Gideon a falnak dőlt, karba tette a kezét, és várta, mit válaszolnak a többiek.

Egy gyűrött zakós fiatalember idegesen dörzsölgette a tarkóját. "A városi buszon ültem. Megszédültem, és elbóbiskoltam egy pillanatra. Mire kinyitottam a szemem, már azon a nyirkos kis csónakon ültem."

Haley Vargas, a magániskolai egyenruháját viselő, rövid hajú lány a mellkasához húzta a térdét a kanapén. "Nálam is ugyanez. Az íróasztalomnál ültem, és a matekházimat csináltam. A semmiből rám tört a fáradtság. Elaludtam egy icipicit, és aztán ott ébredtem kint a vízen."

Morajlás futott végig a plüssbútoros nappalin. Mindenki megosztotta az utolsó emlékeit, mielőtt megérkezett volna ebbe a rémálomba. Hamar rájöttek, hogy az elrablásuk bizarr módja mindannyiuknál hajszálpontosan megegyezett. Hirtelen, letaglózó kimerültség tört rájuk a mindennapi, hétköznapi teendőik kellős közepén. Mire felébredtek, már azon a kis csónakon raboskodtak a ködös, végtelen tó közepén.

Mintha csak egy összehangolt átok sújtott volna le rájuk.

A rettegés újabb hulláma nehezedett rá a csoportra.

"A francba, ez valami kísérteties szarság." Duncan végighúzta vastag tenyerét szakállas arcán, hangja nyers borzalomtól dörgött.

Tessa összekulcsolta a kezét az ölében. Tekintetét a dohányzóasztalra szegezte. "Nem lehetséges, hogy ez csak egy különleges módja egy kalandműsor indításának? Végtére is, sok kaland-valóságshow-nak van ilyen furcsa, magával ragadó felütése."

Duncan felé kapta a fejét, a szeme hitetlenkedve villant meg. "Megfeledkeztél Simonról? Egy valóságshow felnégyelne egy élő embert?"

Tessa összerezzent, a pupillái remegtek a szemüveglencsék mögött. "Manapság sok műsorban használnak élethű filmes trükköket. Mi van, ha az csak egy kellék volt a kameráknak? A vér, ami mindenhová szétfröccsent, lehetett hamis is. A mai technológiával képesek olyan vegyszereket előállítani, amelyek pontosan úgy néznek ki, mint a vér. Még a fémes szagot is tudják utánozni."

Gyorsan beszélt, a szavak egymásba botlottak a szájában. Mossa az agyát, próbálta meggyőzni törékeny elméjét arról, hogy ez csupán egy túlbonyolított játék.

Gideon eltolta magát a faltól. Muszáj volt szétzúznia ezt az önámítást, mielőtt mindannyiuk vesztét okozza. A tagadásból fakadó figyelmetlenség végzetes hiba volt.

"Nem vegyszerekből készült. Az valódi emberi vér volt." Gideon hangja rideg és klinikai maradt, szétoszlatva Tessa utolsó önbecsapását is.

Tessa felszisszent, és visszahúzódott a kanapé párnái közé.

"Orvostudományt tanultam, és számtalan gyakorlati kísérletet végeztem" – folytatta Gideon, közelebb lépve a szoba közepéhez. "Világosan megmondhatom: az emberi vér volt. Nem szintetikus vegyület, és nem is állati vér. A vízen úszó vér friss emberi vér volt. És a levágott végtagokat is nagyon nemrég választották le a testről."

Gideon elhallgatott, saját szavai keserű ízt hagytak a szájában. Lehalkította a hangját, arra kényszerítve magát, hogy szembenézzen a mólónál látott groteszk valósággal. A nyers izomszövet, a szilánkosra tört csont, a verőeres vérpermet iszonyatos mennyisége. Olyan volt a látvány, mintha egyenesen egy vágóhídról származna.

"Hagyd abba!" Haley átkarolta a remegő Tessát, arcát az idősebb nő vállába fúrva, hogy félbeszakítsa Gideon zord fejtegetését.

Gideon befogta a száját. Nézte a két lányt, ahogy remegnek és egymásba kapaszkodnak. Éles bűntudat hasított a mellkasába. Nem csoda, hogy rettegtek. Bárki, akit kiszakítanak a normális életéből, megbénulna egy ilyen hátborzongató látványtól. Ez olyan trauma volt, amely egy életre árnyékot vet az emberre. Csak egy olyan ember őrizhette meg a racionális külsejét, mint ő, aki rendszeresen foglalkozott holttestekkel és anatómiával.

"Mindenesetre először arra koncentráljunk, hogyan éljük túl ezt a négy napot." Edgar Finch végre megtörte a nehéz csendet. Az ezüsthajú, kék szemű professzor megigazította a tartását a fotelben. "Négy napon át kell gondoskodnunk a betegről. Heten vagyunk itt. Négy nő és három férfi. Hogyan osszuk el a feladatokat?"

Kellemetlen csend borult a nappalira. Az emberek idegesen fészkelődtek, kerülték a szemkontaktust. Senki sem tudta, hogyan kellene beosztani a munkát egy olyan házban, amely halálos csapdának érződött.

Látva, hogy senki más nem lép előre, Duncan magához ragadta a kezdeményezést. "Mit szólnátok, ha a nők mosnának és intéznék a főzést, a férfiak meg gondoskodnának a betegről?"

"Miért?" Chloe szétnyitotta keresztbe tett lábait, és felpattant a kanapéról. A szőke nő dühösen meredt a megtermett, szakállas férfira. "Az a kövér alak ott fent gyakorlatilag halott. Bárki, akinek van szeme, láthatja, hogy a beteg gondozása a legkönnyebb munka ezen a helyen. Csak le akarjátok nyúlni magatoknak a könnyű feladatot."

Duncan elkomorult, öklei megfeszültek az oldalán.

Chloe gúnyosan elhúzta a száját, és karba tette a kezét. "Ki a fene akar mosni és főzni rátok, ti büdös pasik? Megalázó és balszerencsét hoz."

"De a beteget meg kell fordítanunk a tisztába tételéhez. Ti lányok hogyan bírnátok el ekkora holt súlyt?" – próbált észérvekkel hatni rá Duncan, hangja egyre frusztráltabban csengett.

Chloe kinyitotta a száját, hogy visszavágjon valami sértéssel, de Gideon közéjük lépett. Megragadta Duncan karját, és megrázta a fejét, jelezve az idősebb férfinak, hogy ne menjen bele egy értelmetlen vitába.

Gideon Chloe felé fordult. "Cserélek veled. Én csinálom a mosást és a főzést. Te meg gondoskodhatsz a betegről. Tizenkét órás műszakokat viszünk, reggel kilenctől este tízig. Tíz után mindannyian pihenünk."

Chloe végigmérte Gideont, felmérve őt magának. Kurtán bólintott. "Köszi."

Gideon a kanapékon összebújó másik három nő felé fordult. "És ti? Ti is feladatot akartok cserélni?"

Haley bólintott, egyértelművé téve a választását.

Maya Silva, aki mindvégig csendben maradt, bátortalanul felemelte a kezét. "Én... én tényleg nem tudok főzni."

"Semmi baj. Akkor te gondoskodsz a betegről" – válaszolta Gideon. A modern társadalomban az olyan alapvető túlélési készségek, mint a főzés, egyre ritkábbá váltak. A városi élet rohanó tempója miatt a legtöbb ember inkább ételt rendelt, hogy időt spóroljon.

Gideon a professzorra emelte a tekintetét. "Mr. Finch, maga tud főzni?"

Edgar a kifényesített cipőjére meredt. Hosszas hallgatása határozott nemmel ért fel.

Duncan és Gideon gyors pillantást váltottak.

"Akkor, Mr. Finch, maga is a betegről fog gondoskodni" – döntött Gideon.

A ház elrendezése természetes módon választotta szét őket. A beteg szobája a második emeleten volt, míg a konyha és a háztartási helyiségek az elsőn. Ezért a szobák elosztása egyszerűnek bizonyult. Azok, akik a betegről gondoskodnak, a második emeleten maradnak. Akik mosnak és főznek, az első emeleten kapnak helyet.

Most, hogy a feladatokat kiosztották, a feszült csoport végre feloszlott. Mindenki szétszéledt, alig várva, hogy megmeneküljön a nappali fojtogató légköréből.

Chloe a válla mögé dobta szőke haját, és a lépcső felé vonult. Magas sarkúja hangosan kopogott a padlódeszkákon.

A lépcső felénél hirtelen megtorpant.

Visszafordulva lekiáltott Gideonnak: "Hé, nem te vagy a felelős a főzésért? Múlt öt óra, éhes vagyok!"

Ezzel végigvonult a lépcsőn az emeletre.