok a vastag kötelek rései között. Látom a hatalmas, erőteljes, csapkodó farkat, amint az acélkábeleknek verődik.

Ő az. Megtaláltam.