Duncan halk átkok sorát mormolva lökte be a konyha lengőajtaját. Fel-alá járkált a kövezett padlón, nehéz bakancsa tompán csattogott a linóleumon. Tessa közvetlenül mögötte surrant be, válla rázkódott, ahogy a néma könnyek végigcsorogtak sápadt arcán.

Gideon felkapott egy műanyag palackos vizet a pultról, lecsavarta a kupakját, és egyenesen Duncan mellkasának nyomta. "Igya meg, és nyugodjon meg."

Duncan megragadta a palackot, ujjpercei elfehéredtek. Három hatalmas kortyot ivott, hatalmas markában összeroppantva a műanyagot. "Hogy lehet valaki ennyire észszerűtlen? Nem kapott ez a nő egyetlen nap nevelést sem életében?"

Gideon hátat fordított nekik, elrendezte a vágódeszkát és a késeket. "Ha ő akar gondoskodni róla, hát tegye. Különben is, lehet, hogy ez áldás számunkra az átok alatt."

Tessa a ruhaujjával törölte meg a szemét, a lélegzete elakadt a torkában. Aggódó pillantást váltott Duncannel. "Ezt hogy érti?"

Gideon félbehagyta az előkészületeket. Megfordult, hogy szembenézzen kettejükkel, kezét simán a hűvös gránitpultra fektetve. "Elfelejtették a pontos szavait annak az öltönyös alaknak? Azt mondta, először élve vissza kell térnünk, csak utána válaszol a kérdéseinkre. Ez azt sejteti, hogy ez a ház rejtett, halálos veszélyekkel van tele."

Tessa törékeny teste újra remegni kezdett, ujjai a konyhasziget szélébe kapaszkodtak. "Miféle veszélyekkel?"

Gideon megrázta a fejét, és visszatért a zöldségekhez. "Még nincsenek konkrét bizonyítékaim. De mivel ennek a játéknak a fő feladata a beteg ápolása, a deduktív logika azt súgja, hogy maga a beteg a veszély elsődleges forrása. Biztonságosabb, ha a lehető legmesszebb maradunk attól a szobától."

Duncan elgondolkodott a logikán, megfeszült válla egy leheletnyit lejjebb ereszkedett. Kinyújtotta a kezét, és sután megveregette Tessa hátát. "Minden rendben lesz. Maga nagyobb biztonságban van itt lent velünk."

Gideon halkan felsóhajtott, úgy döntve, nem pukkasztja ki Duncan optimizmusának törékeny buborékát. A sarokban álló, ipari méretű rozsdamentes fagyasztóhoz lépett, és feltépte a nehéz ajtót. Fagyos levegőfelhő gomolygott ki, lehűtve a bőrét.

Odabent fagyasztott hús hatalmas hegye magasodott, mint valami hátborzongató kis domb. Gideon felmérte a puszta mennyiséget: jóval több mint ötven kiló nyers hús lehetett. Áttúrt a kupacon, kihúzott egy vastag, 'Marha' feliratú műanyag zacskót, és bedobta a mikrohullámú sütőbe kiolvasztani.

Odalépett, hogy behajtsa a nehéz fagyasztóajtót. Mielőtt a mágneses zár elkaphatta volna, egy bizarr, kerek húsdarab szabadult ki a halomból, és végiggurult a deres fém polcon.

Gideon felvette, megmérve a tenyerében a sűrű darabot. Természetellenesen nehéznek tűnt, szinte mint egy tömör kőtömb. A fagyos műanyag csomagoláson nem volt papírcímke. Lehúzta a fagyott rétegeket, hogy jobban megnézze. A hús émelyítő, szürkéslila árnyalatot viselt, ami arra utalt, hogy gyötrelmesen hosszú ideje pihenhetett a mélyhűtőben. Sötét, drótszerű piheszőr állt ki a jeges felszínből. Úgy nézett ki, mint az izomrostok közé fonódott sűrű fekete szőrcsomók.

Duncan odalépett, nagy testével Gideon válla fölé hajolt. "Mit bámulsz ennyire?"

Gideon a fagyott csomót a konyha éles fényébe tartotta. "Nézze meg ezt a darabot. A textúrája nem stimmel."

Duncan kinyújtotta vastag ujjait, hogy megérintse a szőrös felületet. Éles, fülsértő csattanás törte meg a feszült csendet.

"Annyira sajnálom! Kicsúszott a kezemből!" – Tessa térdre rogyott, kezei kétségbeesetten kapkodtak a konyhai csempén, hogy összegyűjtsék egy összetört kerámiatál hegyes szilánkjait.

Duncan elrántotta a kezét a hústól, és átrohant a konyhán, hogy megállítsa. "Vigyázzon, elvágja a kezét!"

Egy csepp bíborvörös vér sercent fel Tessa mutatóujján. Gideon újracsomagolta a felkavaró húsdarabot, mélyen a fagyasztó hátsó sarkába lökte, és odament, hogy hozzon egy tiszta rongyot. Mivel Tessa megsérült, kénytelen volt leülni egy közeli sámlira, és nyomást gyakorolni a vágásra. A vacsorakészítés hátralévő része a két férfira hárult.

Gideon hamar ráébredt, hogy a konyhai jártassága gyakorlatilag a nullával egyenlő. Félreállt, átengedve Duncannek az aprítást, a fűszerezést és a sütést. A nagydarab férfi meglepő kecsességgel forgatta a serpenyőket, a sercegő olaj ínycsiklandó aromával töltötte be a helyiséget.

Gideon a pultnak dőlt, karba téve a kezét. "Maga aztán tud főzni."

Duncan fáradt mosolyt villantott, kérges kezei ritmikusan mozogtak a fakanállal. "Ha egyedülálló apa vagy, muszáj megtanulnod. A lányom mindig kissé szeleburdi a konyhában, úgyhogy én intézem a kosztot."

Harminc perccel később Gideon és Tessa bevitték a gőzölgő tányérokat az étkezőbe. Az illat felszállt a lépcsőn, egyenként lehívva a többieket a második emeletről. Helyet foglaltak a hosszú tölgyfa étkezőasztal körül. Gideon gyors létszámellenőrzést végzett, és észrevett egy üres széket.

Tessa letette a villát, körbepillantva a helyiségben. "Hol van Chloe?"

Haley a villájára szúrt egy darab marhahúst, a szájába kapta, és hangosan rágni kezdett. "Még mindig fent van. Fogalmam sincs, mit csinál."

Gideon felvette a kést meg a villát, és belevágott a saját adagjába. "Ne várjunk rá. Együk, amíg meleg."

Magas sarkú cipő éles kopogása visszhangzott a falépcsőn. Chloe peckesen besétált az étkezőbe, szőke haja tökéletesen a vállára volt simítva. Megforgatta a szemét, és gúnyosan felhorkant, látva, hogy már esznek. "Még öt percet sem tudtatok várni rám?"

Duncan tenyérrel az asztalra csapott, félig felemelkedve a székéből. Gideon átnyúlt, erősen megszorította Duncan alkarját, és szigorúan megrázta a fejét.

Duncan összeszorította a fogát, és visszaroskadta a helyére. Az étkezés hátralévő része fojtogató csendben telt. Az evőeszközök csikorgása a kerámiatányérokon volt az egyetlen hang, amely megtörte a nehéz, kínos légkört.

Ahogy siettek befejezni az ételt, a világ az étkező ablakain túl megváltozott. A halvány nappali fény másodpercek leforgása alatt áthatolhatatlan, tintafekete sötétségbe fordult. Ez nem természetes naplemente volt. Az árnyak végigkúsztak az étkezőasztalon, elnyelték a falakat, és teljes homályba taszították a szobát, mígnem a tányérjukon lévő étel láthatatlanná vált.

Hangos kattanás visszhangzott a fal felől. A mennyezeti kristálycsillár életre lobbant az asztal felett, éles mesterséges fénnyel árasztva el a helyiséget. Duncan a villanykapcsoló mellett állt, keze még a műanyag billentyűn pihent.

Haley kibámult a sötét ablakon, fiatal hangja megfeszült a szorongástól. "Ez a hely hátborzongató. Nézzétek meg az órát. Még csak hét óra van. Hogy lett odakint ilyen hirtelen koromsötét?"

Edgar feljebb tolta a szemüvegét az orrnyergén, arckifejezése merev volt. "A háziasszony már elmagyarázta, hogy az esős évszakban járunk. A labilis időjárási frontok és a nehéz viharfelhők korán elzárhatják a napfényt. Ez teljesen normális meteorológiai jelenség. Semmi ok a pánikra."

A professzor gyors, tekintélyt parancsoló hangsúllyal beszélt, nem hagyva teret a vitának. Gideon figyelte őt. Edgar tudós ember volt, aki a logikára támaszkodva próbált törékeny pajzsot építeni a valóságukba beszivárgó természetfeletti rettegéssel szemben. Egy ilyen házban a tagadás volt a legkönnyebb módja az elme eltompításának.

Duncan visszamasírozott a székéhez. Vastag karját keresztbe fonta a mellkasán, és szakállas állával Chloe felé bökött. "Ne csak a saját bendőddel törődj. Te választottad a beteg ápolását. Az étele ott van a turmixgépben a konyhapulton. Menj, vidd fel neki."

Chloe felpattant a helyéről. Fa széke felvisított a keményfa padlón. "Úgy nézek ki, mint akinek a te emlékeztetődre van szüksége?"

Bemasírozott a konyhába, majd pillanatokkal később egy magas, műanyag turmixkehellyel tért vissza, amely tele volt sűrű, szürkés masszával. Megállt a lépcső aljánál, és a válla fölött mérgező pillantást vetett Duncanre. "Egyesek megtanulhatnák, hogy a saját dolgukkal törődjenek."

Magas sarkújának éles kopogása elhalkult, ahogy fellépdelt az emeletre. Mindannyian nézték, ahogy eltűnik a második emelet nehéz árnyai között, és valamiért a szívük ismét összeszorult.