A napfény áttört Zenith látképén, meleg aranyló fénnyel vonva be Kaelen kétnapos céges autóját. A megszokott bérház előtt állt meg a padka mellett. Tíz perc telt el, mire a bejárati ajtó végre kitárult. Hazel lépett ki a hűvös reggeli levegőre, elegáns kosztümben. Pár lépéssel mögötte egy kislány totyogott, a makacs álmot dörzsölgetve a szeméből.

Kaelen kiszállt a járműből, és leguggolt a gyermek szemmagasságába. Széles mosollyal nyújtotta felé nagy, sebhelyes kezét: – Jó reggelt, hercegnőm!

A kislány félénken visszahőkölt. Megragadta Hazel nadrágjának szárát, és a nő lába mögé rejtette az arcát.

Hazel elsimította a kislány kócos haját, majd leguggolt mellé. – Megígérted nekem, igaz? Légy jó kislány, és szólítsd Mr. Grovernek!

A kislány boldogtalanul fészkelődött, nagy, tétova szemekkel lesve ki a rejtekéből. Az orra alatt mormolta: – Mr. Grover.

A tiszta ragaszkodás hatalmas, mindent elsöprő hulláma csapott át Kaelen mellkasán. Úgy érezte, a szíve mindjárt megszakad a lágy hangocska hallatán. Besegítette őket az autóba, majd beült a volán mögé. A reggeli út során képtelen volt megállni, hogy ne pillantson folyton a visszapillantó tükörbe, elcsípve a hátsó ülésen ülő álmos gyermek látványát. Úgy érezte, valósággal elolvad a szeretettől.

– Hogy hívnak? – kérdezte Kaelen, megpróbálva hétköznapira fogni a hangját, miközben biztos kézzel tartotta a kormánykereket.

Hazel megigazította a tartását az anyósülésen: – Mia Vance-nek hívják.

*Mia Vance.*

Kaelen megszorította a bőrkormányt. Szárnyaló ujjongás gyúlt a szemében, amelyet csupán a feje feletti napellenző takart el. Tekintetét mereven az útra szegezte, hogy leplezze a feltörni készülő nyers érzelmeket. *Köszönöm, Lyra. Köszönöm a mérhetetlen kitartásodat, hogy életben tartottad a családom nevét.* Némán ontotta háláját elveszített szerelmének. Megteremtette az első érdemi kapcsolatot a lányával, megerősítve a vad, érzelmi elkötelezettséget, hogy bármi áron megvédi őt.

A békés reggel abban a pillanatban tört darabokra, amint Kaelen megállt a nyüzsgő óvoda bejáratánál. A szülők épp tették le a gyerekeiket, kisebb torlódást okozva a kapuk körül. Egy mögöttük érkező, csillogó fekete autó rátenyerelt a dudára. A fülsiketítő tülkölés áthasított a levegőn, hangosan visszhangozva az iskola falain.

Mia ijedtében megugrott, épp mikor kikászálódott a hátsó ülésről. Apró lába lecsúszott a járdaszegélyről. Előrebukott, és majdnem arccal a kemény kőburkolatra zuhant. Hazel előrevetődött, és épp időben elkapta a karját, egyensúlyba hozva a megrémült gyermeket.

Kaelen állkapcsa megfeszült. Összeszorította a fogát, karját szorosan az oldala mellett tartva. Türelmesen várakozott a kocsiajtó mellett, nézve, ahogy Hazel kézen fogja Miát, és átkíséri a kapun. Mia visszafordult húsos kis karjával, és búcsút intett. Kaelen ragyogó mosolyt villantott, fenntartva a látszatot, amíg egy fiatal óvónő biztonságban be nem kísérte Miát az épületbe.

Abban a másodpercben, hogy a nehéz ajtók becsukódtak mögöttük, a meleg, apai mosoly lehervadt Kaelen arcáról. Helyét éles, kimondhatatlan kegyetlenség vette át.

A fekete autó arrogáns sofőrje bevágta az ajtaját. A fiatalember Kaelen felé lépdelt, arca undorító vigyorba torzult.

– Süket vagy és vak? Nem látod, hogy feltartod a sort? – A fiatalember már a távolból zúdította rá a mocskos sértéseket, mielőtt még elérte volna.

Kaelen hunyorított. A durva reggeli napfény megcsillant a férfi hivalkodó aranyóráján, vakító fényt vetve. Végigmérte a dühös sofőrt, meg sem mozdulva a helyéről.

– Ez egy óvoda. Vigyáznia kellene a nyelvére – intézte a figyelmeztetést sima, nyugodt hangon Kaelen.

– Bánom is én az óvodádat! – köpte a fiatalember tiszta daccal.

Kaelen áthelyezte a testsúlyát. Egyetlen zökkenőmentes, követhetetlen mozdulattal sarkon fordult. Megsemmisítő, csontrepesztő ütést mért egyenesen a férfi gyomrára.

A fiatalember kettégörnyedt. A sokktól csillapíthatatlanul köhögni kezdett, szemei kidülledtek az üregükből. Lába felmondta a szolgálatot, és szánalmas, levegőért kapkodó halomként roskadt a földre.

Éles sikoly hasított a levegőbe. Egy telt, ékszerekkel alaposan felcicomázott nő libbent ki agresszívan a fekete autó anyósüléséről. Vastag aranykarkötők csörögtek a csuklóján. Egy pufók kisfiú kászálódott ki a hátsó ülésről, közvetlenül utána.

– Megfizetsz azért, hogy megütötted a férjemet! – visította a telt nő, ujjait karommá görbítve masírozva Kaelen felé.

Kaelen elfordította a fejét. Szemét a nőére szegezte, olyan gyilkos pillantást lövellve rá, amely félúton megdermesztette a nőt a lépésében. Az arca megrándult a tiszta rémülettől. Úgy tűnt, mintha a vastag sminkréteg az arcán megrepedne, és porként hullana a földre.

Kaelen gúnyos megadással emelte fel mindkét kezét: – Ne tanítsunk rosszat a következő generációnak.

Hazel sietve lépett ki az óvoda kapuján, szeme ide-oda cikázott a földön levegőért kapkodó férfi és a megrémült nő között. – Mi ez a felhajtás?

– Semmiség. – Kaelen kisimította az arcvonásait, visszatérve szelíd modorához.

Hazel figyelmeztető pillantást vetett rá, miközben beszállt az anyósülésre. – Vigyen be az irodába. El fogok késni.

Kaelen a volán mögé csusszant, és elhúzta az autót a járdaszegélytől. Maguk mögött hagyták a helyszínt, mit sem sejtve a járdán szövődő dühödt összeesküvésről.

A telt nő a férje mellé sietett, és felsegítette reszkető lábára. A férfi a hasát markolta, arca sápadt volt a megalázottságtól és a dühtől.

– Hogy merészelt rám kezet emelni az a senkiházi sofőr? Tönkreteszem! – sziszegte a fogai között a fiatalember.

A dundi kisfiú fel-alá ugrált, kövér ujjával Kaelen távolodó autója felé mutatva: – Anya! Apa! Az a hölgy az osztálytársam nagynénje! Tegnap is láttam itt!

Baljós vigyor terült el a fiatalember arcán. Megvolt a tökéletes nyomuk ahhoz, hogy felkutassák az arrogáns sofőrt, aki meg merte alázni a tehetős családjukat.

Harminc perccel később Kaelen a Kereskedelmi Központ magasodó üvegépülete elé kanyarodott a kék autóval. Hazel kicsatolta a biztonsági övét, és felkapta a táskáját az anyósülésről.

– Fél négyre menjen Miáért. Ne késsen el! – adta ki a szigorú emlékeztetőt Hazel, mielőtt kilépett volna a nyüzsgő járdára.

– Értettem. – Kaelen bólintott.

Nézte, ahogy a nő eltűnik a vállalati előcsarnokban. Széles mosoly érintette meg a szája szélét. Az órájára pillantott, és látta, hogy bőven van szabadideje a délutáni fuvarig. Tökéletes alkalom volt arra, hogy meglátogassa a nővére házát. Látni akarta az apja reakcióját azokra a milliókra, amelyeket az előző nap utalt át.

Kaelen visszavezette az autót a nagyvárosi forgalomba. Ügyesen szlalomozott a zsúfolt városi utcákon, elméjét a lánya és a családja jövője foglalta le. A sűrű városi rengeteg végül átadta a helyét egy sokkal kevésbé forgalmas, elhagyatott autópályának Zenith külterületén.

Az út csendes volt, üres mellékutcák és magasodó betonfalak szegélyezték. Rálépett a gázra, élvezve a sima suhanást.

A hirtelen veszély figyelmeztetés nélkül csapott le.

Egy megerősített jármű robbant ki az egyik szűk mellékutcából. Félkövér fehér betűk hirdették a „Biztonsági Minisztérium” feliratot a sötét oldalpaneleken. A nehéz jármű az útra száguldott, és éles kanyarral keresztbe fordult a sávokon, csikorgó kerekekkel megállva, hogy eltorlaszolja az útját.

A fülkében Kaelen telefonja hirtelen csörögni kezdett, Silas nevét villantva fel a kijelzőn, épp mikor egy másik fekete-fehér autó csapódott ki a közeli sikátorból.