Kétségbeesett, ritmikus kaparászás zúzta szét a szoba csendjét. Duncan kényszerű álmából riadt fel, gerince azonnal megfeszült. Visszafojtotta a lélegzetét, szeme tágra nyílt a fojtogató sötétségben. A hang az ajtajuk előtti folyosóról visszhangzott. Úgy festett, mintha éles karmokat húznának könyörtelenül végig a csupasz padlódeszkákon. A kaparó csapások sebessége és puszta száma vérfagyasztó képet festett. Bármi ólálkodott is odakint, túlságosan sok lába volt.

Duncan a két teret összekötő nyitott ajtó felé fordította a fejét. Hunyorogva fürkészte a homályt, és meglátta a matracán mozdulatlanul fekvő Gideont. Társa ragadozóhoz méltó mozdulatlansága újabb pánikhullámot zúdított Duncanre. Kinyitotta a száját, készen arra, hogy megnyugtatásért kiáltson.

– Egy hangot se! – Gideon előzte meg a figyelmeztetéssel, hangja alig volt több leheletnél.

Duncan kitűnő túlélési ösztönökkel rendelkezett, a sötétség pedig csak tovább élesítette a hallását. Meghallotta azt a halvány, félreérthetetlen remegést, amely Gideon fojtott hangjába vegyült. A felismerés keményen mellbe vágta. Gideon valóban rettegett.

A hálószobaajtó vetemedett alsó éle lehetővé tette, hogy a folyosó felől a sápadt, beteges fény vékony csíkja vetüljön a padlóra. A kaotikus, soklábú léptek egyre nehezebbé váltak, és közvetlenül a küszöbük előtt visszhangzottak. Hirtelen egy magasodó, sűrű árnyék nyelte el az ajtó alatti rést. A sápadt fény eltűnt. A szoba koromsötétbe borult.

Duncan mindkét kezét a szájára tapasztotta, hogy tompítsa szaggatott lélegzetvételét. A szíve úgy kalapált a bordái mögött, a vad dobolás olyan hangos volt, hogy attól félt, a lény meg fogja hallani. Remegés rázta a karját és a lábát. Vakul meredt az ajtóra. Ha az a hitvány fadeszka engedne a következő másodpercben, semmi esélyük sem lenne a menekülésre. Gondolatai haszontalan zajjá kuszálódtak, a puszta túlélési ösztön harcolt a bénító rettegéssel.

Az idő elveszítette minden értelmét. Lehetett hatvan másodperc vagy egy egész óra. A fojtogató árnyék lassan elmozdult. A folyosó sápadt fénycsíkja visszaszivárgott a padlódeszkákra. A behemót alak odébbállt, nehéz, karmos végtagjait a falépcsőn húzva felfelé.

A házra természetellenes, üres csend telepedett. Minden apró nesz tízszeresére erősödött Duncan csengő fülében. A mennyezeten keresztül követte a szörnyeteg haladását. A nehéz árny megállt a második emelet első hálószobaajtaja előtt. Várt. Aztán a soklábú léptek folytatódtak. Megállt a következő szobánál. Újra várt. A sötétben vadászott, aprólékosan kiválasztva a következő zsákmányát.

Végül a reszelős hangok elenyésztek a felső szint legmélyebb zugaiban. A csend ismét birtokba vette a házat.

Összehangolt óvatossággal mozogva Duncan és Gideon kikeltek az ágyból. Néma léptekkel osontak az ajtóhoz, fülüket rásimítva a hideg fára. Odakint a vihar csendes szemerkéléssé szelídült. A folyosón nyugalom honolt. A rémisztő jelenlét éppoly hirtelen foszlott szét, ahogy érkezett, maga után hagyva egy közös, éber rémálom kísérteties érzetét.

Néhány gyötrelmes fülelésben töltött perc után a két férfi visszahúzódott a sötét szoba közepére.

– Mi a fene volt ez a lény? – préselte ki a szavakat Duncan összeszorult torkából, feszült suttogásra fogva a hangját.

Gideon habozott a homályban. – Nem tudom biztosan. De hallottad a lábait. Nem volt emberi.

Dermedtes megvilágosodás villant Duncan agyába. Karján felállt a szőr, tarkóját hideg verejték verte ki. Korábbi megfigyelései egyetlen iszonyatos igazsággá álltak össze. A vastag porrétegek. A hatalmas, teherhordó pókhálók. A kerti földbe temetett rovartojások. A különös úrnő a természetellenesen széles, uszályos szoknyáival. A megszámlálhatatlan, surranó gyermek. A hatalmas, ágyhoz kötött úr, aki állítólag fent pihen az emeleten.

Ezt a roskadozó udvarházat sosem emberi lakhelynek szánták. Egy terebélyes, többszintes fészek volt. Az úgynevezett család a szemük előtt rejtőzködő szörnyűséges pókszabásúak kolóniája volt, ez a ház pedig nem volt más, mint egy éléskamra a friss préda tárolására.

Nedves, tompa cseppenés törte meg a csendet. A rothadó hús gyomorforgató bűze újra elárasztotta a szobát, sűrűbben és fojtogatóbban, mint korábban.

Duncan feltápászkodott, és vakon botorkált Gideon szobájának nyitott ajtaja felé. Bár csupán egy vékony fal választotta el őket, a levegő Duncan körül természetellenesen jegessé vált.

– Gideon. – Duncan kinyújtotta a kezét, reszkető ujjai a jéghideg vakolatot súrolták. A puszta pániktól és a fojtogató sötétségtől vezérelve keze ösztönösen a villanykapcsolót kereste.

Gideon, akit éles éjszakai látással áldott meg a sors, pontosan látta, mire készül Duncan. Hangja súlyos, sürgető sziszegéssé mélyült: – Megmondtam, ne kapcsold fel a lámpát! Meghalni támadt kedved?