Aldous kemény pillantást vetett a válla felett Maevára. "Maeva hercegnő, figyeljen rám nagyon. Le kell engednem a pajzsot. Kilövök egy tűzmadarat, hogy figyelmeztessem Kaelent, aztán tűzgolyókkal támadok a falkára. Futnunk kell, mert a manám szinte teljesen elfogyott. Úgy kapaszkodjon abba a nyeregbe, mintha az élete múlna rajta. Bólintson, ha megértette."

Maeva zaklatottan bólintott. Addig szorította a bőrt, míg el nem fehéredtek az ujjpercei, miközben kétségbeesetten küzdött, hogy túlélje az éjszakát.

Aldous szoros ökölbe szorította a bal kezét. A villódzó kék mágián keresztül követte a farkasokat, arra várva, hogy egy kupacba gyűljenek. Alig néhány másodperce volt végrehajtani a lépéseket. Mély lélegzetet vett, hogy lecsillapítsa száguldó pulzusát.

Feloldotta a gátat.

Az áttetsző kupola ártalmatlan kék szikrákra hullott szét, jéghideg fuvallatot zúdítva rájuk. Bal tenyeréből azonnal egy tiszta lángokból szőtt, lobogó madár tört elő, magasra lőve a sötét égboltra.

"Repülj haza!" – kiáltotta Aldous a mágikus madár után. A támadó falka felé pördült, mindkét kezét előrelökve. "Tűzgolyó!"

Tenyereiből a sűrített hőség hatalmas gömbje robbant ki. A perzselő csapás telibe találta három jégfarkas mellkasát. A hatalmas bestiák közül kettő a hóbuckába zuhant, fájdalmas, éles vakkantást hallatva, majd teljesen mozdulatlanná dermedt. A varázslat csupán súrolta a harmadik farkast, megpörkölve vastag bundáját, és lelassítva halálos lendületét.

A sebesült fenevad felmordult, és átvetve magát a füstön, egyenesen a Tűzmágus torkának ugrott.

Aldous megcsavarta a csuklóját. Egy lángoló nyílvessző öltött testet a levegőben, és előresuhant, pontosan a bestia izzó szemei között fúródva a koponyájába. A farkas nehéz tompa puffanással csapódott a fagyott földre; már halott volt, mire megállt volna a csúszása.

Egyetlen röpke másodpercig csend nehezedett a fagyos levegőre. Aldous megragadta fabotját, mellkasa zihált a kimerültségtől. Teljesen felélte maradék mágiáját.

A negyedik, egyben utolsó jégfarkas megkerülte a mészárlás színterét. Elővetette magát az árnyakból, állkapcsát Aldous oldala felé csattantva.

Aldous pallosként suhintotta meg varázsbotját. A nehéz fa brutális erővel csattant a dög koponyáján. A farkas felnyüszített, szédülten megrázta a fejét. Felismerve, hogy a falka szétesett, és a harc elveszett, behúzta a farkát, és visszamenekült a sűrű erdősávba.

Aldous éles lélegzetet fújt ki, és a lovához fordult. "Kapaszkodjon, úrnőm! Nincs több manám egy újabb telekinézis-varázslatra. Ha leesik arról a lóról, Kaelen az én fejemmel gyarapítja a gyűjteményét."

Maeva szorosan lehunyta a szemét, miközben a lovak kétségbeesett vágtába kezdtek. A nyeregkápába csimpaszkodott, gondolatai sebesen cikáztak. *Fejgyűjtemény? A király biztosan nem tart ilyet.*

A jégfarkasokkal való hajszál híján múlt találkozás a rettegés hideg csomóját hagyta a gyomrában. Még Valoriában, az Uralkodói Könyvtárban olvasott ezekről a ragadozókról. A könyvek azt állították, hogy a jégfarkasok jóval nagyobbak és erősebbek a közönséges farkasoknál, csupán a vérszomjas wargok múlják felül őket. Erőteljes állkapcsuk alig egy perc alatt képes volt összezúzni egy hatalmas jégbölény gerincét. Szemtől szemben állni velük a valóságban olyan rémálom volt, amelyet soha többé nem akart átélni.

A lovak dübörögtek a havas terepen, egyre közelebb repítve őket a Pöröly Klán területéhez. Nehéz patáik sűrű dérfelhőket vertek fel, jégszilánkokat szórva a sötét éjszakába. A metsző szél az arcába csapta a haját, de ügyet sem vetett a mardosó hidegre. Inkább nézett volna szembe Kaelen király mélyen gyökerező gyűlöletével, semmint hogy vadállatok tépjék szét az erdőben.

"Ott!" – kiáltotta Aldous a süvítő szélben, egyenesen előre mutatva.

Maeva könnyező szemével előrehunyorgott. Egy mérfölddel a sötét erdő szélén túl hatalmas kőfalak magasodtak a fagyott tájból. A Pöröly Klán tiszteletet parancsoló erődje rendületlenül dacolt a téli éjszakával.

Az a végső útszakasz egy örökkévalóságnak tűnt. Minden árnyék ugrásra kész ragadozónak látszott, minden széllökés éhes morgásnak hallatszott. Maeva megfagyott ujjait a nyeregre kulcsolta, azért imádkozva az istenekhez, hogy jussanak be, mielőtt még valami más is előkúszna a hóból. A nehéz paták végül megdobbantak az erődhöz vezető kőhídon.

"Hazaértünk!" – hirdette Aldous, amint megálltak a magasodó vaskapuk előtt.

Abban a pillanatban, hogy a szavak elhagyták a férfi száját, a heves adrenalin, amely addig tartotta Maevát, köddé vált. Üres, zúzó kimerültség zuhant a csontjaira. Látása előtt sötét foltok úsztak. Érzéketlen ujjai lecsúsztak a síkos bőrnyeregről. A világ oldalra billent, ahogy hanyatt lezuhant a lóról.

"Hercegnő!" – kiáltotta Aldous.

A gravitáció lerántotta, ám a fagyott talaj kemény becsapódását már nem érezte.

Az idő elveszítette minden értelmét. Egy másodperc vagy akár egy óra is eltelhetett a sötét semmiben, mire a tudat lassan visszaszivárgott az elméjébe. Erős, meleg karok szorították egy kemény mellkashoz, kiemelve őt a metsző hidegből. Maeva nehéz szemhéjait rebegtetve kinyitotta a szemét.

Aldous egy hatalmas kőudvaron vitte át. Lobogó fáklyák szegélyezték a magas falakat, hosszú, imbolygó árnyakat vetve a macskakövekre. Soha nem gondolta volna, hogy a Tűzmágus ilyen nyers fizikai erővel rendelkezik. Pár hüvelykkel alacsonyabb volt Kaelennél, de a vastag köpeny alatt könnyedén, erőfeszítés nélkül vitte a lány élettelen súlyát.

"Fogom, hercegnő. Most már biztonságban van" – mormolta Aldous, egyenletes léptekkel haladva.

Maeva szétnyitotta cserepes ajkait. "Í-í-í-ígéri?"

Aldous megtorpant. Lenézett a lány sápadt arcára, homlokát mély, aggodalmas ráncok barázdálták.

"Mi baja van?" – kérdezte Aldous, a kérdést egy árnyéknak címezve, amely épp a lány homályos látómezején kívül esett.

"Azt hiszem, beteg" – felelte egy mély, ismerős férfihang a sötétből.

Maeva megborzongott, ahogy a láthatatlan hang visszhangzott a barlangszerű térben. Képtelen volt elfordítani a fejét, hogy meglássa a beszélőt. A nyaka olyan erőtlen volt, mint egy megtört nádszál.

Aldous az orra alatt káromkodott, ősi istenek egész sorát emlegetve. Szorosabbra fonta karját a lány remegő válla körül. "Megígérem, Maeva. Biztonságban van. Vigyázni fogok magára. Mindig."

Maeva aprót, gyengén bólintott. Lehunyta a szemét, és lázas arcát a férfi meleg mellkasának döntötte. Aldous tovább beszélt, hangja halk, megnyugtató morajként szólt a fülébe, de kimerült agya már nem tudta összerakni a szótagokat. Hideg orrát a férfi vastag köpenyébe fúrta. Friss hó és égő fa illata áradt belőle. Skovgard illata.

Aldous gyors léptekkel ment be az Uralkodói Palotába. A termek meleg levegője körbefonta Maevát, még mélyebbre rántva őt a bódító ködbe. A világ a fáklyafény villanó pillanatai és a sötét eszméletlenség fojtogató szorítása között ingadozott. A férfi kanyargós folyosókon lépdelt végig, új börtöne felé cipelve őt.

Puha matracrugók nyögtek fel, amint Aldous gyengéden az ágyra fektette. Nehéz szőrmetakarót húzott a lány didergő testére, és egy alvás-parancsot suttogott a csendes szobába.

Pánik hasított Maeva mellkasába. Kinyújtotta kezét a szőrmék alól, és megragadta a férfi varázsköpenyének egy darabját. Egy rémült gyermek kétségbeesett erejével markolta a szövetet.

"N-n-ne m-m-menjen el! É-én n-nem a-akarok e-egyedül l-lenni" – zihálta Maeva, hangja megbicsaklott a nyers rettegéstől.

Aldous nem húzódott el. Leült a matrac szélére, és újra a karjaiba vonta őt, védőburokba zárva a csontjaiba ivódó brutális hideg elől. Maeva végül hagyta, hogy a sötétség magával rántsa, lehorgonyozva abban a bizonyosságban, hogy a Tűzmágus vigyázni fog az életére.

A súlyos láz órákkal később tört rá, lángra lobbantva a vérét. Az önkívület eleven rémségeket festett az elméjébe. Korábbi életének rémálmai – Valoria, a vér és az árulás – gyomorszorító sikolyokat kényszerítettek ki a torkából. Minden rémisztő látomás során Aldous mellette maradt. Letörölte a hideg verítéket a homlokáról, megnyugtató szavakat mormolt, és megtartotta hánykolódó testét. A téli hó minduntalan jelen lévő illata adott neki támaszt, miközben egyre mélyebbre sodródott a kínzó betegségbe, égő álomba zárva, míg az udvaron álló árnyékos férfi kiléte a sötétbe veszett.