– Egy hetvennyolc éves férfihoz, amennyire kivettem – sóhajtott fel halkan Chloe, álnok szándékát a tettetett ártatlanság máza mögé rejtve. – Mrs. Mercertől úgy hallottam, Nadine háromszázmillió forintos jegyajándékot követelt. Igazán nem néztem ki belőle, hogy ilyen ember. Azt is említették, hogy a válási gondolkodási idő még nem járt le, így papíron még nem házasodhat meg. Ezért előbb csak a ceremóniát tartják meg.

Desmond dermedten állt az elhagyatott motelszoba közepén. A mennyezeti lámpa tompa fénye hosszú, rideg árnyékokat vetett az arcára. Az ujjpercei elfehéredtek, úgy markolta a telefont. Nehéz csend telepedett a vonalra, mielőtt egyetlen szó nélkül hirtelen bontotta volna a hívást.

A mit sem sejtő, elszigetelten élő Nadine nem tudta, hogy bántalmazó családja már fel is markolta a hatalmas összeget. Gideon készségesen rávette a leendő vevőt, hogy utalja át előre a háromszázmilliós jegyajándékot. Már meg is kezdte a pénz átcsorgatását az új cégébe, zéró bűntudatot érezve amiatt, hogy eladta a nővérét egy öregembernek. Dianát szintén hidegen hagyta a dolog. Továbbra is meg volt győződve arról, hogy Nadine nem mer majd ujjat húzni velük, ahogyan a múltban sem tette. Végtére is a lánya számtalan nehézséggel nézett szembe felcseperedve, és egyszer sem fordult meg a fejében, hogy elmeneküljön. Ezúttal sem lesz másképp.

Mérföldekkel távolabb, ideiglenes szállásán Nadine üres tekintettel meredt a telefonja kijelzőjére. Épp most villant fel rajta az édesanyja üzenete.

Diana: Mr. Garrison kitűzte a dátumot. E hónap tizenötödike lesz az. Négy napod maradt, úgyhogy készülj fel rendesen a házasságodra! Ezúttal el kell hódítanod a szívét, megértetted?

Leírhatatlan szomorúság hulláma söpört végig Nadine-on. Újra elolvasta a dátumot. Tizenötödike.

Ennek a lezárás napjának kellett volna lennie. Pontosan azon a napon vált volna jogerőssé a Desmondtól való válása. Most pedig az a nap lett belőle, amikor belekényszerítik egy visszataszító házasságba. És egyben az a nap is, amelyet elszántan kijelölt arra, hogy mindörökre elhagyja ezt a világot.

Félve attól, hogy kimerült elméje cserbenhagyja, Nadine kinyitotta a jegyzetfüzetét, és aprólékosan feljegyezte ezeket az eseményeket. Miután végzett, kitépett néhány tiszta lapot, és hozzáfogott a végső búcsúlevelei megfogalmazásához. Kézbe vette a tollat, és hosszú ideig bámulta az üres papírt. Nem találta a szavakat. Oly sok fájdalmat szeretett volna maga mögött hagyni, de nem maradt senki, akit igazán érdekelt volna, hogy elolvassa. Végül csak rövid, szelíd üzeneteket vetett papírra Miriamnak és Jarednek. Gondosan összehajtogatta a leveleket, és a párnája alá csúsztatta őket.

Három nappal később, tizennegyedikén az égbolt leszakadt.

Az eső fagyos, szűnni nem akaró függönyökben zuhogott. Nadine telefonja a dohányzóasztalon hevert, és újra meg újra megremegett. A hívások mind Dianától érkeztek, aki a hollétét követelte, és hazaparancsolta, hogy készüljön az esküvőre. Nadine ügyet sem vetett rájuk.

A délelőttöt azzal töltötte, hogy vállalhatóvá tegye a külsejét. Egy vadonatúj, feltűnő begóniaszínű ruhát öltött magára. Leült a fésülködőasztal elé, és aprólékosan kifestette magát, színt csalva sápadt arcára és vértelen ajkára. Nem volt csúnya, csupán túlságosan sovány. A tükörképére pillantva Nadine egy ragyogó, gyönyörű nőt látott viszont. Egy röpke pillanatra úgy érezte, mintha visszarepült volna az időben azokba a napokba, mielőtt hozzáment Desmondhoz.

Lefintett egy taxit, és a temetőbe vitette magát.

Kiszállva a kocsiból felnyitotta fekete esernyőjét a szakadó esőben. Fáradságos úton vágott át a sáros, csúszós ösvényeken, míg el nem ért édesapja sírkövéhez. Letérdelt a fagyos sárba, nem törődve azzal, hogy a nedvesség átitatja gyönyörű begóniaruháját. Óvatosan egy csokor friss fehér margarétát helyezett a kő talapzatára.

– Apa – suttogta Nadine a metsző hidegbe.

A fagyos szél süvített körülötte, tovasodorva törékeny hangját. Az egyetlen válasz az esernyőjén doboló esőcseppek zaja volt.

– Ne haragudj rám! Nem akartam idejönni, de tényleg nem volt máshová mennem – hangja remegett, miközben végigsimította a kőbe vésett betűket. – Elismerem, hogy gyáva vagyok. Félek egyedül menni. Ezért jöttem hozzád. Ha le akarsz szidni, hát tedd meg nyugodtan!

Miután halkan elrebegte bocsánatkérését, Nadine közelebb húzódott a rideg kőhöz. Térdeit a mellkasához szorította, egy nem létező, kísérteties meleget keresve. Elővette a telefonját, és feloldotta a képernyőt. Azonnal megrohamozták Diana fenyegető üzenetei.

Diana: Nadine! Tényleg azt hitted, hogy azzal, hogy elbújsz, megmenekülhetsz?

Diana: Gideon már átvette a pénzt. Tényleg azt hiszed, hogy egy olyan befolyásos ember, mint Mr. Garrison, futni hagy?

Diana: Jobban teszed, ha átgondolod! Sokkal jobban jársz, ha holnap önként mész férjhez, mintha felkutatnának és kényszerítenének!

Nadine kísérteties nyugalommal olvasta végig az egyes rosszindulatú sorokat. A családja csak arra volt képes, hogy kihasználja, kiszipolyozza, majd eladja a maradványait. Egyetlen választ gépelt be.

Nadine: Nem akarok visszamenni. Holnap gyertek el értem a nyugati külvárosba! Apa sírkövénél fogok várni rátok.

Diana nem válaszolt azonnal, és a szüntelen hívások is elhallgattak végre. Diana nyilvánvalóan azt feltételezte, hogy a lánya beletörődött a sorsába.

Nadine kiélvezte a kesernyés nyugalmat. Az egész napot a jeges esőben ülve töltötte. Ahogy leszállt az éj, és a sötétség elnyelte a temetőt, belenyúlt a táskájába. Előhúzta a kis fabábut, amelyet az apja faragott neki nagy gonddal még gyermekkorában. Gyengéden a mellkasához szorította a kopott fadarabot, saját didergő testével védve azt a széltől és az esőtől.

Az idő lassan és gyötrelmesen telt.

Egy távoli óratorony elütötte a tizenkettőt. Éjfél. Tizennegyedike véget ért. A rettegett tizenötödike hivatalosan is beköszöntött.

Nadine felnézett a végtelen, csillagtalan égboltra; fémes íz ült a kiszáradt szájában. Még három órán át ült némán a viharban, hagyva, hogy a jeges eső érzéketlenné fagyassza a bőrét és a lelkét.

Pontban hajnali háromkor Nadine még egyszer utoljára kinyitotta a táskáját. Vadul remegő kézzel lecsavarta egy műanyag doboz kupakját. Halálos adag altatót borított a tenyerébe, és mindet lenyelte, esővízzel öblítve le őket a torkán.

Ugyanebben a pillanatban, mérföldekkel távolabb, a Crestmont-villában Desmond hirtelen felriadt.

Levegő után kapkodott a koromsötét nappaliban, a hideg verejték patakokban folyt róla. Halántékára szorította a tenyerét, szíve vadul kalapált a bordái mögött. Egy fojtogató, szörnyű rémálomból ébredt. Azt álmodta, hogy Nadine meghal. Élettelen testének látványa annyira eleven volt, annyira valóságos, hogy a tüdeje még mindig égett a pániktól.

A sötétben a telefonja után tapogatózott. A képernyő élesen felvillant, mutatva az időt. Hajnali négy óra volt. Desmond megdörzsölte az arcát, gondolatai cikáztak. Ma volt tizenötödike. A gondolkodási idő letelt. Ma volt az a nap, amikor hivatalosan is el kellett volna válniuk.

Elhessegetve a lidércnyomás utóízét, megnyitotta az üzeneteket, és írt Nadine-nak.

Desmond: Ne felejtsd el, ma véglegesítjük a válást.

Odaát a temetőben Nadine ölében felvillant a telefon.

Az elméje már végtelenül ködös volt. A gyógyszerek kifejtették hatásukat, tudatát egy nehéz, sötét űrbe rántva. A szemhéja elnehezült, a légzése sekélyessé vált. Desmond nevére meredt a képernyőn. Összeszedve ereje utolsó foszlányait, lenyomva tartotta a mikrofon gombját, és egy erőtlen hangüzenetet küldött.

– Ne haragudj... Lehet, hogy nem érek oda. De megnyugodhatsz, biztosan különválnak az útjaink.

Ha egyszer meghal, a házasság magától értetődően semmivé válik. A férfi megkapja a szabadságát.

A Crestmont-villában Desmond lejátszotta a hangfelvételt. Nadine hangja törékeny volt, alig több egy suttogásnál a statikus háttérzaj felett. Megmagyarázhatatlan, fojtogató nyugtalanság markolt a mellkasába. Rémálma ismét átvillant a szeme előtt. Miért volt ennyire gyenge a hangja? Haldoklik talán?

Elhessegette a gondolatot, állkapcsa megfeszült. A lány még a halál gondolatát sem bírta elviselni, nemhogy a válást. Ez biztosan csak egy újabb trükkje. Nem volt hajlandó bedőlni a teátrális játéknak, ezért tárcsázta a számát.

Az évek során Desmond ritkán hívta fel. Szófukar ember volt, jobban kedvelte a távolságtartó szöveges üzeneteket. Amikor a telefon kicsöngött Nadine oldalán, olyan volt, mintha a múltból nyúlna ki egy kísértet.

A lánynak sikerült megérintenie a képernyőt, és a füléhez emelte a készüléket.

Mielőtt egyetlen szót is kiejthetett volna, Desmond fagyos, számonkérő hangja átszelte az eső zúgását: – A türelmem véges. Nem te voltál az, aki először felhozta a válást? Most visszakozol, mert nem adtam neked pénzt? Máshoz készülsz feleségül menni, mi? A háromszázmillió bizonyára nem elég, ugye?

Fájdalmas gombóc nőtt Nadine torkában. Látása rohamosan homályosult, a világ szélei feketébe fordultak. Alig bírta feldolgozni a férfi kegyetlen vádjait a gyorsan tovatűnő eszméletén át. De még a legvégén sem volt hajlandó olyan bűnöket magára venni, amelyeket nem követett el.

– Desmond – hangja törékeny fonálként szakadt meg a vonalban a süvítő szél kíséretében. – Amikor feleségül mentem hozzád, soha nem a vagyonodért tettem. Most, hogy a válásra gondolok, az sem a pénzről szól.

Nehézkes, ziháló lélegzetet vett.

– Lehet, hogy nem hiszel nekem, de ezt el kell mondanom: fogalmam sem volt róla, amikor anyám és a testvérem felrúgták a megállapodást. Most már senkihez sem mennék hozzá. Még háromszázmillióért sem.

Szavai erőtlen foszlányokban törtek elő. A sötét nappaliban hallgatózó Desmond összeráncolta a homlokát. Hallotta a túloldalon süvítő, szűnni nem akaró szelet, amit a zuhogó eső jellegzetes, ritmikus zaja kísért.

– Hol vagy most? – kérdezte Desmond, hangjába ritkán tapasztalt sürgetés vegyült.

Nadine már nem hallotta őt. A férfi hangját elnyelte a fülében zúgó robaj. Apja sírkövének dőlt, szorosan markolva a telefont, késztetést érezve arra, hogy kiöntse a lelkét, mielőtt a sötétség végleg magával ragadja.

– Ha tudtam volna, mit tett anyám és a testvérem, soha nem döntöttem volna úgy, hogy feleségül megyek hozzád – suttogta, könnyei összekeveredtek az arcán lecsorgó jeges esővel. – Ha tudtam volna, hogy mindvégig éreztél valamit Chloe iránt, soha nem mentem volna hozzád. Ha tudtam volna, hogy édesapám autóbalesetet szenved az esküvőm napján, nem lettem volna a feleséged.

Desmond felállt a kanapéról. A lány hangjából áradó mélységes, gyötrelmes megbánás puszta súlya megbénította. Hallotta, mennyire mélységesen megvetette azt a napot, amikor a felesége lett. A torka megmagyarázhatatlanul elszorult, mintha vattával tömték volna be, képtelenné téve őt a nyelésre.

– Milyen jogon bánsz te bármit is? Hát nem te voltál az, aki könnyek között ragaszkodott hozzá, hogy feleségül vegyelek? – kérdezte Desmond fojtott, szokatlanul rekedt hangon.

A szél egyre hangosabban süvített a hangszórón át. Nadine légzése veszélyesen elhalkult.

– Nadine! Hol vagy most?! – kiáltotta Desmond a kagylóba.

Kétségbeesett követelésére nem érkezett válasz. Csak az eső dobolása, majd egy elhaló, erőtlen sóhaj hallatszott a vonalban.

– Igazság szerint... mindig is azt reméltem, hogy rátalálsz a boldogságra.

Puff!