– Te vagy az? – Clara megérintette a kijelzőn villogó zöld ikont. Széles, ragyogó mosoly terült el az arcán, miközben a füléhez emelte a készüléket. – Unokabátyám, hát hogyhogy van ma időd felhívni engem?

Edgar a nappali puha kanapéjáról figyelte a jelenetet, homloka mély ráncokba torzult. Nagyon is jól emlékezett a vonal túlsó végén lévő alakra. Clara unokatestvére csupán egy középszintű titkár volt a Zenithi Kereskedelmi Kamaránál. Egy hírhedt törtető, aki kényelmesen felszívódott, amikor a Vance családot utolérte a csőd.

Clara élénken csicsergett, hangjából csöpögött az édeskés ragaszkodás és az elismerés iránti görcsös vágy. Edgar intett a kezével, próbálva elhessegetni a mellkasába kúszó bosszúságot. Néhány percnyi kuncogás és bólogatás után Clara leeresztette a telefont. Edgar felé pördült, szeme a diadaltól ragyogott.

Izgatottan mutatott az alacsony dohányzóasztalon tornyosuló, frissen nyomott bankjegykötegekre. – Drágám, édesem! Az unokabátyám az imént mondta el az igazat! Ő parancsolta meg a bandának, hogy hozzák ide nekünk ezt a pénzt!

Edgar felhorkant, hitetlenkedve csóválva a fejét. – Mégis hogyan lenne ez lehetséges?

– Ezt meg hogy érted? – Clara mosolya megbicsaklott, hangja védekezővé vált.

Edgar nem finomkodott, nem hagyhatta, hogy az asszony téveszmékbe ringassa magát. – Az a naplopó velejéig kapzsi. Soha nem hagyná, hogy valaki hatmillióval távozzon, ha azt könnyedén zsebre vághatná magának. Mondd csak, miért lenne az unokatestvéred hirtelen ilyen kegyes hozzánk, minden ok nélkül? Hátba támadott minket, amikor mindenünket elveszítettük.

– Edgar, hogy beszélhetsz így a saját véremről? Ő a családom! Csak segítő kezet próbált nyújtani nekünk! – Clara arca azonnal elkomorult. Összeszorította a fogát, ujjpercei elfehéredtek a telefon szorításában.

Edgar előrehajolt, és a hatalmas pénzkupac felé intett. – Én csak realista vagyok. Hatmillióról van szó, Clara. Nem hatezerről. Nem gondolod, hogy Victor esetleg Kae miatt gondolta meg magát, és fizette ezt a kárpótlást?

– Mit mondtál az imént? Adok még egy esélyt, hogy átfogalmazd – meredt Clara a férjére, szeme makacs nehezteléssel villant a fia puszta említésére is.

Edgar fáradtan sóhajtott, és megdörzsölte a halántékát. – Nézd, ezer éve nem hallottunk az unokatestvéredről. Ha nem ő intézte ezt el, akkor Kaelennek kellett lennie. Nincs más logikus magyarázat arra, hogy azok a könyörtelen gengszterek ennyi készpénzt és telket adjanak át. Kaenek megvan hozzá az ereje.

Clara büszkén emelte fel az állát, nem engedve az igazából. – Az unokabátyámmal együtt nőttünk fel! A múlt hónapban kinevezték a Zenithi Kereskedelmi Kamara igazgatójává a kiváló munkája miatt! Megvannak a magas szintű kapcsolatai, hogy ezt elintézze. A te drágalátos fiad meg épp most szabadult a börtönből. Mégis mit tehetne egy elítélt bűnöző?

– Megyek, megcsinálom a vacsorát. – Edgar felállt, megrázva a fejét. Dühítő volt a nő vak bizalma abban a kapzsi csalóban, és tudta, hogy a további vita csak elmérgesítené a helyzetet. Hátat fordított neki, és szó nélkül a konyha felé indult.

– Nem szeretem, ha felhozod a fiadat, úgyhogy neked sincs jogod szidni az én unokabátyámat! – Clara felhúzta az orrát. Szorosan összefonta karját a mellkasa előtt, úgy nézett a távozó férfi után.

Eközben a Vance-rezidencia kerítésén kívül az alkonyi árnyak hosszúra nyúltak és sötéten terültek el egy hatalmas tölgyfa alatt. Egy éles szabású öltönyt és fényes bőrcipőt viselő fiatalember masírozott végig a Tölgyfa fasoron. Megigazította a gallérját, szemében kapzsi fény csillant, ahogy a birtok kapujához ért. Hallott a hatalmas kifizetésről, és szándékában állt egy jókora részt lecsípni belőle magának.

Mielőtt még egy lépést tehetett volna a bejárat felé, két alak vált ki észrevétlenül a környező sötétségből. A Fantom Vadászok mozdulatlan kőszobrokként állták el az útját tekintélyt parancsoló termetükkel.

– Kit keres? – követelte a bal oldali Vadász, hangjából hiányzott minden emberi melegség.

A fiatalember megtorpant. Felemelte az állát, kidüllesztette a mellkasát, hamis tekintélyt próbálva magára erőltetni. – Maguk meg kik? Nem tudják, ki vagyok? Álljanak félre!

A bal oldali Vadász szeme sem rebbent, tartása merev maradt és parancsoló. – Illetékteleneknek tilos a belépés erre a területre.

A fiatalember elvigyorodott, és gúnyosan végigmérte az őröket, bízva abban, hogy a státusza majd megfélemlíti őket. – Talán a maguk háza ez? Mit tudnak tenni, ha ragaszkodom a bejutáshoz? Tudják egyáltalán, kinek dolgozom a Kereskedelmi Kamaránál?

A jobb oldali Fantom Vadász szótlan maradt. Csupán a taktikai mellényébe nyúlt. Csuklójának sima, hanyag mozdulatával egy ezüst tőr süvített át a hűvös éjszakai levegőn.

*Kopp.*

A halálos penge mélyen belefúródott a közeli tölgyfa vastag, tömör törzsébe, alig néhány centire rezegve a fiatalember fülétől.

Az unokatestvér megdermedt. A hamis hencegés a másodperc törtrésze alatt párolgott el az arcáról. Nagyot nyelt, ádámcsutkája fel-le ugrált a puszta rémülettől. Hideg verejték gyöngyözött a homlokán, ahogy a fegyver markolatára meredt.

Behúzta a nyakát, hangja szánalmas, vékony nyüszítéssé csuklott: – Félreértés! Csak egy félreértés! Elnéztem a házat. Viszlát!

Sarkon fordult, és olyan gyorsan sprintelt végig a sikátoron, ahogy csak a fényes bőrcipője engedte. A két Fantom Vadász rövid, közömbös pillantást váltott. Egyszerre csóválták meg a fejüket a gyáva jelenet láttán, majd visszahúzódtak az árnyakba, és úgy tűntek el szem elől, mintha ott sem lettek volna.

Az utca felénél a fiatalember rettegve, zihálva mert csak hátranézni a válla felett. Látva, hogy nincsenek a nyomában halálos bérgyilkosok, lelassította eszeveszett tempóját, és nehézkesen egy téglafalnak dőlt, levegőért kapkodva. Remegő kezét a kabátja belső zsebébe csúsztatta. Ujjai egy vastag, készpénzzel kitömött, domborodó borítékot tapintottak ki.

Alattomos, menyétszerű vigyor kúszott sápadt arcára. Megnyalta száraz ajkát; kapzsisága máris felülkerekedett a benne bujkáló félelmen. Mégiscsak sikerült kicsalnia egy tisztességes összeget, mielőtt elkergették volna. A borítékot szorosan a mellkasához szorítva a főút szélén parkoló szedánhoz sietett, beugrott, és elhajtott az éjszakába.

Mérföldekkel odébb, a Lombkoronában.

A tágas, fényűző VVIP lakosztályban a légkör éles ellentétben állt a kinti zűrzavarral. Kaelen törökülésben ült a vastag, szőtt szőnyegen, szeme lehunyva a csendes, koncentrált meditációban. A hangulatvilágítás hosszú árnyékokat vetett markáns vonásaira.

A nehéz tölgyfa ajtó halk kattanással kitárult. Silas lépett a szobába, egy digitális táblagéppel a hóna alatt. – Főnök, most kaptam hírt a hírszerzési hálózatunktól. Valaki sofőrt keres az unokahúgomnak.

Sofőrt keresnek a lányának?

Kaelen lassan kinyitotta a szemét. A tágas szoba mozdulatlansága egy csapásra megváltozott. Megbillentette a fejét, a váratlan lehetőség azonnal felkeltette az érdeklődését. – Ki a munkaadó?

Silas feszes vigyázzba vágta magát. – Hazel Kensington.

Hazel Kensington?

Kaelen összevonta a szemöldökét, és átfésülte emlékezetében a neveket. Néhány pillanat múlva egy fiatal, energikus lány képe derengett fel előtte, két vastag, ugráló fonattal. Ő volt Lyra Braddock unokahúga. A csinos, éleseszű és végtelenül gondtalan lány, aki annak idején mindig ragaszkodott hozzá, hogy velük tartson, bárhová is mentek.

Halvány, nosztalgikus mosoly érintette meg Kaelen ajkát. Mennyi neheztelést táplált iránta a múltban! Érthető volt, hogy annak idején ki nem állhatta. Megvolt az az egyedülálló tehetsége, hogy tönkretegye a romantikus hangulatot, valahányszor Lyrával randevúztak; ő volt a megkerülhetetlen, örökös harmadik kerék.

Ha akkoriban nem ő lett volna Lyra legközelebbi és legkedvesebb rokona, boldogan fizetett volna valakinek szép summát azért, hogy rángassa el a lányt, és zárja be egy szekrénybe, csak hogy nyerjen néhány órányi nyugalmat. Az egykor mélységesen idegesítő emlékek most egy régmúlt élet felbecsülhetetlen, pótolhatatlan kincseinek tűntek.

Észrevéve a Kaelen arcán bujkáló különös, révedező mosolyt, Silas aggodalmasan megszólalt: – Főnök?

Kaelen megköszörülte a torkát, gyorsan visszanyerve szokásos hűvös, tekintélyt parancsoló modorát. – Miért keres Hazel sofőrt a lányomnak? A nagyapja megint megsérült a lábán?

Silas bólintott. – Igen. Az öreget nemrég baleset érte, így kétségbeesetten szükségük van egy megbízható emberre, aki intézi a mindennapos iskolai fuvarokat. Ez tökéletes, magától értetődő alkalom arra, hogy belépj a képbe, és a közelébe kerülj.

Kaelen ritmikusan dobolt az ujjaival a térdén, megtervezve a következő lépést. – Értem.

Silas közelebb lépett, tekintete elkomorult, ahogy témát váltott. – Van még valami. Körülbelül fél órával ezelőtt a Zenithi Kereskedelmi Kamara egyik tisztviselője küldött valakit a Tölgyfa fasorba.

Kaelen szeme réssé szűkült, néhány fokkal lehűtve a luxuslakosztály hőmérsékletét. – Kicsoda? Mit kerestek ott?

Silas karját szorosan az oldala mellett tartotta. – A vezetékneve Bates. Ő Mrs. Vance unokatestvére. A megfigyelőcsapataink szerint hozott magával egy csekélyebb összeget, hogy színdarabot rendezzen, és magának tulajdonítsa a hatmillió érdemét. De a Fantom Vadászok feltartóztatták a külső védelmi vonalnál, még mielőtt a ház közelébe léphetett volna.

Unokatestvér?

Hideg, ragadozó villanás futott át Kaelen sötét szemén. Clara unokatestvére hírhedt csaló volt, egy haszonleső féreg, aki a hirtelen jött vagyonukból akart hasznot húzni.

Kaelen legyintett egyet, hangjából jeges elszántság áradt. – Illetéktelen személyek nem mehetnek a családom közelébe. Gondoskodj róla, hogy a védelem áthatolhatatlan maradjon.

Silas meghajtotta a fejét. – Értettem, Főnök.

Silas nem ment el azonnal. A szoba közepén maradt, ujjai ráfeszültek a táblagép szélére. A csend kettejük között megnyúlt, sűrűvé és nehézzé vált a kimondatlan feszültségtől.

Amikor Silas végül felemelte a fejét, az állkapcsa megfeszült. A tétovázás és a komor elszántság furcsa elegyével nézett Kaelenre. – Főnök, van még valami, amit jelentenem kell. De... meg kell őrizned a nyugalmadat. Nem veszítheted el a fejed.

Kaelen abbahagyta a dobolást a térdén, és szúrós tekintetét a beosztottjára szegezte, megérezve a közelgő hír súlyát. – Ne kerülgesd a forró kását. Mondd.

Silas kihúzta magát, felkészülve a bomba ledobására. – A Fantom Vadászok által végzett mélyreható vizsgálat, valamint a saját elemzői következtetésem szerint... valami alapvetően nem stimmel Miss Braddock halálával kapcsolatban.

A szavak úgy lógtak a levegőben, akár egy halálos ítélet.

– Tudtam! – mormolta Kaelen, ökle önkéntelenül görcsbe rándult.

Silas hangja megfeszült a visszafojtott dühtől. – Nem egyszerű tragédia volt. A balesetet, amely kioltotta az életét, aprólékosan megtervezték. Az ütközés részletei nem állnak össze, és a rendőrségi jelentéseket szándékosan meghamisították. Valaki, akinek nagy hatalma van, az egészet úgy rendezte meg, hogy véletlen balesetnek tűnjön.

A levegő azonnal megfagyott a szobában.

Kaelen hirtelen felállt, lényéből veszedelmes, gyilkos szándék tört elő. – Mit mondtál?