Koppints az oldalra a gyors menü megnyitásához
**CAMILLA**
Egy nehéz kar fonódott a derekam köré, akár egy acélpánt, és hátrahúzott egy tömör izomfalnak.
Egy maroklőfegyver hideg torkolata csapódott a halántékomnak. Rendíthetetlen volt, jéghidegen tapadt a bőrömre, fegyverolaj és sárgaréz kesernyés bűzét árasztva.
– Egyetlen hang, és szétlövöm a csinos fejedet. – A suttogás nyersen és mélyen karcolta a fülem kagylóját.
Az agyam pörögni kezdett. Épp csak felosontam az emeletre, hogy elmeneküljek egy arrogáns seggfej elől, aki úgy próbált megvásárolni, mint valami műtárgyat, erre egyenesen besétáltam egy fegyveres őrült karjaiba, aki a sötétben várt rám. Micsoda szintlépés! Valóra vált álom.
Még közelebb hajolt. A mellkasa a lapockámnak feszült, beszorítva a teste és a hálószoba fala közé. Leheletén whiskey éles, savanykás íze érződött.
– Hallottál már a személyes térről? Forradalmi fogalom. Keress rá a Google-on egyszer. – A szavak még azelőtt kicsúsztak a számon, hogy a túlélési ösztönöm megállíthatta volna őket.
– Mi a faszt mondtál épp? – A szorítása még jobban ráfonódott a bordáimra, úgy préselve össze, hogy a torkomon akadt a levegő.
Keményen a koponyámba nyomta a vascsövet, úgy dörzsölve a fémet a csonthoz, hogy fehér szikrák villantak a szemem előtt.
– Megmondtam, hogy egy hangot se halljak, te meg szarkazmussal jössz nekem. Cuki. Kibaszottul cuki. Azt hiszed, jártathatod a pofádat, mint valami elkényeztetett kis hercegnő, miközben fegyvert tartok a koponyádhoz? Egyetlen rándulás, még egy okoskodó megjegyzés, és Maroni-vörösre festem át ezt a tapétát. Apucinak nincs elég pénze arra, hogy zárt koporsót vegyen neked. – Brutális pontossággal morzsolt szét minden egyes szótagot.
Hisztérikus nevetés kísértett a mellkasomban. Silviónak egy száraz kenyérhéjra sem maradt elég pénze, nemhogy nyitott vagy zárt koporsóra. Az egész birtok kifizetetlen számlákra és kölcsönzött időre épült.
A hideg cső a bőrömre tapadva maradt, szilárdan, mint a kő.
– Meg se szólalj újra, amíg nem mondom. Megértetted?
Egyetlen merev bólintással válaszoltam. Az állam megmozdítása biztonságosabbnak tűnt, mint bármilyen meggondolatlan válasz, ami a nyelvem hegyén tolongott.
– Helyes. Ez már jobb. – A hangja mély morajlássá halkult, amely végigrezgett a gerincemen.
Változtatott a tartásán, igazított a fogásán, hogy megvizsgálhassa az arcomat.
– Camilla, igaz?
Újra bólintottam, egyenesen tartva az államat.
A szoba túlsó felén vibrálni kezdett a falikar, töredezett borostyánfényt vetve a vonásaira. Magas arccsontok rajzolódtak ki az árnyékokból. Éles, szögletes állkapcsa úgy tartotta a feszültséget, mint egy felhúzott rugó. Halvány, kegyetlen vigyor húzódott a szája szegletében, és sűrű, sötét szemöldöke alatt könyörületet nem ismerő szemek ültek. Magas volt, széles vállú, és olyan alkatú, akár egy ítéletvégrehajtó; azt a fajta veszélyt hordozta magában, amelynek soha nem kell felemelnie a hangját ahhoz, hogy parancsoljon egy teremben.
– Apucikád sok pénzzel tartozik nekem, Camilla.
Apucika.
A szó úgy ért a fülemhez, mint egy kegyetlen csattanó egy vicc végén. Silvio soha nem volt az apám. Akkor sem, amikor gyerekként lehorzsoltam a térdemet a belső udvarunk importált márványlépcsőin. Akkor sem, amikor tizenkét évesen egy dizájnerruhában álltam az íróasztala előtt, és egyetlen dicsérő szóra vártam, ami soha nem érkezett meg. Már akkor is úgy nézett rám, mint egy hibás számlára; a hangja lapos volt és elutasító. *Szólíts Silviónak – utasított. – Ebben a házban nincs helye az érzelgősségnek.*
Így hát Silviónak szólítottam. Munkáltató volt, főbérlő, börtönőr. A szeretet olyan kiadás volt, amelyet még azelőtt kihúzott a főkönyvéből, hogy egyáltalán járni tudtam volna. Ha ez a fegyveres azt hitte, hogy a Silvio irántam érzett szeretetének fenyegetésével egyetlen dollárt is kicsikarhat, hát a legrosszabb kibaszott családot választotta.
Befogtam a számat, és álltam a tekintetét, miközben a pulzusom a fülemben dübörgött, a csend pedig egyre csak nyúlt közöttünk.
– Most pedig pontosan azt fogod tenni, amit mondok. – A hangja éppoly rideg és fémes volt, mint a fejemnek szegezett acél.
A fegyver megmozdult.
Lassan, kimérten csúszott el a cső a halántékomról. Végigsiklott az arccsontomon, akár egy fagyott borotva, felsértve a bőrömet. Végigfutott az állkapcsom vonalán, majd megrajzolta a torkom hajlatát, pontosan a vadul verő pulzusom felett.
Elakadt a lélegzetem.
A fegyver nem állt meg. Lejjebb ereszkedett a kulcscsontomon túl, míg végül a nehéz fém a ruhám vékony selymére nem siklott. Végighúzta a csövet a mellem domborulatán, olyan erősen nyomva rá a hideg acélt, hogy az benyomta a húst. A fegyver súlya pontosan a kettő közé telepedett, nehezen és obszcén módon nehezedve a szegycsontomra.
Birtokba vette a területet, a fegyvercsővel jelölve meg, mint egy mészáros, aki felméri a húst.
A folyosó fénye átszűrődött a félig nyitott ajtón, éles fókuszba vonva az arcát.
Sötét haj keretezte a kőből faragott arcot. És azok a viharszürke szemek – hidegek, irgalmatlanok és felejthetetlenek.
Ismertem őt.
Az emlék úgy csapott le rám, hogy kiszorította a levegőt a tüdőmből. Egy hónappal ezelőtt történt.
Silvio dolgozószobájának kétszárnyú ajtaja mögött, az árnyékban álltam. Kint az eső úgy ostorozta az üveget, hogy elnyomta a lépteim zaját. Silvio a perzsaszőnyeg közepén állt, a válla meggörnyedt, kisebbnek és gyengébbnek tűnt, mint amilyennek valaha láttam.
*Kérlek – dadogta Silvio, a hangja olyan kétségbeeséssel csuklott el, amilyet még soha életében nem mutatott. – Csak még egy kis időre van szükségem. Még néhány hétre, Vincenzo. Esküszöm neked, rendbe hozom a könyvelést. Meg tudom szerezni a pénzt.*
Vincenzo nem vitatkozott. Nem kiabált. Egyszerűen csak kiengedett egy halk, gúnyos kuncogást, mielőtt gyomorforgató pontossággal belevágta volna az öklét Silvio állkapcsába.
Silvio a mahagóni íróasztalnak csapódott, papírokat és kristálydekantereket sodorva le, mielőtt a padlóra zuhant. Vér fröccsent a szája köré, élénken és sűrűn a sápadt arcán.
*Vincenzo... – zihálta a földről Silvio, a vérző arcát markolva.*
Ez hiba volt.
Vincenzo egy kézzel megragadta Silvio gallérját, és addig rángatta fel az apámat, míg az arcuk alig néhány centire nem volt egymástól.
*Vincenzo Cassano – igazította ki a férfi, és a hangja halálos suttogássá halkult. – Ha hozzám szólsz, azt mondod: Cassano úr. Megértettél, vénember?*
Silvio kétségbeesetten bólintott, a rettegés elmosta azt a kevés büszkeségét is, ami még megmaradt, miközben a vére a szőnyegre csöpögött.
Most pedig ugyanez a szörnyeteg állt a hálószobámban.
Vincenzo Cassano.
A Cassano család leghalálosabb behajtója. A férfi, akiről sötét sikátorokban és exkluzív klubokban egyaránt suttogtak. Azt beszélték, egyetlen pillantása elég ahhoz, hogy a rivális főnökök átadják a vállalkozásaikat, a birtokaikat, a vérvonalukat. A pletykák szerint a férfiak, akik keresztbe tettek neki, nyomtalanul eltűntek – a kikötő sötét vizébe hajítva, vagy sekély sírokba temetve valahol északon. Nem voltak címlapok, nem voltak rendőrségi jelentések, csak üres székek ott, ahol egykor nagy hatalmú emberek ültek. Úgy hajtotta be a tartozásokat, mint a mészáros, aki lenyesi a felesleget: tisztán, brutálisan és könyörület nélkül. Ha egy célpontnak elfogyott a pénze, testben hajtotta be a tartozást.
És most a fegyvere a mellkasomnak feszült, széles teste a falhoz szorított, a lélegzete a fülemet súrolta.
– Camilla Maroni – mormolta, úgy görgetve a nevemet a nyelvén, mint egy drága bort, amiről még nem döntötte el, hogy lenyelje vagy kiköpje. – Az utolsó fedezet, ami Silviónak még megmaradt.
Sötét, keserű nevetés kapart a torkomban.
*Fedezet.* Hát persze. Silvio díszes, haszontalan lányából egy lejárt tartozás végső alkualapjává léptem elő. Silvio valószínűleg milliókat vert el rossz befektetésekre és nagy tétes játszmákra, én pedig az árcédula voltam a hibáin.
Vincenzo áthelyezte a testsúlyát, és végighúzta a fegyver csövét a mellkasom közepén. A mozdulat lassú volt és kimért, pontosan azt a vonalat rajzolta meg, amelyet egy golyó járna be a szívemen keresztül. Aztán felemelte a fegyvercsövet a bőrömről, egyetlen hüvelyknyi teret adva nekem.
Levegőt rántottam éhező tüdőmbe, de a veszély nem csökkent. A fém alig néhány centire lebegett a mellkasomtól, szilárdan a sebhelyes kezében.
Kegyetlen vigyor hasított az ajkára, és lassan, gúnyosan rám kacsintott.
– Átadsz nekem egy üzenetet, édesem.
– Nem vagyok az édesed. Ne hívj így! – A szavak élesen és mérgezően törtek elő belőlem; a büszkeségem még akkor sem volt hajlandó megadni magát, amikor egy gyilkos állt a személyes teremben.
A vigyora még szélesebb lett, a szeme sötét szórakozottsággal villant meg a dacosságtól.
– Csakugyan, édesem?
– Figyelj ide, te arrogáns...
– Psszt.
Kesztyűs mutatóujjának oldalát határozottan az ajkamhoz nyomta, lekezelő könnyedséggel vágva el a szavamat. Ezzel egy időben a jobb keze felfelé rándult. A nehéz vascső visszasiklott a mellkasomon, végig a torkomon, és újra keményen megpihent az arccsontomon.
A szívem úgy vert a bordáim mögött, mint egy csapdába esett madár. Minden egyes dobbanás olyan heves volt, hogy biztos voltam benne: érzi a rezgéseket, amint a fegyveracélt járva a tenyerébe futnak.
– Nem vagyok... – megpróbáltam hátrébb húzódni, a fogamat összeszorítva a szavak körül.
– Fogd be a kibaszott pofádat, és figyelj! – A hangja rideg, halálos tónusba váltott, ami megfagyasztotta a vért az ereimben.
Lehajolt, amíg a szája alig néhány milliméterre nem lebegett a fülemtől; a bőrének forrósága éles ellentétben állt az arcomra tapadó jéghideg acéllal.
– Át fogod adni a kibaszott üzenetemet.
Az acél még erősebben nyomódott a bőrömbe, zúzódást hagyva a szemem alatti érzékeny húson.
– Az üzenet – suttogta, kiélvezve minden egyes szót – az apádnak szól.
A rettegés ólomként zuhant a gyomrom mélyére.
Egy hírvivő. A személyes kifutólányává tett, és egyenesen egy vérbosszú közepébe hajított.
A faszba Silvióval. A faszba ezzel a házzal. És a faszba az egész életemmel.